414. – Búcsú a polgári normáktól

Janicsár barátunk túllép a sima katonatörténet-beszámolókon, s mai posztjában a rendszer (akarom mondani: A Rendszer) filozófiai alapjait feszegeti. Mi – és miért – történik velünk? Honnan jövünk és hová tartunk? Milyen törvényszerűségek tartják vasmarkukban a mindenkori körülményeket, s van-e ezekből menekülési lehetőség?

Valljuk csak be: egyenruhában (majd később polgári életünkben) mindannyian feltettük magunknak ezeket a kérdéseket, még akkor is, ha nem ilyen cizelláltan. A válaszokat mindenkinek önmagának kell megkeresnie; janicsár most a saját példájával hozakodik elő.

Általában véve a katonaélet számos polgári normát zárójelbe tesz, ami persze a legkevésbé sem hír. De azért egy-egy norma kimúlásának a módja néha tanulságos, olykor mulatságos. Öt példa következik az alapkiképzés időszakából – vagy nem sokkal későbbről.

A.) Az elsőt nevezhetjük az ésszerűség normájának. Ennek klasszikus fölszámolási módját mindenki ismeri: a stokizásról van szó. A bevonulás napjának estéjén mi már stokiztunk, legalábbis azok, akik este nyolc-kilenc felé körletképes állapotban voltak. A stokizást nem kell elmagyaráznom, csak a mércéjét: ez pedig vala a gyufásskatulya, annak is a legrövidebb dimenziója. Ennyire kellett lelapítani a szembenéző oldalon a stokira hajtogatott ruhadarabok rétegeit, szükség esetén úgy, hogy egy másik, fölfelé fordított stokit tettünk rá, s ráálltunk. A dolog abszolút dedóba való, alapkiképzés után nem is foglalkozott vele senki; gondolom, a célja éppen az volt, hogy egy másik, szürreális világba vezessen át bennünket.

B.) A másik polgári norma a takarékosságé, amelyet olykor elég nehéz volt konzekvensen megszegni. Már az alapkiképzés után (de még újoncként) egy októberi délelőtt a dörögdi tábori konyhán kellett megtanulnom, hogy a krumplipucolás lényege nem abban van, hogy mennyi marad a végén, hanem abban, hogy mennyi és milyen  hamar fogy el az eredeti mennyiségből. Úgyhogy a hámozás helyett átálltunk a faragásra, s ehhez tartottuk is magunkat mindvégig, eleinte még jól tapintható lelkiismeret-furdalással. Ugyanez volt a helyzet a vízzel: melegvíz még a „korszerű” Garasinban is kevés volt, hideg viszont bőven. Az esti surranópucolás után (amelynek során kiemelt figyelmet kellett fordítani a talpra és a recékre, ehhez becsüljük meg a vízfogyasztást) sárban úszott a mosdóhelyiség. A takarítás módja idővel ehhez a pazarláshoz egyszerűsödött: ma is előttem van, ahogy V. honvéd megragadja a vízzel teli vödröt, s az ajtóból belezúdítja a fürdőbe, nagyjából egy méter magasságig beterítve mindent. Öt-hat zúdítás, a többit a gravitáció intézte.

C.) A harmadik normát nevezzük a jólneveltség normájának. A lövészraj támadójátékának sztenderd koreográfiája szerint először messziről tüzelünk, majd parancsra kibiztosítjuk a kézigránátot és elhajítjuk a föltételezett ellenséges árokba, aztán – artikulálatlan üvöltésbe átmenő hajrával – rárontunk az ellenségre. A kézigránát eldobásáig általában senkinek sem volt gondja, na de az üvöltés? Azt hogyan kell csinálni? Jólnevelt ember csak akkor ordít, ha senki sem hallja, nemhogy parancsra. Úgyhogy eleinte szelíden, gátlásosan, óvatosan ordítottunk… aztán rákapunk a vadság ízére.

D.) A negyedik norma a privátszféra tisztelete. Ennek fölszámolásáért – hogy úgy mondjam – sokan sokat tettek. Következzék itt egy személyesebb, ráadásul fonák irányú történet. Rajunk külső körlete a három irodahelyiség volt. Szerencsére, mert minimális munkát igényeltek. A századparancsnokit azért kellett ritkán takarítani, mert este zárva volt, a szolgálatvezetőit pedig azért, mert ott lakott maga a szolgálatvezető (egyébként szabálytalanul), zoknijai és rengeteg fölszerelési tárgy társaságában, amelyek átutazóban vagy cserélődőben, fölhalmozódóban vagy apadóban voltak nála, s amelyeket avatatlan szem jobb, ha nem is látott. Néha-néha persze hívatott egy kis fölmosásra, de rendszerint kihagyhattuk. Maradt a szakaszparancsnoki iroda, amely viszont néhány kincstári asztalon, széken, szekrényen és lábnyomokon kívül mást nemigen tartalmazott, úgyhogy leginkább ezt takarítgattuk. Az egyik első alkalommal, amikor rám jutott a takarítás feladata, megcsináltam a seprést, portörölgetést és fölmosást, majd jelentettem, hogy készen vagyok. A rajparancsnok tudomásul vette s ezzel be is fejeztük. 

Másnap reggel azonban éktelen ordítással hozta B. ftm. az egész század tudomására, hogy a takarítással nagymértékben elégedetlen. Rajparancsnok raportra. Elképzelni sem tudtam, mi nem tetszett. Aztán kiderült, hogy nem az volt a baj, amit megcsináltam, hanem az, amit nem: nem raktam ugyanis rendet az íróasztal papírjai között. Én persze még úgy tanultam otthon, hogy más papírjai között nem turkálunk, egyrészt mert nem rám tartoznak, másrészt mert esetleg összekeverem őket; de ezt itt utoljára volt alkalmam magyarázni. (Hogy miféle papírok voltak ezek, már nem tudom, de illusztrációként két korabeli, bár utóbb fénymásolt darabot szkenneltem be, amelyekhez hadd ne fűzzek kommentárt.)

E.) Végül az ötödik norma maga a norma ideája, platóni értelemben. Máris megmagyarázom. Alapkiképzés, esti szemle. Stokik, ágyak, surranók, szekrények makulátlan rendben. A legénység az ágyak előtt fölsorakozva. B. őrvezető, öregkatona szemlézik. Kezében valami bot, belép. Néma csend. Végignézi a nyitott szekrényeket. Majd fogja a botot, s vagy háromból szó nélkül kikotorja, ledobja a ruhákat, egyetlen kupacba. Köztük vannak az enyém is. Továbbra sem szól semmit, kimegy. Engem életében talán egyszer fogott olyan tehetetlen, fogcsikorgató düh, mint akkor; az is gyerekkoromban volt. Miért? Miért?! Mit csináltam rosszul? Miféle normát nem teljesítettem? Nem sok híja van, hogy utánamenjek, de addigra már belém verték (részben kanállal), hogy hol a helyem és mihez van jogom. Hónapokkal később aztán megkérdeztem tőle; addigra ugyanis már tudtam, hogy amúgy nem vérszomjas fenevad. Azt mondta, azért csinálta, hogy fölkészítsen minket az ilyen helyzetekre. Hogy végső soron nincsenek normák, mert azok számonkérhetők. Csak parancs van és engedelmesség. Nem mondom, hogy a további hónapok kizárólag ezt a normátlan normát követték, de a lecke brutális volt, rendszerkonform és egy életre szóló.

18 hozzászólás

 1. krux — 2013-04-02 08:59 

Gondolatébresztő… Mennyiben tekinthetjük normának a normátlan normát?

 2. zweitakt — 2013-04-02 10:29 

Gondolatébresztő… De mennyire!

Nekem, így, ennyire rendezett formában, s egymás mellé rakva a tapasztalatokat, a NŐK jutottak eszembe. Kb ugyan ezekre a sémákra épül a velük való közös élet is…

Lehet, hogy a seregben tényleg az életre készítettek fel????;-)

 3. kelempajszmadar1 — 2013-04-02 11:01 

-Miért van őrség a laktanya kapujában?
-Hogy be ne jusson a civilizáció!
Üdvözlettel: Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 4. daneel — 2013-04-02 16:31 

Eszembe jutott a krumplipucolásról, hogy nálunk volt az a bizonyos “krumpli hámozó automatika” (mosógép szerű szerkezet, mely a burgonya koptatási elvén működött). Egyik esetben egy egész zsák (20-25 kg) öntöttünk bele, majd jócskán elbeszélgetve az időt, azt vettük észre, hogy alul a kifolyó rácson kb. 2 maréknyi krumpli maradt, a többi elfogyott. A “filozófiai vonalról” csak annyit, hogy van egy történetem, hogy lehet ezt máshogy is csinálni, és ha a tiboru jónak látja, egyszer majd olvasható is lesz :)!

 5. martyn33 — 2013-04-02 17:24 

Bizony- bizony!!!!!! A mai ifjoncok többségének is hiányzik egy kicsit ez a fajta normálatlan norma! Tisztelet, alázat, kötelességtudat! Amikor nálunk a MI-8_as repült be (ugyanaz a hatása mint a botnak) némán kellett türnűnk! Aztán mindent visszapakoltunk a helyére néma csendben!!!! Mire jó ez? Életre tanít!!! Ha ez nem lett volna már azóta lehet rég agyon vertem volna azt a szőke k*va főnökömet!
Kelempejszmadár: hogy ne jusson ki az aki úgy érzi nem bírja!!!! ( a saját érdekében)

 6. cattani — 2013-04-02 18:08 

Igen elgondolkodtató a poszt! Ha belegondolunk a kiképzők azért szívatták a bakát, mert ők voltak a kiképzők és ez a feladatuk. A baka azért szív, mert ő a baka. Ebből következőleg a sorkatona ott lóg a munka alól és kummant ahol csak tud. A krumplipucolást, takarítást slendrián módon csinálja meg, de látszólag minden rendben, a folyosó is csillog, igaz hogy csak le lett öntve egy vödör vízzel. Mennyivel jobb lett volna ha lett volna egy normális Honvédség, ahol minden ésszerűen működik és a katona is fontosnak érzi magát, ne adj Isten még érti is a dolgát…

 7. chph — 2013-04-02 18:50 

@martyn33:
Részben értek csak egyet…
De tény hiányzik a fiatalok nagy részének egy jó kis sorkatonai szolgálat.

 8. tarkanyi — 2013-04-02 19:02 

Nálunk a gólya repült be időnként, és csinált felfordulást… :-)

A másik alapvető bölcsesség a katonaságról a következő:
A katonaságnál a kockát gurítják, a hengerest viszik.
És miért kell gurítani a kockát?
Hogy hengeresre kopjon, és lehessen vinni.
:-)))

 9. daneel — 2013-04-02 19:21 

@chph:
Nagyon sok embernek, bizony nem ártana, legalább 3 hónap. Pl. bennem a mai napig él az a reflex, egy fegyver (akár még gázpisztolynál is) csövét nem fordítom ember felé. Ha meghallanám az AK csőretöltés hangját, igen csak nagy tiszteletet ébresztene bennem, bárki kezében is lenne.

 10. chph — 2013-04-02 20:09 

@daneel:
Nekem nincs ilyen reflexem, én felfogtam elsőre is ;) :D

 11. SzJoe — 2013-04-02 20:59 

@cattani: Bizony, máshol ez az utolsó mondat víziója még működik is! De ez hiányzik napjaink rendvédelméből is. Csak a hűvös világáról tudok megnyilvánulni, ott a mai napig így működtetik a rendszert a jogszabályok alapján. A Honvédséghez viszonyítva nem észleltem változást. Messziről csillog, de közelről meg ne nézd…! Ezért is vannak az őrök. ;-) Az MH már talán közelít eme ideális állapothoz (a régi állapotokhoz képest), de erről nincs tutti infóm.

 12. proletair — 2013-04-02 22:14 

@krux:
Nálunk Szolnokon volt norma. 2-es élelmezési normának hívták:)

 13. orvezeto — 2013-04-03 14:19 

Én is azok közé tartozom, akik szerint a katonai szolgálat nem árt meg senkinek, de a sorkatonaság annak idején – esetemben a 80-as években – nem kínált elegendő és értelmes(!) “foglalatosságot”. Magam híradó voltam, és pl. hiába tudtuk elsőre normaidőre telepíteni a Deimoszt ( R-142 rádióállomás), egy egész nap el tudott telni ennek ismételgetésével. Hogy az állandó körlettakarításról ( ld. falevelek zöldre festése), meg fegyvertisztításról ( volt olyan AMD-nk, amiben hibás volt az ütőszeg, de csak az számított, hogy a rugó csili-vili legyen) ne is beszéljünk.
És, igen, sokat adtak a látszatokra:
Egyszer éjszakai lövészeten voltunk – télen, koraeste – midőn is egy AMD-vel kellett (volna) fekvő helyzetben leküzdeni valami távolban pislákoló célt. Küzdöttem, küzdöttem – alpvetően már a célzással is – de bizony nem találtam el semmi olyat, ami leküzdendő lett volna. Küszködésem közepette – egy hadnagy képében – hírnök jő, hogy azonnal menni kell a pk. épületbe, mert apám látni kíván. Ehelyütt meg kell valljam, hogy apám ht. állományú volt , így aztán viszonylag hamar átjátszotta magát a ( nem alvó) kapuőrségen és még az ÜTI-t is megdumálta. Persze, nem lettünk volna a hadseregben, ha csak úgy ripsz-ropsz odamegyünk a pk. épületbe a családi “beszélőre”, be kellett tartani a szolgálati utat. Ennek során előbb a zpk-i épületbe vittek, ahol a ZNTI kérdezte tőlem, hogy hol voltam. Mondtam, éjszakai lővészeten. És milyen eredményt ért el honvéd et.?- kérdezte a ZNTI
Már vettem a levegőt, hogy pironkodva jelentem gyalázatos teljesítményemet, mikor is az engem “előállító” hadnagy megszólalt: megfeleltet lőtt a honvéd et.
Csak néztem. A ZNTI átvett és mentünk az ezred ÜTI-hez. Természetesen az ZNTI már azt jelentette, hogy jót(?!) lőttem, majd mire összejött a családi találkozó, apám már arról értesült az ÜTI-től hogy kiváló eredménnyel teljesítettem a lőgyakorlatot. Utóbb, mikor egyedül maradtunk, mondtam neki, hogy én nem tudom, hogy itt mik a lőgyakorlat – úgy tűnik, folyamatosan változó – követelményei, de én bizony semmilyen célt nem küzdöttem le.
És ekkor nem az volt, hogy nahát, a hadnagy, a ZNTI meg az ÜTI össze-vissza – legyünk árnyaltak – képzelődtek, hanem én lettem le…( tudjuk, milyen szó illik ide), hogy miért nem tudok rendesen lőni, pedig már kicsi korom óta jártunk mindenféle lőterekre. ( Ez, mondjuk igaz volt, de azért az AMD-t nem lehetett hazahozni.)
Ekkor eldöntöttem, hogy nem terhelem többet apámat alulnézeti katonaélményeimmel.:-)
Üdv mindenkinek: Őrvezető

 14. tiboru — 2013-04-03 23:20 

@orvezeto:

Hehe, ez jó volt :-)

Emlékeztek a malacos-téeszes viccre a nyolcvanas évekből?

 15. szkv — 2013-04-04 08:09 

@orvezeto:
Remek. Olvasás közben arra gondoltam, ha netán még magasabb szinten ( Pl dandár Pk, vezérkari , stb) kerül sor a találkozásra, már a gaz kapitalisták is legyőzte az elvtárs.
SZKV BUCSU

 16. szkv — 2013-04-04 08:13 

@tiboru:
Ismerem a viccet. De ha jól bele mélyedek jelenleg is működik, csak most hány munkahely jött létre.

 17. szvoboda — 2013-04-04 18:52 

Tanulságos írás.
Lehet, hogy én vagyok hibás gondolkodású, de soha nem fogom megérteni, hogy a céltalan és értelmetlen szopatás miért is az életre készít fel? Milyen életre?
Inkább csak arra jó, hogy egy rakás szűkagyúval elhitesse, hogy egy csipetnyi hatalommal bármit megtehet. És aztán meg is teszi… Érdekes lenne megnézni, hány potenciális tahóból nevelt igazi tahót a haderő. Persze ők nem írnak és kommentelnek ide, így nehéz velük találkozni:-)

 18. nagybnagyg — 2013-04-05 07:15 

Üdvözlet mindenkinek! Pont az volt az értelme, hogy nem volt értrelme. Arra tanított meg hogy az ÉLETBEN nem mindig annak igaza akinek igaza van hanen akinek nagyobb a hatalma, több a pénze vagy csak mert jó helyre született.pl igazoltás, főnök-beosztott, stb.De egy dolgot már az első nap megmutatattak nálunk ugyanis ez volt a felirat:Keményen, Férfiasan,Emberségesen. Be is tartották ugyan a sorrendet de amikor leszereltem azért éreztem a hatást.Cseppet sem bánom és bármikor visszamennék. Megmaradt a mottó is Istenért és a Hazáért.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.