Buksitizedes barátunk ott hagyta abba múltkori posztjában a történetét, hogy a Brennbergbányához tartozó Hermes-őrsről (ahol a határőr-alapkiképzést kapta) felkerekedik és elindul a Dunakeszin található (és a Belügyminisztériumhoz tartozó) kutyás kiképzőközpontba.

Lássuk, hogyan folytatódik az ebes sztori.

Amikor megérkeztünk Dunakeszire, papírforma szerint be is következett, amire számítottunk: jóformán még meg sem állt az IFA, de már üvöltöttek is velünk a „szeretett” tiszteseink:

– Pattanjon már le onnan, sorakozó!

A kutyákat elvittük a bokszokba, de futólépésben, mert leendő kiképzőink fennhangon „biztattak” minket (ugye értitek, mire gondolok), majd megkaptuk a gyakorlóruhát. A málhazsákot ki kellett borítani, minden személyes tárgyat elvettek! A nap hátralévő részében a körlet- és szekrényrend kialakítása, bestokizás a szekrénybe, kötelező levélírás haza.

Másnap reggel pontban hatkor ébresztő: 8 (azaz nyolc!) perc állt rendelkezésünkre arra, hogy felkeljünk, megmosakodjunk, felöltözzünk, megborotválkozzunk (!) és beágyazzunk ágyvégdeszkával (!). Ez egy olyan deszka, aminek pont akkora a mérete, mint az ágy szivacsának keresztmetszete. Erre kellett megfelelő technikával ráhajtogatni a lepedő végét olyan szorosra, hogy ne lehessen belecsípni. Ha bele lehetett csípni, repült az ágy…

Mondanom sem kell, hogy ezen a reggelen senki nem tudott nyolc perc alatt elkészülni, ezért

TAKARODÓ!

Vissza kellett vetkőzni pizsamára, be az ágyba és kezdeni az egészet elölről, de most már csak 6 perc alatt, mert nem kellett borotválkozni. Milyen humánusak voltak, nem?… :-).

Néhány hétig még gyakoroltuk a reggeli ébresztőt, de aztán belejöttünk. Könnyíteni nem lehetett, mert nem engedték, hogy például szabadidőben borotválkozzunk vagy ruhástól aludjunk. Azt sem tolerálták, ha valaki korábban kelt fel. Tehát kemény volt. És természetesen az alakiasságot (a Szolgálati Szabályzat szigorú alkalmazásával) betartatták! Mindenre engedélyt kellett kérni (kérek engedélyt elhaladni, stb.). Ebből kifolyólag az első időben rengetet alakiztunk, természetesen délutánonként, a szabadidőnk terhére. Ráadásul nekünk (határőröknek) kellett az iskola külső körletét is rendben tartani, illetve mi adtuk az iskola belszolgálatát is (őrség, kutyaőr, telefonügyeletes, GM, stb.). Mivel késő ősz volt, ezért rengeteg falevelet szedtünk össze az iskola huszonnégy (!) hektárjáról. De azért napközben a foglalkozások már a kutyákról szóltak és ez velem nagymértékben feledtette a szivatásokat.

Kicsit meg voltam lepődve Kinga kutyám viselkedésén az első őrző-védő foglalkozáson, mert amikor körbe felálltunk az ún. „csoportos harci játék”-hoz és a segéd elkezdte hergelni a kutyákat, az én ebem elég passzív volt, sőt: behúzódott a lábaim közé. Ezt észrevette az éles szemű segéd (aki egyébként hivatásos rendőr volt és szakoktató). Elővett egy rongyot és az alapoktól kezdve kezdtük el nála fejleszteni a zsákmányszerző és az aktív védekezési ösztönt. A tanfolyam végére pedig el is értük a kívánt szintet. De ugyanilyen tájékozatlan volt az engedelmességi gyakorlatokban is (nem tudott például pórázon közlekedni, parancsra ülni, feküdni, állni, helyben maradni).

A választ csak Sopronba visszatérve kaptam meg a zászlósunktól: ez egy ún. cserekutyavolt, tudniillik az „igazi” eb szolgálat közben megszökött és egy hivatásos felajánlotta a saját kutyáját, hogy ne legyen balhé az ügyből.

Gyakran kijártunk az iskola melletti erdőbe foglalkozásokra. Itt is ment a tortúra, ugyanis le kellett mozgatni a kutyákat. Ez abból állt, hogy körbe-körbe futnunk kellett velük. Eközben a tisztesek mondták, hogy ki előzzön meg kit. Ha megelőzte, akkor kiállhatott, ha nem akkor az „üldözött” állhatott ki.

A kiképzésvezetőnk egy öreg határőr százados volt, Tóni bácsi. A kutyakiképzés terén még a régi kemény, porosz módszereket vallotta, de velünk alapjában véve rendes volt. Egyik kedvenc szórakozása az volt, hogy amikor vonultunk ki az erdőbe foglalkozásra és megláttunk egy magányos autót (gondolhatjátok, hogy miért állt ott…), akkor szép csendben megközelítettük kettes oszlopban, majd amikor közel értünk hozzá,, akkor futásba váltottunk és az autót két oldalról kikerülve elszaladtunk mellette, miközben bevigyorogtunk az ablakon. Szegény párocskák… Ezúton (kicsit megkésve) kérek tőlük elnézést :-)

Jött a karácsony, a szilveszter és minden lazább lett, de csak egy kicsit. Ennek azért ellentmond, hogy január 1-én, újév napján elkötöttük az iskoláról az egyik rendőrautót (!) és kimentünk vele a városba piáért. Mivel nagyon szomjas volt az állomány, ezért szirénázva mentünk. Életemben ekkor vezettem először (és feltehetően utoljára) rendőrautót. Bevásárlás után meg egy olyan srác ült a volán mögé, aki életében nem vezetett még, kicsit döcögősen, lassabban, de épségben visszaértünk. Tetézte a dolgot még az a tény, hogy velünk jött a szolgálatos őrparancsnok is, ráadásul matt részegen! Szerencsére bukás nélkül megúsztuk a dolgot. Így utólag visszagondolva, lehet, hogy a fogdáról szereltem le volna…

Másik alkalommal pedig éjszakai foglalkozásra mentünk ki a repülőtérre. Egy hideg, havas, derült estén került sor erre a gyakorlatra. Naplemente előtt értünk ki, majd az öreg felsorakoztatott minket. Ekkor észrevette, hogy az egyik srácnak nincs kesztyűje.

– Hol a kesztyűd? – kérdezte; egyébként tegezett minket.

– Bent hagytam a szekrényemben.

– Egységes viselet: akkor senki sem hord kesztyűt!

A … anyád! – gondoltuk magunkban.

És így csináltuk végig az előttünk álló dolgokat. A gyakorlat abból állt, hogy a kutyások felálltak egy vonal mentén egymástól 8-10 méternyi távolságra, majd fellőttek egy világítórakétát, majd a kutyának el kellett fognia a menekülő személyt. Ez a menekülő személy, azaz a „csibész” én voltam, mivel korábban már a civilként is kutyakiképzéssel foglalkoztam. Felvettem a védőfelszerelést, majd Tóni bácsi beküldött a mező közepére azzal az instrukcióval, hogy viselkedjek „feltűnően”, a kutyák figyelmét magamra vonva. Erre én rágyújtottam egy cigire és fütyörészve nekiálltam fel- és alá sétálgatni (akkoriban még dohányoztam és Dunakeszin nagyon szabályozták ezt a tevékenységet is; a nemdohányzók itt is előnyt élveztek). Valamelyik tisztes beugatott:

– Magának ki engedte meg, hogy rágyújtson?

–  Jelentem, a százados úr mondta, hogy viselkedjek feltűnően és vonjam magamra a kutyák figyelmét. Hát ezért gyújtottam rá, messziről megérzik a szagomat!

Erre szerencsére elkussolt :-)

Aztán hamarosan elkezdtük a gyakorlatot: fellőtték a rakétát, a kutyavezető elengedte a kutyát. Még láttam a kb. 50 méterről induló kutyát a rakéta fényében, de néhány másodperc után kialudt és már csak a felém száguldó sziluettet érzékeltem, amint bevágódott a védőkarra. Más alkalommal is én fogattam a kutyáinkat, így volt összehasonlítási alapom és biztosan állíthatom, hogy éjszaka sokkal keményebbek, mint nappal. Nagyobb lendülettel, erőteljesebb fogással küzdöttek.

Volt egy kutya, az istennek se akart karra fogni, hanem mint egy útszéli, gyáva, sunyi dög a hátam mögé kerülve lábra akart fogni. Hiába tettem le neki a kart fogásra, nem kellett neki csak a lábam.

– Kell a lábam? Nesze!

Szegényt muszáj volt fejberúgnom, mert sehogy sem tudtam leszerelni. De megnyugtatok mindenkit: finom voltam és – jogi kifejezéssel élve – csak az arányos védekezés korlátain belül cselekedtem.

Gyorsan elszállt ez a három hónap is. Levizsgáztunk (mi is és a kutyák is), majd előléptettek tizedessé. Irány vissza Sopron. A zászlósunk most már egy dobozos UAZ-zal jött értünk, így komfortosabb volt az utunk.