Akárhogyan is próbáltam, nem tudtam nőnapibb posztot keríteni, mint ezt a konyhásat. És ez persze nem azt jelenti, hogy szerintem a nőknek a konyhában a helyük!

Akárhogyan is van, minden milstorys nevében pusszantom a csajokat!

Úgy látszik, a múltkori étkezdés poszt Dogoo barátunkat is megihlette, aki papírt-ceruzát, akarom mondani billentyűzetet ragadva most elénk tárja, hogy annó neki milyen csellós élményei voltak. Cuppanjatok rá és ízlelgessétek!

Mikor még nagyon kopaszok voltunk a seregben, egy csomó rejtélyes szót és fogalmat kellett gyorsan megtanulni, hogy a katona élet zegzugos útvesztőiben könnyen el tudjunk igazodni. Ilyen szavak voltak pl.: stoki, skuló, bakter, mikádó, surranó, fóka, centi, csacsogó, szolgálat, AEÜ, AEÜH, cselló, satöbbi…

Mikor először hallottam, hogy csellózni viszik az embereket, felmerült bennem az a riasztó kép, hogy itt bizony valami vonósnégyes-kiképzés van folyamatban. De ezt a kósza gondolatot gyorsan elűztem a kobakomból; bár voltak zenészek köztünk, azt azért nem gondoltam, hogy komolyzenei csapásmérő egységet képeznek belőlünk!

Tehát figyeltem és gyorsan kiderítettem, hogy az itteni tájszólásban ez a szó egyenlő a konyhamunkával.

Senki sem rajongott a gondolatért, hogy konyhamunkával töltse a kevéske szabadidejét, de szép lassan belekóstoltattak mindenkit. Egyik este engem is elkaptak, hogy nosza ugorjak és néhány társammal egyetemben irány a konyha. Ott már várt ránk egy morcos tizedes. Krumplipucolás volt a nemes feladat, amit el kellett volna végezni. Ha jól emlékszem, mi öten voltunk, a krumpliszsákok kicsit többen. Mindezt a magyar ipar remekbe szabott termékével kellett volna elvégezni, mégpedig a hadtápfelszerelésünkbe tartozó életlen késsel.

De itt egy kis hiba csúszott a gépezetbe. Különös véletlen folytán az én késem előző gazdája előrelátó ember lehetett, mert a kés szépen ki volt élezve. De nem csak az enyém volt ilyen, hanem más is rendelkezett ilyen szerszámmal. Aki pedig nem, az elővette a bicskáját. Szépen körülültük a lavórt, mindenki maga mellé húzott egy zsákot és nekikezdtünk a hámozásnak. Persze dumáltunk is közben, vicceket meséltünk, meg mindenféle témát érintettünk (például a világbékét…)

Szóval pörgött a munka, haladtunk derekasan, elvégre jó társaságban repül az idő. Meg azt hittük, hogy ha készen leszünk, akkor húzhatunk vissza a helyünkre.

Éppen végeztünk volna, mikor előkerült a kelletlen arcú tizedes. Teljesen felháborodott azon, hogy kopasz létünkre kiélezett a késünk, meg hogy saját tulajdonú kések is vannak a kezünkben. Puffogott egy kicsit, majd – hogy jószándékát bizonyítsa – rögtön hozott még krumplit, hogy ha ilyen ügyesek vagyunk, akkor azt is csupaszítsuk le, de izibe! Majd ismét kámforrá vált.

Mit ne mondjak: innen kezdve a munka menete sokat vesztett a tempójából.

Azt nem tudom, hogy ki kezdte el, de már nem is igazán hámoztuk a krumplit, hanem inkább faragtuk. Értem ezalatt azt, hogy először térbeli alakzatok születtek (kocka, piramis, henger), majd a fantázia megtáltosodott, s kicsivel később (természetesen…) pajzánságba csapott át. Vagyis elkezdtünk kis pi..ákat és fa..okat faragni a burgonyából.

Az alkotási folyamat és ennek tárgyi eredménye rettentő módon elnyerte a tetszésünket. A századtól akkor jött értünk az egyik rajparancsnokunk, amikor a lavór már ezekkel a kis figurákkal volt tele. Mit ne mondjak: kicsit ledöbbent, majd elröhögte magát. Arra kért bennünket, hogy a kupac tetejére legalább normálisan megpucolt (és nem megformázott) darabok kerüljenek.

A másnapi ebéd a legénységnek valami tészta volt, a krumpli a tiszti étkezdébe került. Pörköltköret lett belőle. Nem tudom, hogy a tiszt urak mit szóltak a kis szobrocskához…

Legközelebb egész napra lekerültem a konyhára.

Reggel az első kérdés az volt, hogy melyik a kedvenc színem: a fehér vagy a fekete? Automatikusan rámondtam, hogy a fehér. Így én a fehér mosogatóba kerültem, a másik srác a feketébe. Nekem jó dolgom volt, neki kevésbé.

A konyhán tett harmadik látogatáskor már volt annyi eszem, hogy rögtön találjak magamnak feladatot. Így egész nap rutinosan elmozogtam a konyhán úgy, hogy igazából nem csináltam semmit, de azt szorgalmasan gyakoroltam. A lényeg az volt, hogy sokáig ne legyen egy helyben az ember, ne lassan menjen valahová, no és valami mindig legyen a kezében.

A negyedik eset egy kicsit komplikáltabbra sikeredett, de jó vége lett annak is.

Egy csöndes vasárnap délutánon történt, hogy éppen szolgálatban voltunk a minisztériumban. Ebéd után lehettünk, éppen kezdtem volna a pihenőidőmet. A tévében kezdődött valami rajzfilm és azt néztük… volna.

Mondom: volna!

Megcsörrent a telefon. A konyhára kértek két embert. Mivel ketten voltunk kopaszok, el is nyertük ezt megbízást. Nagy mérgesen felkerekedtünk. Az ajtóban már várt a pincér srác és elnézést kért, hogy iderángatott bennünket, de nem bírja egyedül a munkát, mert a tisztek vacsoráját kell elkészítenie, s így nincs ideje mosogatni. A kollégája rosszul lett, sürgősen ki kellett mennie a városba a barátnőjéhez egy gyógykefélésre.

Mondta, hogy van kaja bőven, először együnk. Már kiszedett két nagy tányér jó forró paprikás krumplit és odatette elénk.

Kicsit meglepődtünk, hiszen nem ilyen hangnemhez voltunk szokva. Pislogtunk, mint egér a lisztben, de gátlásaink gyorsan feloldódtak. Gyorsan betermeltük a kaját, majd nekikezdtünk mosogatni. Egy negyedóra múlva a pincér hozott két nagy tányért, mindkettőn jófajta csabai kolbászkarika-halmokkal. Mindkettőnk mellé tett egyet, hogy csipegessünk munka közben…

Hát azt is elpusztítottuk, pedig már nem is voltunk éhesek.

Ráadásul észrevettünk egy nagy fazekat, ami majdnem teli volt rántott májjal. Megkérdeztük, hogy ehetünk-e belőle? Az igenlő válasz után arra is rájártunk. Mire végeztünk, nem maradt az alján semmi.

Mi viszont tényleg torkig voltunk. Úgy éreztem, az utolsó darab még mindig nem csúszott le, valahol ott várakozik a nyelőcsövemben. A társam is hasonlóan vélekedett. Visszafelé kétszer is meg kellett állnunk szuszogni és pihenni. Falfehérek voltunk mind a ketten; azt lestük, mikor hányja el magát a másik.

A körletbe visszaérve az öregek a lassú, kimért mozgásunkat a fáradtság jelének vélték és jóleső boldogsággal nyugtázták, hogy milyen jól megszívattak bennünket. A következő kétórás őrséget kizárólag az emésztésnek tudtam szentelni; mindenféle mozgást beszüntettem, még a szemem sem mozgattam.

Utána sokat gondolkoztam azon, hogy vajon miért is nem lettem rosszul attól az embertelen mennyiségű ételtől, amit akkor – nagyon rövid idő alatt – a fogsorom mögé gyömöszöltem…