Janicsárról már eddig is sejtettük, hogy nem igazán nevezhető a Magyar Néphadsereg feltétlen rajongójának. A mai posztban felvillantott, s egy téli kitelepülés életképeit tartalmazó posztja futó benyomásunkat meggyőződéssé változtatja: a tél és a hideg még a megrögzött militarysok kedvét is el tudja venni a katonáskodástól.

Az a tél tényleg nagyon hideg volt. Alig vagyunk még túl az éjszakai téli szöcske nyújtotta élvezeteken, kiderül, hogy mindez csak fölkészülés volt az egyhetes bakonybéli sátortáborozásra.

1985 január valahányadika. Hajnali két óra: ébresztő. Takarodóra már mindenki összerakta a zsákját, a napi ellátmány a szimatszatyorban, tompa undor az arcokon. Levonulunk az épület elé. Fölbukkan a zászlóalj politikai tisztje, L. százados, érdeklődik, hogy vagyunk. Nemigen kap választ, bár mindenki gondol valamire. Még megkérdezi, hogy kapjuk-e a Népszabadságot (nem kapjuk és soha nem is kaptuk: alapkiképzésen a tévéhíradó volt a kötelező napi menü, hétvégén a rajparancsnok rádióján viszont a Szabad Európát hallgattuk, valamint a Poptarisznyát, esetleg az Ö-Drei-t).

A BMP-ken zötykölődünk ki az állomásra. Berakodás, várakozás, kavicsrugdosás. Vonatőrség: ezúttal a mi rajunk adja. A francba. Két óra a pőrekocsin, harcjárművek között: ez a hét is jól indul. Nekem jut az első váltás, őrhely az utolsó kocsi, két BMP között, egy lecsavarozott széken, őrbundával ugyan, de mégis. Egyetlen társaságom egy R-107-es rádió.

A vonat elindul. Világosodik. Az állomásokon olykor mutogatnak rám, nyilván vicces látvány lehetek, egy szemüveges medve. De nem érdekel, csak az, hogy mikor váltanak le. A két óra lassan letelik. A vonat néha megáll, de csak egy-két percre. Merőben szokatlan, mivel ezek a szerelvények a Szombathely-Tapolca (Zalahaláp) távolságot köztudottan öt-hat óránál rövidebb idő alatt nemigen küzdik le. Fülemre teszem a hallgatót. Hallom is: „Itt a központ, központ hívja a mozdonyt, mozdony, jelentkezz!”. Semmi válasz. Újra. Aztán egyszer csak: „Itt a mozdony, mozdony hívja a központot, központ jelentkezz!”. De erre sincs válasz. Elgondolkodom: hátha segíthetek, annál is inkább, mert a két óra már letelt: tíz perce, húsz perce. Bekapcsolom az adót, mondok valamit, hátha meghallja valamelyik fél. De nem, nincs reakció. Néhány próbálkozás mindhárom fél részéről, aztán a magam részéről lemondok a rádióról és a váltásról is, bár a néphadsereg technikai fölkészültsége még mindig meg tud lepni.

Eltelik egy újabb óra. Majd hirtelen, egy mezei megállónál lihegve fölbukkan a kocsi mellett az őrmester a váltással. „Gyorsan, ugorjon le!” Föltápászkodom, őrbunda átad, fegyver megmarkol, ugrásról viszont nemigen lehet szó, annyira átfagytam. De megpróbálom, lábaim érdekes szögben tartanak meg, majd elindulunk a pullmanok felé. Megtudom: partizánváltásról van szó, a mozdony nem tudja, hogy őrséget váltunk. Meg is lódul a szerelvény. Fölmászunk egy BMP elé. Rajtam némi téli fölszerelés, az őrmester azonban zubbonyban jött. S a vonat megy.

Tapolcáig támasztjuk a járművet, szerencsére már nem volt nagyon messze. Belépünk a pullmanba: a bent ülők úgy néznek ránk, mint akik kísértetet látnak.

Így kezdődött. A folytatás pedig, ha lehet, még rosszabb. A tábor néhány sátorból áll, amelyeket szerencsére már fölvertek. Tábori ágy viszont nincs, csak matrac és hálózsák, de itt legalább van kályha. Előfordul, hogy reggelre a száradni tett bakancs pántja megpörkölődik, a fejemnél lévő kulacsban pedig a víz megfagy. Az imbolygó olajlámpa tompa és állandóan eltakart fényénél öltözködni sem kifejezetten élvezet, hol egy zokni, hol egy gatya nincs meg, a szemüveg állandó aggodalmam. Tüzet rakni pedig csak este szabad, s ébresztőig éghet. Mindenkire jut tűzőrség, amiben a legfőbb élvezet a váltás fölkeltése. A másik katona ébresztése mindig kockázatos: hol egy rúgás, hogy egy ütés a reakció. Ráadásul a sötétben mindenki egyforma, a fene se látja, hol is fekszik a váltásom, s egyáltalán emlékszik-e rá, hogy be lett osztva. S amíg nem kel föl, a tűzért én vagyok a felelős.

Meg az a nyomorult forró kályhacső. A sátorban nincs miben kapaszkodni, egyszer véletlenül alaposan nekitámaszkodom. Az égési sérülés pedig elég ronda dolog, sokáig kínlódom a kezemmel (az utolsó nyom évekkel később tűnik el). Még jó, hogy a hó hideg. S van belőle bőven, mivel másféle víz nincs, legföljebb langyos tea. Általában nincs semmi, csak a fogcsikordító hideg, reggel hattól este tízig. Mosakodni meg borotválkozni is legföljebb a hóban lehet. Ez utóbbit nekem még szerencsére elég hetente.

A lőtéren van kantin, egyszer-egyszer be lehet jutni. Ekkor szoktam rá a kávéra. Ez az egyetlen meleg, sőt, forró holmi napközben (a cigaretta mellett, de azzal ritkán éltem: otthon eleget szívtam mások füstjét). Helyesebben akadt még egy meleg pillanat. A századparancsnok valahonnan friss kenyereket szerzett: ahogy dobálták le a platóról a vekniket, úgy marcangoltuk szét őket nyomban, nekem azóta is ez a mértékadó meleg kenyér-élményem.

Egy hétig éltünk így. És még valami: lehet, hogy volt valahol latrina is, nekem mindenesetre egy álló hétig nem volt rá szükségem…