292. – A gyimóti menekülés

Lala barátunk (aki arról híres (vagy hírhedt – gusztus dolga…), hogy 1973 októbertől 1975 októberig ő volt Pápán a 4406 oldalszámú MiG 21 MF (96) típusú szuper vadászrepülőgép sárkány-hajtómű sorszerelője. Ezt már egyszer leírta itt, de az infó nem évült el. Ahogyan azt ő maga mondja: azon kis hülyék közé tartozik, akik több évtized elteltével is szívesen emlékeznek vissza egy-egy történésre.

Élményeimet ezen az oldalon négy fejezetben megírtam, most csak egy újabb, ott nem tárgyalt részletet ragadnék ki, melynek főszereplője az alkohol, a VÁP-osok, na meg mi egy páran. Történt ez vagy 38 éve, tehát minden egyes történése már elévült.

Azt ugye tudja minden régebbi katonaviselt ember, hogy az alkohol a sorkatona egyik alapvető élelmiszere volt. Sajnos a sört az újonckiképzésünk alatt tiltották be a kantinban (de országos szinten is), tehát mire teljes értékű katonák lettünk, e nedű laktanyán belül már nem volt elérhető.

Egyszer egy borongós, hideg hétvégén egy öreg hali – legyen Endre honvéd – megkérdezte tőlem, hogy szeretem-e a sört. Mondtam neki, hogy persze, erre kiadta a feladatot, írjam össze, hogy a században kinek mennyi sör kell, és pénzt is szedjek hozzá. Azt hittem, hülyéskedik, de megtettem. Senki nem csodálkozott, csak mi néhányan, újoncok.

Amikor megvolt a gyűjtés, kipakoltuk a málhazsákokat, és elindultunk. Neki a sötét laktanyai erdőnek, Endre figyelmeztetett, hogy mindig csak utána menjek, mert mocsaras területek, őrvonalak között vezetett az utunk. Átmentünk egy hevenyészett drótkerítésen (ez volt a laktanya kerítése), majd egy vasúti sín mentén egy kis állomáshoz érkeztünk. Közben balkézről láttam valami fényeket, mint később megtudtam, ezek a készültségünk fényei voltak. Később láttam sokszor a nappali világosságban is.

Na mondom, ebből mi lesz, de bíztam Endrében. Kis idő múlva jött egy csühös vonat; mint később megtudtam, az állomás Pusztagyimót volt, a vonat meg a Pápáról Tatabányára menő szerelvény, amit később csak cowboyvonatnak hívtuk. Felszálltunk, rögtön jött a kalauz.  Endre mélyen a szemébe nézett, és azt mondta: „hát igen!” A kalauz visszanézett, és azt mondta: „hát igen!”! Ezzel meg is volt a jegyünk. Az első megállónál leszálltunk, ez Nagygyimót volt. Ott irány a kocsma, ahol megvásároltuk a megrendelt kontingest, persze mi is megittunk egy-két sört, aztán irány vissza. Az már nehezebb volt, egyrészt nem volt vonat, másrészt tele voltak a málhazsákok.

Később megtudtam, hogy nagy dicsőség volt, hogy az öregek az újoncok közül engem tanítottak be elsőnek, hogy aztán tovább adhassam a tudományt. Ezt az utat sokszor megjártuk később, egy azonban emlékezetesebb volt a többinél.

Volt egy fiatalabb katonatársunk (a Pisti), ő történetesen Nagygyimóton lakott. Kitalálta, hogy egy hétvégén lógjunk ki, a szüleinél beöltöztünk mindenféle parasztgúnyába, mert ugye a gyakorló mégiscsak feltűnő egy kicsit. Kiérkezés, átöltözés, kocsma, csak az volt a „baj”, hogy egy forintot nem tudtunk elkölteni, mert a haverok a kocsmárosnak megtiltották, hogy tőlünk valamit is elfogadjon. Be is b*sztunk rendesen.

Egyszer csak egy kölyök rohan be az utcáról, hogy itt van a VÁP! Mint később kiderült, ő egy megbízott figyelő volt.

Mi az anyjuk keservét keresnek ott?! Abban biztosak voltunk, hogy a hajviseletünkről egyből felismernek minket, ezért pöstiesen fogalmazva télakolni kellett. Az utca felé kizárt volt, elindultunk a hátsó udvarra, ahol a pottyantós budi is volt. Igen ám, de itt meg kukoricaszárból lévő, masszívnak látszó kerítés állta az utunkat. Tanácstalanok voltunk. Volt közöttünk egy ócsai kovácsgyerek, nekirontott a kerítésnek mint Csápájev, és mondta is: utánam!

A kerítés csodák csodája szétnyílt előtte, és összezárult utána. Mi meg neki, azannyát!

Utóbb megtudtuk, valaki a faluból beköpött minket a VÁP-nál, azok meg csodálkoztak, hogy nem találtak a kocsmában katonát.

Persze mindjárt átöltözés, 6-7 km síkfutás, érkezés a „hotelbe”, ahol nem volt semmi gond. Na ekkor nem tudtunk a pajtásainknak árpaterméket vinni, de a mi belünk (meg egy kicsit a gatyánk is) tele volt…

De később volt ez másképpen is!

5 hozzászólás

 1. zweitakt — 2011-09-14 18:35 

Csodálatosan szép leírása a Ho-Shi-Minh-ösvényről, valamint használatának szabályairól. Harcászati kiképzés vietnámi tagozat, 1.lecke! ÖTÖS!
Ez asszem minden laktanyában volt. Nálunk a 4.sz felállított őrrel kellett egyeztetni, hogy a kukás-konténer mögé ne „gyertyázzon” a toronyból, és akkor sima volt a hosiminsztráda;-))))

 2. Bigjoe(HUN) — 2011-09-14 21:47 

Nálunk aki nem akart csak az nem ment ki.
A századbeliek közül..
Más századbeliket nem engedtünk ki(csak jó ismerősöket), mert rendnek kellet lenni. Meg aztán a behatoló elfogásáért rendes jutiszabi járt.

Igazából több lelépési hely is létezett.
Az egyik a tiszti lakótelep(?) irányában volt. Itt a kerítés egy vicc volt, viszont ht-ba botolhatott a HŐR.
A másik dobizási lehetőség a a laktanya „hegy felőli”oldalán a rohampálya felett volt, az éjszakai váltások során direkt kerültük ezt a részét a laktanyának.

Ez kiesett a rövidített útvonalunkból.
Ha minden váltáskor be lett volna tartva az útvonal min 30 perccel lett volna hosszabb a séta. Ha kopasz volt a felvez, vagy a löket is a váltással tartott akkor ez az útvonal volt az időnyerés miatt bejárva.(addig körbe TBK, ébreszteni az őröket, de olyan is volt, aki ez idő alatt szaladt ki, megelőzve a löketet)
Télen, vagy havas időben a bukta elkerülése miatt, egy -két lábnyom sort mindig csináltunk. Mert volt olyan Löket, amelyik nehezményezte a szerinte kevés lábnyomot.
Ó, hogy mennyi apróságra kellett figyelni a bukás elkerülése miatt.
Volt olyan LAKUH amelyik a töltő-ürítő hely közelében hallgatózót, hogy esetleg nem menet közben történik az ürítés. (értsd: séta vissza a leváltottakkal, és miközben szíjon az AK kicsatoljuk a tárat, és irány szunyálni)
Szerintem biztonságosabb volt így kivenni a tárat, mint álmosan húzogatni a csúzlit. Volt olyan srác aki el engedte a vakot egy hajnali töltés-ürítés során.
Nem dicsérték meg.

 3. proletair — 2011-09-15 22:32 

@Bigjoe(HUN):
Szerintem minden töltő/ürítő hely tetejében van lyuk. Merthogy: Pupák honvéd fegyvert berak, kibiztosít, töltőfogás, tár ki, fesztelenítés… bummmm:)
(Egy időben nem volt vak a tárban)

 4. Szkv — 2011-09-16 07:14 

Ez szép példája annak hogy hogyan és milyen módon kell az utódokat betanítani az élet néha „kemény és gyötrelmes” dolgaira.

 5. Kelempájsz — 2011-09-16 07:22 

@proletair: Nálunk a töltődomb a szabad ég alatt volt, talán éppen ezért. De Kőszegen egyszer valami hülyegyerek vízszintesen tartotta a fegyvert, amikor hangosan ürített. Két skulót küldött bele a fegyvertisztító helyiségbe, egyik az ajtózárat vitte szét, a másik a falba ment. Ha valaki éppen benn állt volna, azt simán hasba lövi.
Még szebb volt, amikor nálunk az őrsparancsnok lőtte ki a GAZ kocsi tetejét. Hogyan csinálta, nem tudom, de a lyuk mindvégig ott volt, amíg én ott szolgáltam. Aki tűzzel játszik, az bepisál.
Egyébként szép, életszagú, kalandos történet, remek olvasmány, köszönet érte! Bajtársi üdv: Kelempájsz

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.