Janicsár barátunk túllép a sima katonatörténet-beszámolókon, s mai posztjában a rendszer (akarom mondani: A Rendszer) filozófiai alapjait feszegeti. Mi – és miért – történik velünk? Honnan jövünk és hová tartunk? Milyen törvényszerűségek tartják vasmarkukban a mindenkori körülményeket, s van-e ezekből menekülési lehetőség?

Valljuk csak be: egyenruhában (majd később polgári életünkben) mindannyian feltettük magunknak ezeket a kérdéseket, még akkor is, ha nem ilyen cizelláltan. A válaszokat mindenkinek önmagának kell megkeresnie; janicsár most a saját példájával hozakodik elő.

Általában véve a katonaélet számos polgári normát zárójelbe tesz, ami persze a legkevésbé sem hír. De azért egy-egy norma kimúlásának a módja néha tanulságos, olykor mulatságos. Öt példa következik az alapkiképzés időszakából – vagy nem sokkal későbbről.

A.) Az elsőt nevezhetjük az ésszerűség normájának. Ennek klasszikus fölszámolási módját mindenki ismeri: a stokizásról van szó. A bevonulás napjának estéjén mi már stokiztunk, legalábbis azok, akik este nyolc-kilenc felé körletképes állapotban voltak. A stokizást nem kell elmagyaráznom, csak a mércéjét: ez pedig vala a gyufásskatulya, annak is a legrövidebb dimenziója. Ennyire kellett lelapítani a szembenéző oldalon a stokira hajtogatott ruhadarabok rétegeit, szükség esetén úgy, hogy egy másik, fölfelé fordított stokit tettünk rá, s ráálltunk. A dolog abszolút dedóba való, alapkiképzés után nem is foglalkozott vele senki; gondolom, a célja éppen az volt, hogy egy másik, szürreális világba vezessen át bennünket.

B.) A másik polgári norma a takarékosságé, amelyet olykor elég nehéz volt konzekvensen megszegni. Már az alapkiképzés után (de még újoncként) egy októberi délelőtt a dörögdi tábori konyhán kellett megtanulnom, hogy a krumplipucolás lényege nem abban van, hogy mennyi marad a végén, hanem abban, hogy mennyi és milyen  hamar fogy el az eredeti mennyiségből. Úgyhogy a hámozás helyett átálltunk a faragásra, s ehhez tartottuk is magunkat mindvégig, eleinte még jól tapintható lelkiismeret-furdalással. Ugyanez volt a helyzet a vízzel: melegvíz még a „korszerű” Garasinban is kevés volt, hideg viszont bőven. Az esti surranópucolás után (amelynek során kiemelt figyelmet kellett fordítani a talpra és a recékre, ehhez becsüljük meg a vízfogyasztást) sárban úszott a mosdóhelyiség. A takarítás módja idővel ehhez a pazarláshoz egyszerűsödött: ma is előttem van, ahogy V. honvéd megragadja a vízzel teli vödröt, s az ajtóból belezúdítja a fürdőbe, nagyjából egy méter magasságig beterítve mindent. Öt-hat zúdítás, a többit a gravitáció intézte.

C.) A harmadik normát nevezzük a jólneveltség normájának. A lövészraj támadójátékának sztenderd koreográfiája szerint először messziről tüzelünk, majd parancsra kibiztosítjuk a kézigránátot és elhajítjuk a föltételezett ellenséges árokba, aztán – artikulálatlan üvöltésbe átmenő hajrával – rárontunk az ellenségre. A kézigránát eldobásáig általában senkinek sem volt gondja, na de az üvöltés? Azt hogyan kell csinálni? Jólnevelt ember csak akkor ordít, ha senki sem hallja, nemhogy parancsra. Úgyhogy eleinte szelíden, gátlásosan, óvatosan ordítottunk… aztán rákapunk a vadság ízére.

D.) A negyedik norma a privátszféra tisztelete. Ennek fölszámolásáért – hogy úgy mondjam – sokan sokat tettek. Következzék itt egy személyesebb, ráadásul fonák irányú történet. Rajunk külső körlete a három irodahelyiség volt. Szerencsére, mert minimális munkát igényeltek. A századparancsnokit azért kellett ritkán takarítani, mert este zárva volt, a szolgálatvezetőit pedig azért, mert ott lakott maga a szolgálatvezető (egyébként szabálytalanul), zoknijai és rengeteg fölszerelési tárgy társaságában, amelyek átutazóban vagy cserélődőben, fölhalmozódóban vagy apadóban voltak nála, s amelyeket avatatlan szem jobb, ha nem is látott. Néha-néha persze hívatott egy kis fölmosásra, de rendszerint kihagyhattuk. Maradt a szakaszparancsnoki iroda, amely viszont néhány kincstári asztalon, széken, szekrényen és lábnyomokon kívül mást nemigen tartalmazott, úgyhogy leginkább ezt takarítgattuk. Az egyik első alkalommal, amikor rám jutott a takarítás feladata, megcsináltam a seprést, portörölgetést és fölmosást, majd jelentettem, hogy készen vagyok. A rajparancsnok tudomásul vette s ezzel be is fejeztük. 

Másnap reggel azonban éktelen ordítással hozta B. ftm. az egész század tudomására, hogy a takarítással nagymértékben elégedetlen. Rajparancsnok raportra. Elképzelni sem tudtam, mi nem tetszett. Aztán kiderült, hogy nem az volt a baj, amit megcsináltam, hanem az, amit nem: nem raktam ugyanis rendet az íróasztal papírjai között. Én persze még úgy tanultam otthon, hogy más papírjai között nem turkálunk, egyrészt mert nem rám tartoznak, másrészt mert esetleg összekeverem őket; de ezt itt utoljára volt alkalmam magyarázni. (Hogy miféle papírok voltak ezek, már nem tudom, de illusztrációként két korabeli, bár utóbb fénymásolt darabot szkenneltem be, amelyekhez hadd ne fűzzek kommentárt.)

E.) Végül az ötödik norma maga a norma ideája, platóni értelemben. Máris megmagyarázom. Alapkiképzés, esti szemle. Stokik, ágyak, surranók, szekrények makulátlan rendben. A legénység az ágyak előtt fölsorakozva. B. őrvezető, öregkatona szemlézik. Kezében valami bot, belép. Néma csend. Végignézi a nyitott szekrényeket. Majd fogja a botot, s vagy háromból szó nélkül kikotorja, ledobja a ruhákat, egyetlen kupacba. Köztük vannak az enyém is. Továbbra sem szól semmit, kimegy. Engem életében talán egyszer fogott olyan tehetetlen, fogcsikorgató düh, mint akkor; az is gyerekkoromban volt. Miért? Miért?! Mit csináltam rosszul? Miféle normát nem teljesítettem? Nem sok híja van, hogy utánamenjek, de addigra már belém verték (részben kanállal), hogy hol a helyem és mihez van jogom. Hónapokkal később aztán megkérdeztem tőle; addigra ugyanis már tudtam, hogy amúgy nem vérszomjas fenevad. Azt mondta, azért csinálta, hogy fölkészítsen minket az ilyen helyzetekre. Hogy végső soron nincsenek normák, mert azok számonkérhetők. Csak parancs van és engedelmesség. Nem mondom, hogy a további hónapok kizárólag ezt a normátlan normát követték, de a lecke brutális volt, rendszerkonform és egy életre szóló.