Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban volt egyszer egy fesztivál. Ezen az – évente megrendezésre kerülő – rendezvényen az egyik katonai felsőoktatási intézmény két (munkaköre miatt nyáron ráérő) derék tanereje orosz kocsmát szokott volt nyitni – kezdődik Estván mai visszaemlékezése, s mi érdeklődve (s talán kicsit szorongva) várjuk a folytatást…

Álcahálóval letakart és „bélelt” sátor, dekorációként Lenin-kép és porcelán mellszobor, gázálarcok, csillagos tányérsapkák, vörös selyem brigádzászló, ahogy az ilyesmit szokták. De nem csak ettől volt orosz, hanem attól is, hogy sört és bort nem, kizárólag vodkát és vodka alapú kevert italokat mértek. Személyes kedvencem az Aurora névre keresztelt lötty lett; ez vodkából és gyömbér ízű üdítőből állt, megbolondítva egy fél marék, apró kockára vágott sárgadinnyével. Naponta többször én is meglátogattam az intézményt, legtöbbször a baráti körünkbe tartozó katonai főiskolás sráccal. A hallgató cimborának köszönhetően jutott párszor egy-egy grátisz pohár itóka, vagy „egyet fizet, kettőt kap” akcióban fogyaszthattunk.

Azon a nyáron már civilként növesztgettem a hajamat, szakállamat, de az alakiasság még nem pusztult ki belőlem teljesen, úgyhogy egyik este így fordultam a pulthoz:

– Százados úr! Kérek szépen egy…

A megszólított felröhögve félbeszakítja mondókámat:

– Hallod, ne százados urazz már, (itt mondta a keresztnevét) vagyok! És különben is már őrnagy! Na mit iszol?

Ahogy telt-múlt az idő és a bulihangulat egyre magasabbra hágott, a másik tanár úr (ha jól emlékszem, alezredes) már egy vizipisztolyt tartott a zsebében. Ezt néha ráfogta az emberekre, és rájuk szólt:

– Tátsd ki a szád!

Először mit sem sejtve én is engedelmeskedtem, de ledöbbentem, amikor konstatáltam, hogy ami a számba kerül, az bizony csíp. Szó szerint köpni-nyelni nem tudtam. A fegyver víz helyett vizecskével volt töltve.

Az utolsó napra ennek a fegyvernek kifejlesztették az „RPG-változatát” is: ugye van ez a Sarki Fény nevű innivaló, ami úgy készül, hogy egy szódásszifont megtöltünk vodkával, majd belenyomjuk a patront. Furfangos (fő)tisztjeink még annyit csavartak a dolgon, hogy a pohár kihagyásával, a szifonból direkt a szájba szolgálták fel a bátor jelentkezőknek. Én ezt nem mertem kipróbálni…

Az utolsó éjszakán pedig teljesen elszabadult a pokol. Az volt a parancs, hogy semminek nem szabad reggelre maradnia, ne kelljen már hazafelé cipekedni. Haverral Auróráztunk egy darabig, de először elfogyott a sárgadinnye. Nem baj, jó ez a vodka-gyömbér is. Aztán kifogytak sorra a szirupok az üdítőcsapoló kütyüből, és semmi más nem maradt, csak vodka vodkával. Persze a „csókos” pajtásomnak hála, a pult alól előkerült az utolsó, féltve őrzött doboz paradicsomlé, ebből fogyasztgattunk. Közben gyakran azt nézhettük végig, ahogy a kocsmárosok fennhangon, röhögve ismételgetik, hogy „értsétek meg, nincs több, nem tudok már adni”, miközben mindkét kezükben egy-egy üvegből a vendégek pultra rakott poharaiba locsolják a nedűt, számolatlanul.

Persze akkorra már az én figyelmem is lankadt, így csak az idő előrehaladtával tűnt fel, hogy vodka-paradicsomom egyre halványabb, viszont mennyisége nem változik. Valami titokzatos kéz azt is folyamatosan utántöltögette. Az életemet csak az mentette meg, hogy néha átléptünk a szomszéd kínai büfébe, ott ázsiai barátunk szintén ingyen mérte már, ami maradt neki. A végén nem győzött elnézést kérni, amiért már csak hideg zöldséges rizst tudott adni!

De ne rohanjunk ennyire előre! Az orosz kocsma körüli bonyodalom ott kezdődött, hogy a szóbanforgó katonai tanintézet néhány hallgatója – nyári zsebpénzkiegészítés címén – biztonsági őr munkát vállalt, történetesen pont ezen a fesztiválon. Jó diákként természetesen időnként tiszteletüket tették a tanár uraknál; a találkozás újabb és újabb örömére persze koccintani kellett. A bibi csak az volt, hogy ezt megtették az éppen szolgálatban lévők is. Ugyan a látogatás idejére a dolgozó pólójukat a mobilvécében vagy valami bokrok közt lecserélték civilre, de egy idő múlva a biztonsági szolgálat vezetőinek feltűnt a néhány bizonytalanul lépkedő, vontatottan fogalmazó, vagy épp az árnyékban elszunyókált beosztottjuk, akikről nyilván kiderült, hogy mindannyian leendő katonatisztek.

A következő évben ezen a fesztiválon már nem volt orosz kocsma…