A kecskeméti laktanya – mint tudjuk – a Légierő bázisa, nem szokatlan hát a repülő ojjektumok feltűnése. De egy repülő lécdarab bizony még a sokat próbált katonák képzelőerejét is megmozgatja – kezdi mai posztját egy olyan erős felütéssel Wendiii, amely még a sokat próbált konteósokat is arra készteti, hogy felkapják a fejüket.

Úgy hozta a sors, hogy 1996/97 tele elég keményre sikeredett. Lehullott a hó, aztán eső esett rá, ami megfagyott, majd jött a következő adag hó, eső, fagy, aztán ez harmadik alkalommal is ismétlődött. Itt ismerkedtem meg a Hőbörgő becenévre hallgató, rendkívül ötletes és praktikus magyar találmánnyal, ami nem volt egyéb, mint egy KRAZ teherautó elé kötött MiG-15-ös hajtómű, a platóra szerelve pedig egy hétszáz literes tartály a kerozinnak. Érdekes látvány volt, amikor ezek a járművel lépcsőzetes elrendezésben gurultak a gurulón (naja, ezért van) és több négyzetméteres darabokban szedték fel a jeget.

Kis kitérő: a laktanya legendáriuma szerint egy korábbi, ámde hasonlóan zord télen, kivezényeltek egy Hőbörgőt, hogy a laktanya emlékműve és bejárata között útszakaszt hómentesítse. Aztán kivezényeltek egy szakasz katonát, hogy a bejárattal szembeni kisbolt ajtaját hómentesítse.

Na, nekünk a lőszerraktárhoz ilyenünk nem volt, miért is lett volna. A végén még mi is az UFO kategóriában végeztünk volna (magyarán: azonosítatlan repülő tárgyakként könyveltek volna el az irányítótoronyban). Volt viszont egy rozzant, bár a laktanya többi járművéhez képest elég jó állapotú Csepelünk, a többihez képest viszont ragyogóan jó állapotban volt. Mivel századosunkra éppen akkor szakadt rá az adminisztráció, parancsba adta a sofőr srácnak és nekem, hogy ballagjunk már ki a raktárakhoz, és a járgánnyal törjünk utat a hóban az épületek bejáratáig. Ezt megtehettük elöljáró nélkül is, hiszen a raktár területére állandó belépőnk volt, magukba az épületekbe azonban nem tehettük be a lábunkat tiszt nélkül.

Megérkeztünk, elmeséltük az őröknek, hogy mire készülünk (civil biztonsági őrség volt), azok pedig elkezdtek stokikat kihordani, hogy lássák a mutatványt. Mi pedig bepattantunk a teherautóba, és kezdődött a móka.

Egy kis tájleírás: a kaputól nyílegyenes út vezetett be a szemközti kerítésig, két oldalt vízelvezető árkok, majd pedig hatalmas földhányások, amiket néhány átjáró szakított meg, hogy a földkupacok mögötti raktárépületeket meg tudjuk közelíteni. Remélem, ezzel még nem árultam el szolgálati titkot.

Szóval beröffent a motor, nekilódult a jármű, pörögtünk-forogtunk, mígnem egyszer a sofőr egy kicsit rosszul mérte fel az egyik jobbost, és a Csepel hátsó fertálya az árokban kötött ki. Először még úgy gondoltuk, hogy ezt önerőből is meg tudjuk oldani, bár az őrség épülete felől mintha kacarászás hangjait hozta volna a fagyos szél. Erőlködésünk eredménye az lett, hogy a kocsit sikerült teljesen a tengelyig beásni. Ekkor döntöttünk úgy, hogy elöljárói beavatkozás szükséges, úgyhogy hirtelen istenfélő emberekké váltunk (sűrűn imádkoztunk a leb*szás elkerüléséért) és felhívtuk a százados urat. Ő rendkívül nyugodt hangon közölte, hogy Cájtung főtörzs kimegy (róluk itt írtam) és segít megoldani a problémát.

Valóban, kb. negyedóra múlva meg is jött, szemrevételezte a helyzetet, majd egy olyat mondott, amit bármelyik kiképző zupásőrmester megirigyelt volna tőle. Szó mi szó, ilyen cifrázást én sem sokat hallottam még sem addig, s azóta sem. Aztán jött a telefonálgatás. Felhívta a hadtápot, hogy küldjenek már egy nagyobb jószágot, amivel a miénket ki lehet húzni. Küldtek. Egy kis Zilt. Ami hátsókerék-meghajtású.

Tehát annyit ért, mint egy marék lepkefing. Főtörzsünkből ismét kitört a zupásőrmester: elhajtotta a hadtápos gyereket Zilestől, majd újabb telefonálás következett, amiben már azt is részletezte, hogy még nagyobbat szeretne, ami lehetőleg elsőkerék-meghajtású legyen, mert különben a Csepelt felavathatjuk emlékműnek, ott marad az idők végezetéig. Az ígéretet megkaptuk, s kb. fél óra múlva jött is egy APA-s Ural. 

Addig azonban mi is folytattuk harcunkat. Próbáltuk kiásni, majd főtörzs úr még a civil őrség éppen ráérő alkalmazottainak a segítségét is igénybe vette. Ekkor egy kicsit alábbhagyott a kacarászás. Egyszer csak főtörzsünk a homlokára csap és közli, hogy ő egy idióta, merthogy a Csepel fülkéje mögött két darab nagyméretű és igen vastag deszkalap található, pont az ilyen esetekre.

Természetesen mi is idióták vagyunk, miért nem mondtuk ezt neki. Nem tehettünk róla, egyszerűen nem jutott eszünkbe.

Hamar meg is kaptuk a parancsot, hogy cibáljuk ki onnan a cuccot és próbáljuk meg a kerekek alá betolni, amennyire csak lehet. Mikor úgy ítéltük meg, hogy ez nagyjából sikerült, a sofőr indított, gázt adott. Csak éppen rükverc helyett kettesbe tette a sebességváltót (az egyes fokozat a Csepelekben szinte használhatatlan volt), aminek az lett az eredménye, hogy az egyik deszka hatalmas sebességgel kilőtt, és tekintélyes súlya ellenére kecses röppályát írt le. Mivel én éppen kifelé igyekeztem a tűzvonalból, nem láttam a repülés elejét, csak egy nagy ordibálásra figyeltem fel és hátranéztem.

Ekkor láttam, hogy a főtörzs ordított az egyik őr felé, az meg halálsápadtan állt. Mint kiderült, ez a fadarab centikkel kerülte el a fejét.

Szerencsére közben befutott az Ural is, aminek a sofőrje gyorsan felmérte a terepet, a két járművet összekötötte a vonórúddal, majd egy laza mozdulattal ki is rántotta a kocsit az árokból. A sofőrünknek még arra sem volt ideje, hogy beüljön.

Olvadás után az első feladatunk ároktisztítás és tereprendezés volt.