318. – Az első eltáv

Posted on 2011-11-18 by tiboru

Az első, laktanyából hazaküldött levelezőlap ürügyén BigJoe megemlékezik az első benti napokról, majd az ugyancsak első, könyves eltávról.

A lenti képeslapot küldtem a szülőknek haza. Mi 08.24-én vonultunk, a lapot 28-án írtam, az eskü 09.10-én volt.
A köztes időben megtanultunk katona módjára közlekedni, tevékenykedni. Emlékszem, hogy a Mamut névre hallgató bajtárs lábai nem akartak egy ütemben működni a szakasz többi tagjának lábaival. Ezért kicsit többet gyakoroltunk, mint a többi szakasz.

A vasárnapi pihenés alatt a századkantinban ültünk és bámultuk a TV-t. Egyszer benyitott egy tisztes és fűnyírásra vitt bennünket. Nem máshová, mint a focipályára. Akkor lett gyanús a dolog, amikor jelezte, hogy vigyük a gyalásót.

Na, itt már tudtuk, hogy ez fájdalmas lesz.

Az Adynak egy rendes füves pályája volt/van, meg talán füves lelátója. A gaz nem volt magas, talán derékig, ha ért. Ezt kellett parkosra nyírni; kellett, de nem lehetett. Az élelmesebbje – lógósabbja – már az elején eltörte az ásót valami kövön. Az enyém jól bírta, görbítette a füvet rendesen. Valljuk be, az eredmény azért nem egy kifejezetten angol golfpálya lett.

Minden nap gyakoroltunk az esküre, zenére és némán is. A nagy napon „kisétáltunk” az alakulótérre, és elmondtuk a magunkét. A téren a szülők, rokonok tömege figyelt minket. És nem szégyelltük magunkat.

Lehet, hogy bután hangzik, de büszkék voltunk arra, hogy fegyvert mertek adni a kezünkbe. Büszkék voltunk arra, hogy tudunk egyszerre lépni, és a tér betonja talpunk alatt hangosan csattant a díszmenet alatt.

Az eskü után elvonultunk; anyám kiabált, hogy menjek már. Szegénykém arra nem gondolt, hogy az alakzatból nem léphetek ki. Így megvárták, amíg leadjuk a csúzlit, átvedlünk és kimegyünk. Minden szülő büszkén ölelgette a csemetéjét, aki még büszkébben feszített a HŐR kimenőruhában. Mindenki emberesen nézett ki. Még a vízisikló vállú barátom (gránátdobó P.) is embernek tűnt.

Ez volt az első eltáv, az első könyves kilépés a laktanyából. Kocsival mentünk Debrecenbe; ha valahol megálltunk, hát mindenki megbámulta a HŐR kimenőruhámat. A panelban szintén megbecsüléssel néztek rám; láttam a szemükben a ki nem mondott elismerést: férfi lett a gyerekből…

Kimentünk a nagyszüleimhez is. Nagyapám még élt; csendben nézte, mi lett a szeretett „kisunokámból”. Persze jöttek a szokásos kérdések, észrevételek.

– Hát mit adnak nektek enni..? Mennyit fogytál… Nem bántanak?! Milyen ember a parancsnokod..?

Hogy ne aggódjanak, csak a jó dolgokat meséltem el (emlékeim szerint például az ügyészségről szó nem volt). Meg azt, hogy a felmosórongyhoz a felmosófát – a FÓKÁT – még nem tudom beindítani, mert nincs hozzá kulcsom. Majd a gránátdobás után lesz.

Megpakolva, feltankolva és sok jótanáccsal ellátva mentem vissza. Az első könyvünket 22 óráig írták. Mindenki időben visszaért. Közös kajálást rendeztünk (még a tiszteseknek is adtunk; lehet, hogy ez hiba volt, viszont tárolni nem tudtuk a kaját), senki nem bánkódott. Azt gondoltuk, hogy hamar eltelik az egy év.

41 hozzászólás

1. lérakos — 2011-11-18 11:03

Furcsa , hogy egyidőben vonultunk , 1994 augusztus 24-én , és ti már szeptember 10-én esküt tettetek , mi viszont 1 héttel később , szeptember 17-én Keszthelyen . A HŐR eskü ezek szerint előbb volt .

41 hozzászólás

Szólj hozzá