351. – Nagyapa története

Vannak dolgok, amik már a történelem részei, könyvek százai íródtak róla. Ilyen a második világháború is, amit nagyapáink, dédapáink megéltek. Voltak, akik elestek, s voltak, akik túlélték.

Proletair barátunk anyai nagyapjának állít emléket azzal, hogy töredékesen fennmaradt sztorijait, emlékezete által hiányosan megőrzött életét, történetét most blogposztba önti, az oral history sorozatunk részeként.

Éliás Kálmán névadása már önmagában is egy szomorú katonatörténet része. Apja (a dédnagyapám), Kun István ifjú és boldog házasként került ki a frontra az első világháborúban. Elesett, mielőtt fia megszülethetett volna. Fiatal özvegye, a dédnagyanyám – még várandósan – hozzáment egy Éliás nevű emberhez, aki így a nagyapám mostohaapja lett, és nagyapámat nevére vette.

A mostohaapa (itt alul látható) szigorú ember volt, aki a két háború közt felállított Magyar Királyi Folyamőr Flottilla főtörzsőrmestere lett. (Vagyis ha jól tudom, főhajómester.) Nagyapám egyke maradt, (dédnagyanyámnak nem lehetett több gyereke) így jól szem előtt volt mindig, amit nehezen viselt; sok huncutságot csinált. Volt, hogy tizenéves kölyökként átúszta a Dunát, amiért a mostohája kardlappal büntette, tisztán nevelő céllal. Vagányság, ide, vagányság oda, technikumot végzett és kiváló szakember lett belőle. Valamelyik nagy gyárban dolgozott (talán a Weiss Manfrédban), ahol meg voltak elégedve vele.

A háború őt is beszipkázta, és – gondolom – erős mostohaatyai hátszéllel (hogy a hadihajós szakzsargonnál maradjunk) szintén a Folyamőrséghez került, mint hajógépész. Amiket mesélt, abból az derült ki, hogy annak idején arany élete volt. Sokat hajókáztak, gránáttal horgásztak, ahány kikötő, annyi menyecske, stb. De amikor a háború valós arcáról mesélt, valahogy úgy tudta előadni, hogy nem borzongtam bele. Nem élvezettel, hanem igazi narrátoros elbeszéléssel, mintha nem is vele történtek volna meg a dolgok, csak elmeséli ezeket.

Amikor monitoron szolgált, bizony szinte minden éjjel lőtték a Dunát aknásító brit bombázókat, mesélt a kiváló Gebauer géppuskákról, a tűzijáték-szerű nyomjelzős lövedékekről. Egyszer aknára futottak, a hajó elsüllyedt, voltak halottak is, de nagyapám megúszta; igaz, nem szárazon. Egyszer egy szerhajó gépésze volt, mikor az meg egy régebben elsüllyedt uszály roncsába akadt, és léket kapott. Se előre, se hátra, ez a hajó is elsüllyedt, de ezt is túlélte.

Még gimnazistaként olvasgattam az akkor divatos Top Gun újságot, amikor egy archív fényképet találtam benne. Az amerikai légierő egyik felderítője által készített légifotó volt, a korábban megbombázott budapesti Fanto telepről. Ott volt a dátum is. Megmutattam, ő meg azonnal mondta, hogy bizony emlékszik erre a bombázásra. Valami jókora teherbárkát akartak vízre rakni, amikor légiriadót kaptak. Elvonultak az óvóhelyre, a bombázás lement, mire visszamentek, a bárka békésen ott ringott a Dunán, látható sérülés nélkül. A légnyomás bedobta, megspórolva ezzel egy félnapi hórukkolást. Valamikor meg egy gyakorló lövészetet aludt végig a fedélzeten, miközben az ágyúkkal célba lőttek. Kissé fáradt volt.

Mesélte még az öreg, hogy az egyenruhájukra nagyon ügyeltek, főleg a kimenőre. Mivel az egyenruha eléggé elütött a hagyományos szárazföldi uniformistól, a lányoknál azonnal lépéselőnybe kerültek. Volt, hogy egy erősen kapatos tüzér tizedes akarta ugráltatni nagyapámat, meg a társát a városban, valamikor este. A tizedes úr a barátnője előtt akart imponálni. Mivel nagyapámék hátratett kézzel sétálgattak (mint kiderült, ez nem volt véletlen) a srác nem láthatta a rendhagyó módon a zubbonyujjon lévő rendfokozati jelzéseket, azt hihette, hogy honvédekkel (közlegényekkel, vagy rendfokozat nélküliekkel) van dolga. Tehát türelmesen hallgatták a nagyszájú káplárt, aztán előre tették a karjukat, és lett is csend: két-két őrmesteri csillag-stráf. Meg lett nagy beégés a lányka előtt, de a tizedesnek nagyobb baja nem esett.

Nagyapám sosem titkolta, hogy legényként nagy szoknyapecér volt, bár nem dicsekedett vele, csak jelezte párszor, és ezt el is tudtam hinni neki. Volt a személyiségében valami ellenállhatatlan, de mivel talpig úriember is volt, sosem hitegette a lányokat és akit szeretett, azt nem hagyta el. Eljött nála is a nagy szerelem, még szakaszvezető korában; első feleségével itt felül látható.

A háború vége felé a folyamőrség hajóit a németek elvitték. Sosem kérdeztem meg, hogy nagyfater az ostromot hogy élte túl. Azt tudom, hogy a kitüntetéseit belevágta a Dunába. Aztán Budapest „felszabadulása” után beöltözött civilbe. A szovjetek már szedték össze az embereket málenkíj robotra, mikor is egy ilyen vonuló embersort kicsit tovább bámult meg az utcán. Na, be is terelték őt is a sorba. Ukrajnába került, két és fél évet húzott le egy gyárban, mint szakmunkás. Mesélte, hogy az orosz katonák aranygyűrűt esztergáltattak vele, persze cserébe kapott valamit, legtöbbször kaját, cigit. Naná, hogy a gyűrű nem aranyból volt. Az orosz baka hozott sárgarezet, abból készült a gyűrű. A lényeg azon volt, hogy a gyűrű belseje olyan íves legyen, hogy a fényt az asztallapra úgy verje vissza, mint az aranygyűrűk, vagyis kettős félhold-szerűen. Magának egy príma borotvát készített, sokáig csinálta, elbeszélése szerint soha jobb borotvája nem volt. A fogságból hazafelé jövet ezt a borotvát elcserélte pár kiló almáért, mert éhes volt.

Mivel nagy dohányos volt, mesélt a Mahorkáról, meg a Honvédról. Amúgy mikor én megszülettem, már rég leszokott a cigiről.

Még elhurcolása előtt fogant meg a lánya, és a fogság ideje alatt született meg, így várta már a hazatérést. Csakhogy felesége elhagyta és már egy másik emberrel élt.

Ezek után mit is tehetett: munkába állt a Láng Gépgyárban, és erős önpusztító életet élt. Pia, cigi, amivel eléggé sikerült is leépítenie magát. Az egykori fitt sportember (versenyszerűen kerékpározott), a délceg őrmester (vagy hajómester) most egy hamisítatlan, borostás proli volt. Mindaddig így is volt, amíg meg nem látta élete második (és egyben utolsó) szerelmét, a leendő nagyanyámat, Juliannát.

Julianna maga volt a hideg kimértség, a távolságtartás és a finom sznobéria szobra, így sikeres meghódítására senki sem fogadott volna. Nagyapám azonban legott kijózanodott (majdnem azt írtam, megrészegült) és elhatározta, hogy életvitelt vált, és megszerzi álmai asszonyát.  (Azt tudni kell, hogy nagyanyám igen szemrevaló leány volt, szépség és báj, satöbbisatöbbi). Amit addig senkinek sem sikerült, neki igen. (Egy nőismerősöm szerint volt a nagyapám tekintetében valami, ami többet szólt száz csajozós mondatnál)  Nagyapám később az Agrártudományi Egyetemen lett oktató, és Pécelen laktak, nagyanyám szüleivel. (Nagyapám oktatta apámat az egyetemen, és apám így ismerte meg az oktató lányát, leendő anyámat, az egyetemi könyvtárban, de ez egy másik blogra való sztori és amúgy is nehéz követni).

Nagyanyámnak is volt egy szomorú háborús élménye: a péceli vasúthoz közel laktak és egyszer megállt a nyílt pályán egy tehervonat, rajtuk rengeteg zsidó deportálttal. Vízért kiabáltak, így nagyanyám és dédnagyanyám kezükben egy-egy vödörrel elindultak a szerelvény felé, de a német őrség fegyverrel kergette el őket. Ezt a nagyanyám az élete végéig emlegette.

1956 októberi forradalma is Pécelen érte a családot. Anyukám már kisgyerek volt ekkor. Mikor nagyapám megtudta, hogy mi van, kiment a vonathoz, felült rá, és csak három nap múlva tért vissza. Sosem tudtam meg, mit csinált akkor Pesten. Nem jutott eszembe megkérdezni. Később az egyetem, és így ők is Gödöllőre költöztek.

Már sorkatona voltam, mikor ’96 tavaszán egy eltávozáskor felszaladtam meglátogatni őket. Nagyapám valami betegséggel az ágyat nyomta. Sosem láttam ágynak esve, meg is lepett, de a hangulata ugyan olyan volt, mint régen: vidám, fesztelen. Megjegyezte, hogy jól áll rajtam ez az ejtőernyős kimenő hacuka, aztán megemlítette, hogy valamikor ’44-ben egy fogdás katonát kellett Pápára kísérnie, és ott látta az ejtőernyősöket gyakorolni. Az ebédhez való sorakozáskor nem használták a lépcsőt, hanem az ablakokon kiugrálva jöttek le az emeletről. Beszélgettünk még, aztán elmentem. Ő is. Megállt a szíve. Anyám tudta: ha nagyapa ágynak esik, bele is hal.

Nagy fájdalom, hogy sok dolog, amit megkérdeznék tőle, csak mostanság jut eszembe. Bár az élet meggyötörte, valahogy mindig egyfajta derűvel nézett a jövőbe. Öreg korára megkapta azt, amire mindenki vágyik: nyugalmat, megbecsülést és szeretetet, nem csak a családja, hanem a munkahelye részéről is. Ennyi volt az én nagyapám története; az utolsó kép nem sokkal halála előtt készült.

Élt 82 évet. De mindenki addig él, amíg emlékeznek rá.

17 hozzászólás

 1. kelempajszmadar1 — 2012-05-11 08:32 

Kitűnő visszaemlékezés, köszönet érte! Egy kicsit meghatódtam, amíg olvastam, úgy érzem, süt belőle a szeretet a nagypapa iránt. No meg példakép is lehet!
Üdvözlettel: Kelempájsz tizedes

 2. proletair — 2012-05-11 11:06 

Igen! Példaképem. Még most is.

 3. proletair — 2012-05-11 11:08 

Tiboru!

Köszönöm a lehetőséget, nagyon sokat jelentett ez a poszt!

 4. tiboru — 2012-05-11 13:41 

Ne viccelj, én köszönöm. Azaz MI köszönjük!

 5. Wendiii — 2012-05-11 13:43 

proletair: Virtuálisan hadd nyújtsak kezet.
Nekem minden nap eszembe jut nagyapám, akiről itt két poszt is olvasható. Ő nevelt fel engem, tőle tanultam mindazokat az emberi értékeket, amik szerint ma is élek, és sok embernek élnie kellene. Megjárta a frontot, a fogságot, kifosztották a németek, az oroszok, Rákosiék, Kádárék, de mindig talpra állt, és elölről kezdte. Nyugdíjas korában pedig kizárólag a családjának élt. Öt unokája van, és még az a szerencse is érte, hogy megismerhette első dédunokáját is. Nagymamámmal 57 csodálatos évet éltek le együtt, szerencsére ő még ma is velünk van, és lassan 90 éve koptatja a Föld felszínét. Én sem fogom őt soha elfelejteni. Én is meghatódtam ettől az írástól, és hidd el, pontosan tudom, hogy érzel.

 6. Bigjoe(HUN) — 2012-05-11 17:20 

.

 7. Estván — 2012-05-11 18:35 

Remek összefoglalása egy fordulatos életútnak. Különösen növeli az írás értékét a rengeteg fénykép!
Saját anyai nagyapámról (sajnos ő sincs már köztünk) éppen formálgatom a posztot, -remélem hamarosan olvashatjátok- de ennyi mindent nem tudok mesélni róla.

 8. szunditj — 2012-05-11 18:39 

Szerintem minden fiúgyerek imádja az apja, nagyapja katonai történeteit. Apu nekem is sokat mesélt, gyerekkoromban szinte kívülről tudtam a történeteit.
Ő ’49-ben vonult be a Kilián-ra pilóta növendéknek és ’56-ban szerelt le Tapolcáról, miután feloszlatták a 48. Csatarepülő Hadosztály-t. Ma már egy kezemen meg tudnám számolni, hányan vannak még közöttünk a hadosztály pilótáiból. Sajnos csak hébe-hóba tartják egymással a kapcsolatot. Aput is mindig noszogatom, hogy írja le az emlékeit, kérje el a még élő ismerősei fényképeit és én beszkennelem neki, stb. Van egy másik honlap, ( http://repulomuzeum.hu/ ) ahol örülnének az ilyen írásoknak, emlékeknek, fényképeknek. De ő nem, mindig azt mondja hogy ő nem szeret írni, meg mi van ha már rosszul emlékezik, meg már nem is minden jut eszébe, meg ilyesmik. A számítógépet csak zsugázni használja, már az is pirosbetűs ünnep ha egyáltalán megnézi az e-mail fiókját. Ez van.

 9. zolcsi67 — 2012-05-12 00:44 

Proletair, fel kéne vennünk a kapcsolatot magánban, nagyapáink esetleges közös múltja (Folyamőrség, ugyanakkor) okán, ha gondolod!

Köszi
Z67

 10. proletair — 2012-05-13 07:02 

Semmi akadálya, de sajnos túl sokat nem tudok a nagyapa katonatársairól. Van ellenben egy elég vaskos könyv a Királyi Folyamőrségről, tele adatokkal, fényképekkel, ez megvan, ezzel talán lehet kezdeni valamit.
Adjam a maicímem?

 11. zolcsi67 — 2012-05-13 10:20 

Adom én :-)
cavebear – kukac – freemail – pont – hu

(adathalász robotok elleni írásmód)

Anyai nagyapám gépész volt negyedes rendfokozattal (fedélzetmester) a Szeged naszádon, először szerződésesként, majd a háborúban is. Őt kivitték a hajókkal együtt Németországba, amerikai hadifogságba került. A többit (nevet, fényképeket) magánban.

Köszi
Z67

 12. Estván — 2012-05-12 23:27 

A rendfokozat „benézéséről” eszembe jutott, hogy engem viszont többnek néztek, mint ami voltam :)

 13. szkv — 2012-05-13 11:28 

Ploletair.:
Gratulálok , ez egy regénybe illő visszaemlékezés.
A nagypapa története, nagyon jó példa arra hogy a „mostoha”, nehéz körülmények között is ember tud maradni az ember, ha van kellő akarat és cél, amelyet elakar érni.
Azok az „unokák” akinek az élet megadta aszt a szép, nemes, magasztos, lehetőséget, hogy a nagypapa „térdén lovagolva” hallgatták a régi idők történeteit, meséket, igazán szerencsések lehetnek.

 14. munci — 2012-05-14 13:21 

Möszjők!

A rendfokozat benézéséről: Édesapám -most 71éves- anno a II.Rákóczi Ferenc katonai suliba járt. A kimenő nadrágjukon szép piros csík volt (mint a pizsamán) :-) Egyszer késő éjszaka jött haza. tatabánya pedig már akkor is világváros volt, nappali fényárral. Egy rendőr járőr (vagy VÁP?) a fényözönben csak a csíkot látta a nacin és kivágta a díszlépést. Egy 16 éves suhancnak :-)

Tisztelettel, Münci

 15. jani222 — 2012-05-17 20:23 

Az egyik legjobb post! Köszönöm!

Úgy beleéltem magamat, hogy én mit csináltam/véghezvitten volna. Nagy a valószínűsége, hogy nem éltem volna végig a háborúk vérzivatarát.
Pláne, hogy elhagy az asszony. Tipikus eset. Ne részletezzük. Bele is könnyeztem.

A Nagyapád egy igazi hős volt, aki megmutatta, hogy az ember mire képes. A szemüvegem alatti rész kicsi nedvesebb lett a szokottnál!

Ha már kitárulkozunk!

Én igen késői gyerekkén születtem, így Nagyapáimat nem ismerhettem meg. Sajnos.
Nagymamáimra csak egy frusztált képsor maradtak, az egyik almát adott, a másik halála előtt újságot olvasott szemüveg nélkül. Talán nálam is bebizonyosodd, hogy a nők tovább élnek, mivel a lelki terhet áthárítják.

Apám a III. VH alatt légvédelmi oltalmis volt. Mesélt az amcsi bombázókról, hogy hogy mekkora elképesztő zaj volt és ki akartak ugrani az ablakok a helyükről. A VH bejövetele előtt puskáját valami vízcsatornába dugta el. Jól tette –szerintem. Talán ez volt a népszokás túlélésre.

Én viszont a Szu-t kellett szolgálnom átnevelt elmével, mint mozigépész/stúdiós/konyhaügyeletes, és higgyétek el, hogy ez sem volt könnyű. Jó ne sajnáltassam magamat, de a Többekhez képest korábban keltem (a trombitás zene miatt), és később – néha igen később, v. nem is feküdtem le. Eközben néha felkértek őrszolgálatra az első időszakban (3 volt), hogy besegítsek, e miatt is aludtam el az őrtoronyban.

Naszóval, a Nagyapád a toppon volt. Ezek szerint a génmanipuláció nem forog fenn Nálad.

 16. jani222 — 2012-05-17 20:26 

Természetesen

III. VH = II.VH

 17. peiper71 — 2013-09-05 13:30 

Üdv! A cikkben szereplő Éliás történetet nagy vonalakban és másként ismerem. Fentről a 2. és 3. képen szereplő folyamőrről van több egyenruhás fotóm is. Ezekből néhányat elszeretnék adni. Ha valakit érdekel keressen. peiper71 kukac gmail pont com.

Üdv: István

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.