Nos igen, a katonaság sok embernek a szívatásról szólt… Szögyi kollégánál akkor következett ez az időszak, amikor Nyíregyházára helyezték át, egyedüliként, s így még a csoportos áthelyezéskor előforduló összetartás se volt meg senkivel. Igaz, kicsit zavarba jöttek tőle, mert még azt sem tudták eldönteni, hogy akkora kopasz-gumi-öreg ranglétrán hol helyezzék el. Akkoriban 18 hónapos volt a sereg, Szögyi meg már éppen a huszonnegyediket kezdte meg, így a letöltött hónapjai szerint már k..a öreg volt (tájszólásban múmia), az akkori tudomása szerinti hátralévő idő alapján meg éppen a kopasz korszak végét tapodta… Mindenesetre az első bemutatkozása (M. főtörzs kiakasztása) pár napig még megvédte attól, hogy a társai bepróbálkozzzanak, de aztán csak-csak megindult a kóstolgatás, hogy milyen kasztba is sorolják be…   

Alig pár napja hogy megmelegedtem, amikor beütött, hogy az egykori gimis osztályom osztálytalálkozója esett egy derűs nyári hétvégére. Mivel akkoriban az öregek leszerelés előtti szabadságdömpingje miatt őrség-ügyal-őrség-ügyal fordában voltunk, hiába ágáltam, hogy nekem már pedig kimehetnékem van, annyit sikerült kikavarni, hogy aznap este éppen csak ügyalba voltam beosztva. Számomra nem probléma, mikor feljöttünk az őrségből, odaszóltam az AEGÜ-nek, hogy este ne nagyon keressen, reggelre úgyis visszajövök. Albert (aki gumi létére már szakaszvezető volt) pampogott egy sort, hogy nehogymá, én visszaugattam neki, hogy nyugi, csak egy érettségi találkozó, de hát ezt hogy is érthetné meg az, akinek még érettségije sincs, ha meg utánam akarja küldeni az ÜTI-t vagy a VÁP-ot, akkor szívesen megadom, hogy melyik étteremben vagyunk, de akkor viszont az isten se mossa le róla, hogy ha tudott arról, hogy hol vagyok, akkor ő is benne volt.

Nohát, erre aztán úgy zavarbajött, mint Ádám anyák napján, gyorsan oda is füttyentette valamelyik helyettesét az asztalhoz, ő meg elment a kantinba, hogy még csak ne is lássa, ahogy lelépek (mert amúgy egy szobában voltunk). Szerencsésen megérettünk még egyszer a volt osztálytársakkal, ahogy ígértem is, valamikor hajnali kettő-három körül visszamászok az 1-es őrhely mellett a laktanyában, illendően lábujjhegyen, nehogy felébresszem az erősen figyelő kollégát, felsurranok a körletbe, szolgálatnak helló, megkönnyebbül, rongyolok be a szobába, hoppá, ott viszont időjárás- de inkább vízállásjelentést kellett volna adni. Valaki (azaz Albi) beöntött pár vödör vizet, no meg dobott be bőven Ultrát is. Hajnalban nekem nagyon nincs ínyemre itt és most fókázni, pláne hogy egy utólagos érettségi bankett után még látni utáltam a vizet, annyit azért megcsináltam, hogy a forró augusztusi éjszakában kinyitottam az összes ablakot, a hajnali hűvösebb levegőben még jobban is aludtam. A szoba ráadásul keletre nézett, mire felkeltem, addigra a víz nagy részét a besütő nap szépen felszárította. Ami Ultra meg ottmaradt, azt meg szépen besöpörtem Albi ágya alá…

Reggeli után kaján vigyorral jön be a tettes (másik körletben döglött le), hogy na… akkor ő most tart nekem egy körletszemlét (valahogy úgy jött ki a lépés, hogy éppen csak ketten voltunk „odahaza” akkor a szobában), aztán azt az elképedt ábrázatot, amikor konstatálta a helyzetet…. Tervezgetett ugyan valami egyéb finom csemegét számomra, de az éppen bentlévők leoltották, hogy ugyan már Albi, most mit faxnizol, szólt, kiment, bejött ahogy ígérte, van itt valami probléma?

Mint kiderült, akadt. Nem ugyan Albi, de pár nappal később egy másik öreg bútordarab kapott el mint szolgálatos, vacsora után, hogy ugyebár akkor már nekem lejárt az őrség utáni jól-rosszul megérdemelt pihenőm, igyi szjudá vele a társalgóba, és az ottani linóleumról a bakancsok éle által odakozmált csíkokat szépen csak nyalogatni felfelé ám. Békés képet vágtam hozzá, bele is kezdtem, úgy ahogy az a honvédségnél szokásos, miszerint a munka nem lószar, hogy elkapkodjuk. Talán egy 20X20-as zsebkendőnyi területet (de lehet hogy sokat mondok) suvickoltam ki, mire úgy ránkesteledett, hogy az állomány meg kívánta nézni a TV-ben az aznapra szánt kultúrműsort, amiben természetesen nagyon zavaró körülményt jelentett az, hogy a ténykedésem miatt nem lehetett leoltani a villanyt. Egy-két csendes anyázás elhangzott, közöltem a társasággal, hogy felszólamlást az AEGÜ-nél lehet tenni, mert amennyiben az őáltala kiadott parancstól én a saját fejem szerint eltérek, akkor legrosszabb esetben mint pl. parancsmegtagadás, akár még hadbíróságra is kerülhetek. Emiatt aztán a magasságos szolgálat testületileg ki lett rángatva az ágyából (öreg létére nagyon rosszul esett neki), és a hátralévő napjaira sűrű és gyakori pofonütések kilátásba helyezésével elérték nála, hogy az addig erőltetett tevékenységem abbahagyására szólítson fel. Hiába, mindig is mondtam, hogy érvelni tudni kell…

A leszerelők eltávozta után az addig is elég meleg augusztus valószínűleg agyára ment az írnoknak, így fordult elő az, hogy engem is őrség helyett a kapuba osztott be (ezt már megénekeltem – Végy egy jó kapust), az viszont majdnem jóvátehetetlen hibának bizonyult viszont, hogy a szolgálatvezénylés szimfóniájában az egyik csellistát AEGÜ.h.-nak titulálta. Személy szerint nekem nem volt vele bajom, kábé olyan szinten volt a srác, mint egy biorobot, a feketemosogatóban a beadott tálcákról képes volt lekaparni a maradékot, és beleforgatni a mosogatólébe, szóval az az igazi megfelelő embert a megfelelő helyre véleményem alakult ki vele kapcsolatban. Végigszaladt ugyan a szinten a hír, hogy a Csabika van szolgálatban, de hát minden csoda három napig tart, ez meg csak vagy három percig. Ugyan kezdte élvezni, olyanokat rikoltott a századpéká lelépésekor, meg a vacsorához sorakozókor, hogy csak úgy visszhangzott a folyosó, de le lett oltva, hogy mi a francnak riogatod te itt a szolgálatban megfáradt bakákat.

Pitymallatra viszont már felbátorodott, mint aki birkózósz@rt kapott reggelire. Ez mondjuk abban nyilvánult meg, hogy reggeli körletrend ürügye alatt bejött a mi szobánkba, rámbökött, és valamit emlegetett a vizesblokkal meg velem kapcsolatosan. Nagyon nem tudtam a szívemre venni, rámorogtam hát, hogy menjen a fenébe (hiába a reggeli első kávémig már akkor sem voltam használható állapotban). Mondtam neki, hogy most ne zavarjon, mert először még a századkantin, ahol reggeli torna gyanánt egy pohár jó erős fekete, aztán ez el is szokik tartani az utána elszívandó cigivel meg a második már lassan, élvezettel elfogyasztott kávémmal a reggeliig. Csabika viszont mint egy jól nevelt kiskutya ügetett mellettem, néha megrángatta a karom, máskor meg böködött a karszalagjára, no meg emlegetett valami parancs, meg feljebbvaló, meg elöljáró, meg egyéb ilyen hülyeségeket.

Az első kávé után azért véleményeztem, hogy oké, azt látom hogy bevérzett a karod, azt is elhiszem hogy büszke vagy rá, mert most már majdnem úgy nézel ki, hogyha egy kicsit még kipofoznának, akkor el is lehetne hinni rólad, hogy katona vagy, de hagyjál békén, amíg a reggeli koffein- és nikotinszintemet beállítom, mert a vérnyomásom az már be van tőled. Csabifiúnak azt a kevés agyát már ekkorra teljesen elborította a vér, és erőteljesen ágálni kezdett, hogy akkor a vizesblokk meg én… Miután megbizonyosodtamarról, hogy ez tényleg azt mondja, kénytelen voltam megdicsérni, hogy ez egy tőle szokatlanul elmés ötlet volt. Csabifiú erre kihúzta magát, és olyan képet vágott, mintha hájjal kenegetnék (úgy látszik nem szokott hozzá hogy ilyen jelzőkkel illetik), csak aztán felvilágosítottam, hogy ez minálunk a Dunántúlon az „elmés ám te a hálálfására” rövidítése volt.

Amíg esett lefelé neki az ejtőernyős papírtantusz, addig a századkantin ajtajából odafordítottam a folyosó felé, hogy látod a folyosó végén azt az asztalt? Na ott a te helyed, és szép, nem szép dolog, de erőteljesen seggberúgtam, hogy legalább a kezdősebességet megadjam neki. Kicsit habozva, de azért tajtékozva elszambázott odáig, ott heveny telefonálásba fogott. Mit intézett, mit nem, de nemsokára megjelent az őrségből egy puskás, meg a felvezető, hogy akkor parancsmegtagadás meg elöljáró sértegetése, meg egy fél BTK miatt azonnal fogdába kell vonulnom, majd ha bejön a századpéká, akkor ő dönt a fenyítésemről. Irtóra ártatlan tekintetet vágtam, hogy ezt most csak nem komolyan gondoljátok fiúk? a felvezető kérte is a bocsánatot, hogy nekik az ÜTI szólt, nem tehetnek mást. Oké, oké, fogok én ma oda menni, de csak délután és őrnek, de csak kötik az ebet a karóhoz, hogy legyek már szíves, mert különben őket is szívatni fogják. Na, ezzel lehetett rám mindig is hatni, jól van srácok, lesétálok veletek, de azért a reggelit már elhoztátok a konyháról? Persze, az őrség vagy félórával hamarabb kapta meg, na és akkor tehát nyilvánvaló, hogy engem nem számoltatok bele a létszámba, ezért most először elmegyek reggelizni, mert hát a harcosnak ami jár, az jár.

Hümmögtek egy sort, hogy akkor mi legyen, oda se neki fiúk, gyertek velem, elfértek ott az étkezdében, így aztán egy felvezető meg egy őr biztosította a nyugodalmas reggelimet, elég nagy feltűnést okozva;) Naná, hogy reggeli után még egy kávé, akkor már a hivatalos kantinban, no akkor lassan sétálhatunk az őrszobára. Ott leültem, még egy cigit sem volt időm elszívni, csörög az őrpéká telefonja, a századpéká recsegett le, hogy hagyjanak a fenébe, szambázzak fel a századhoz. Felcsattogok, immár „szabadlábon”, most nem Csabika van az asztalnál, hanem a másik helyettes, azért neki is odaszólok, hogy látod mit ért el a srác a pampogásával, de hát ő is egyetért velem, inkább mondd meg a hadnagynak ha keres, hogy megjöttem, de el kellett mennem valami karbantartási melóra. Keresett-e, nem keresett, a fene se tudja, nem is érdekelt, de amikor a sunnyogás végeztével ebédidőben elkolbászoltam a kajáldába, ebéd közben szóltak hogy én is benne vagyok a délután őrségbe lépők között, mondjuk ez abszolút nem volt meglepetés. Annál inkább az volt, amikor az ebéd végeztével csattogtam oda a beadóablakhoz a tálcával, hogy Csabika vigyorgott ott elégedett pofával a feketemosogatóban… Ugye, amikor megjött a hadnagy, és meghallotta hogy milyen perpatvart csinált a srác, expresszsebességgel vágatta be megszokott helyére, és innentől aztán helyreállt a dolgok rendes mederben történő folyása.

Ezekután már többet nem zaklattak hasonló tevékenységekre történő invitálásokkal, szépen betagozódtam az öregek közé, ráadásul mint februárban kiderült, velük is szereltem le.