Mai írásunkban Estván barátunk egy másik férfiősének történetei közül szemelgetünk.

A szerző dédapja (Pista huszár) és nagy-nagybátyja (Pista határvadász) után ezúttal anyai nagyapja (az ő keresztneve kivételesen Lajos volt) sorkatonai szolgálatának három apró mozzanatát kötötte egy csokorba, az ezerszer áldott (és átkozott) ötvenes évekből.

1.) A II. világháború és a „felszabadulás” után vagyunk néhány évvel. A Népköztársaságot Népünk Bölcs Vezére irányítja, a dolgozó nép lelkesen építi a szocializmust, nagyapám pedig ekkor kap lehetőséget, hogy a Néphadseregben a dolgozó népet szolgálja. Be is vonul (ki mert volna akkoriban nem így tenni?), várandós feleségét otthon hagyva. Telnek-múlnak a hónapok, gondolom az eltáv ritka, mint a fehér holló, de legalább látogatót lehet fogadni néha. Egyik hétvégén nagyanyám (pocakjában édesanyámmal) össze is pakol minden földi jót, vonatra száll, és lezötykölődik Kiskunlacházára. A laktanya kapujában elmondja, hogy kihez jött. Nemsokára kiderül, hogy nagyapámat nemrég felvitték a Honvéd Kórházba vakbélgyulladással. Éppen őrségben ácsorgott a toronyban, amikor elkapta a görcs, és mivel akkoriban még nem volt elterjedt a távbeszélő-összeköttetés az őrhelyek és az őrszoba között, így figyelmeztető – vagy inkább jelző – lövést kellett leadnia Moszin-Nagant karabélyából („magyarul” 48M puskájából), hogy kimenjenek érte. Nagymama meg cipelhette magával vissza a hazait.

Most akkor végülis karabély vagy puska a Moszin-Nagant? Ezt elvileg a lőszer dönti el, ez a fegyver pedig a 7.62 x 54R-t tüzeli, ami tudomásom szerint puskalőszer. Ilyet köpköd az SzVD meg a PKM is.

2.) A következő szösszenet akkor történt, amikor nagyapám már többé-kevésbé a szakmájában (villanyszerelő volt) tevékenykedett egy Budapesthez közeli repülőtéren (talán Tökölön), mint autóvillamossági szerelő. Az egyik ottani tiszt ipari méretekben lopta (vagy a katonákkal lopatta) a gázolajat meg a benzint. Az emberek egy részét megvesztegetéssel, másokat fenyegetéssel vette rá, hogy segítsenek vagy falazzanak neki. Nagyapámat is próbálta beszervezni, de ő jobbnak látta, ha kimarad ebből. Ezen aztán csúnyán összeszólalkoztak, a tiszt felháborodva kirohant, becsapva maga után a vasajtót. A következő másodpercben pedig csattant rajta (mármint a vasajtón) a nagyapám által elhajított szerszám is (az öreget néha elragadta az indulat). A tiszt erre visszanyitott a műhelybe, és ha lehet, még vörösebb fejjel azt kiabálta, hogy ezért a katonai ügyészségre juttatja. Nagyapám csak megvonta a vállát, válaszul csak annyit mondott:

– Maga is oda kerül akkor…

Nem is lett az esetnek semmi következménye.

3.) Az utolsó sztori akkor esett meg, amikor nagyapám időszaka már a leszerelést várta. Egy alkalommal beterelték őket az étkezdébe, ahol egy számukra eddig ismeretlen tiszt elkezdte nekik ecsetelni a szerződéses, pardon, a továbbszolgáló élet szépségeit és lehetőségeit. Nemsokára kitért arra is, hogy a leszerelő katonákat tárt karokkal várja a többi fegyveres szerv is: rendőrség, büntetés-végrehajtás, határőrség, karhatalom (az utóbbi kettő akkoriban egy „cég” volt, csak váll-lapjuk különböztette meg őket; akkori gúnynevük: zöld ávó, kék ávó). Végül elmondta, hogy aki bármelyik testületnél szeretne elhelyezkedni a leszerelése után, az nála jelentkezhet, és szívesen további tájékoztatást ad, illetve akinek bármi kérdése van, az felteheti. Nos, nagypapa engedélyt kért kérdezni. Csak arra volt kiváncsi, hogy aki egyik testületbe sem szeretne belépni, az kimehet-e a teremből? Az igenlő válasz után sűrű, tömött sorokban követték a bakák… A fenti képen a nagyapám látható édesanyámmal a karjában, otthon, szabadság alkalmával.