Megható, szép történet. Buksitizedes barátom gratulálok.
Számomra emlékezetes a leszerelés napja. Utolsó szolgálatom délutáni nyomos szolival telt. Az „öreg” HATÁRŐRÖKNEK mindig úgy szervezték a szolgálatot hogy legkésőbb éjfélre beérjenek az őrsre. Leszerelés előtti napon a fegyver és egy öltözet gyakorló ruha kivételével, mindent leadtunk. Leszerelés napján reggel átöltöztünk civilbe. 10 órakor megérkezett az az autó, amelyet minden leszerelő nagyon várt. Oktatási négyszögbe felsorakoztunk, szembe álltak velünk a váltásunkra érkezett újonc HATÁRŐRÖK. Bármennyire furcsának tűnik, de HATÁRŐRÖK kétszer voltak újoncok. Egyszer mikor bevonultak, majd mikor a kiképzés után kikerültek az őrsökre.
Hivatásos állomány üdvözölte az újoncokat, majd egy rövid ünnepi beszéd után következett, amelyben megköszönték a helytállást. Elköszöntünk felszálltunk az autóra és elindult velünk Szombathelyre. Fegyverünk még velünk volt, azt a kerületnél adtuk le. Szombathelyen a kerület nevében szintén elköszöntek és megköszönték a helytállásunkat.
Számomra úgy telt az a két esztendő, hogy szívesen emlékszem vissza az ott töltött idő bármelyik napjára. Voltak nehéz napok, de kibírtuk.
Igaz hogy nem saját elhatározásból kerültem HATÁRŐRSÉGHEZ, de már nem bánom, mert egy életre szóló barátság kötődött.
A közös élmények, a szolgálatban, szabadidőben, kimaradások alkalmával együtt eltöltött idő nem múlik el nyomtalanul. Az egykori hivatásos állomány számtalan tagjával ma is tartom a kapcsolatot. Most már nincsenek rendfokozati megszólítások, mert a barátok vagyunk.
Bennem is volt olyan gondolat, hogy hivatásos leszek, de a vasút világa jobban vonzott. A mai világban és a mostani körülmények között, már nehezebb lenne a döntés.
SZKV BUCSU.

Ez úgytünik sorHŐR „betegség”.
Ha belegondolok hogy ha 94/95-ben van még hely Sztendrén a Hőr szakon…
Közvetlenül leszereléselőtt fűzött a szolgvez, hogy maradjak (nem Boró, mert akkor talán ott ragadok), de nem.
Jó volt.

Haha, a brennbergi harang nekünk is piszkálta a fantáziánkat. Csak 13 éves kiskölyökként, „vendégségben” végül mégse mertük :)

Nekem ’86 augusztus 14.-én jött el a szabadság. Két nappal előtte Dobkőn a pk. rovancsot rendezett nekünk. Előszedtük a raktárból a motyóinkat, amik java részét már egy éve nem is láttuk, kipakoltuk az udvaron a földre és ahogy ő olvasta a leltárt, mi felmutattuk az éppen aktuális akármit. Mindenünk megvolt hiánytalanul, ami nem is csoda, hiszen akkor is volt rovancs amikor eljöttünk Tatáról, utána pedig szinte semmit nem használtunk az egészből, el volt zárva a raktárba. Fegyvert Dobkőn nem is láttam, csak a nevünkre írtak egyet, de azok is már évek óta el voltak zárva, még tisztítani sem vették elő őket soha. Engem akkor ért meglepetés amikor a csajkához értünk, felmutattam és gyanús lett hogy nehezebb mint kéne. Nos igen, még benne volt az utolsó tábori ebéd az egy évvel azelőtti ukrajnai gyaksziról, amit már a vonaton kaptunk és valamiért nem volt időm megenni. Slaggal, bottal, homokkal, hipóval meg minden vacakkal sikáltam ki nagy nehezen, több mint egy órám ment rá.

Aztán összepakoltunk és vártunk. Alig akart múlni az idő. Másnap reggel fogyott el a centi. Addig minden levágott darabját gondosan eltettük gyufásdobozokba, aznap reggel az egészet szétszórtuk a bázison, bele a murvába, fűbe, mindenhová. Akik maradtak nagyon örültek neki. Aztán irány Tata. Ott adtuk le minden holminkat a nyári kimenőt kivéve, mert még nem volt szabad átöltözni civilbe, előtte még rendeztek a leszerelőknek egy utolsó „hadosztály-dizsit”. Ez azt jelentette, hogy a laktanya minden alakulatától a teljes leszerelő állományt felsorakoztatták az alakulótéren és még utoljára az illetékes pk-k nyomták a sódert. Volt akit onnan vittek el a fogdára és az még ráhúzott néhány napot, de aki annyira hülye hogy még azt a pár órát ne bírja ki nyugton, az szerintem meg is érdemli.

Nekünk, akik a hadosztály-hírközponttól és a bázisokról szereltünk le, egy külön eligazítást tartottak, ahol a hírközpont parancsnoka párakat megdicsért, néhányat előléptetett, aztán megköszönte a szolgálatunkat és annyi. Mehettünk vissza a körletbe átöltözni civilbe. Csakhogy nekünk, akik a bázisokról jöttünk, nem volt se ágyunk, se szekrényünk, még körletünk sem. A zászlóalj épületét viszont nem hagyhattuk el. Utolsó éjszakán a klubszobában aludtunk a székeken, már amennyit tudtunk. És persze mentek a nagy traccspartik meg sztorizgatások, hiszen sokakkal azok közül akikkel együtt vonultunk be és szívtuk végig a kopaszkor első félévét, miután szétszórtak minket, egy évig nem találkoztunk, legfeljebb néha rádión pár szó erejéig.

Aztán hajnal négykor szóltak hogy a pestieknek sorakozó és indulás a pályaudvarra. Persze a vonat késett rendesen, de végül eljutottunk Kelenföldre (rengeteg VÁP-os volt mindenhol), ahonnan busszal vittek be a belvárosba, valamilyen hadkieg irodába. Ott kaptuk vissza a személyit meg mindenféle szigorú intelmeket, hogy még három napig katonák, meg ilyesmi. Erre már senki sem figyelt, amikor azt mondták hogy mehetünk, egymást tapostuk az ajtóban, csak minél hamarabb kint legyünk. Annyira élénken emlékszem rá, ahogy a nyári melegben zsebrevágott kézzel, vállamon a táskámmal ráérősen sétáltam a Keleti felé, szinte nem is érte a lábam a földet, soha előtte még olyan szabadnak nem éreztem magam, annyira jól esett hogy végre vége van.

Köszönöm mindenkinek a hozzászólásait és azt is, hogy itt (is) felidézte a leszereléssel kapcsolatos emlékeit.
Ezek szerint nem voltam egyedül a leszereléskori „vegyes” érzésekkel… :-)

@buksitizedes:
Buksitizedes: Mi van veled hogy mostanában nem jelentkezel.
Remélem nem „szereltél le ” a katonatörténekből.

@buksitizedes:
osztottam