A Milstoryblog oldalain sok szó esett már a katonai szolgálat nehézségeiről, az őrség lassan múló óráiról, a sötétségről, Tél tábornok kegyetlenségéről, de a katonaság kellemesebb oldaláról kevesebbet olvashattunk.
Ezt a részleges hiányt szeretné most Kelempájsz barátunk pótolni, a tőle megszokott líraisággal és természetszeretettel.
Az irigylésre méltó, páratlan élmény, amiről mesélni fogok, feledtetett minden nehézséget. Valószínű, hogy ha a határőrizetért lelkesedő Nedecz bajtárs elolvassa az alábbiakat, a szíve vérezni fog. Az enyém is megfájdult most, miközben verem a számítógép billentyűit, és csak az vigasztal, hogy jobb volt a határon szolgálni, mint valami pléhkaszni belsejében kuporogni. De lássuk a lényeget: elmesélem, milyen volt a határőr szolgálatok királya, a lovasportya.
Újonc voltam még, amikor Szombathely közelében, a Szünöse major melletti lőtéren katonai foglalkozást tartott a zászlósunk (aki időnként üvöltő dervisbe ment át, és akit Szkv bajtársunk is jól ismer). Ahogy ott álltunk, egyszerre felbukkant két határőr, lóháton. Odaléptettek hozzánk és tőlem alig egy-két méternyire megálltak. Úgy emlékszem, hogy a járőrparancsnok tizedes volt, két barna csontcsillagot láttam a zubbonyának hajtókáján (a fehér krumplivirágot akkoriban még csak a kimenőruhára varrták fel a tisztesek). Nagyvárosi gyerek lévén, némi megilletődöttséggel néztem a katonákat és a lovakat. A foglalkozás félbeszakadt, zászlósunk odajött és mosolyogva rázott kezet a határőrökkel. Aztán a tizedes hozzám fordult és így szólt:
– Fiatal, add ide a bicskádat, légy szíves!
Odanyújtottam neki, mire elővett a zsebéből egy centit, a nyeregre téve levágta a végét, majd bekattintotta a bicskámat és e szavakkal adta vissza:
– Kösz! Nyugi, kopaszok, nektek is letelik majd a katonaidő! – s ezzel a lovasok elporzottak.
Zászlósunk azt mondta, hogy a bucsui őrs mélységi járőrével találkoztunk, majd tovább folytatta a félbeszakadt foglalkozást. Akkor még álmodni sem mertem arról, hogy valamikor én is lovas járőrparancsnok leszek.
Telt-múlt az idő, szolgálat közben ólomlábakon vánszorgott, szabadság alatt szélsebesen repült, ahogy az lenni szokott, és már öreg tizedes voltam, a centit is vágtam, amikor parancs jött, hogy áthelyeznek a szomszéd őrsre. Elbúcsúztam a már szinte meghitté vált Hörmannforrástól (no meg a bajtársaimtól) és átköltöztem Hétforrásra.
Az itteni parancsnok egy őszülő hajú alezredes volt. Futólag már ismertük egymást, hiszen több mint egy évet töltöttem a szomszédos őrsön, s a lövészeteken is összefutottunk néha. Érdekes módon soha nem szólított a nevemen, mindig Káplárnak hívott, ami köztudottan tizedest jelent. Furcsa módon kedvelt engem, ma sem tudom, miért, de kimért szigora mögül kitetszett valami kedves és barátságos hang. Nagyon valószínű, hogy ennek a szimpátiának köszönhettem, ami később történt, mert emlékeim szerint abban a három hónapban, amit Hétforráson töltöttem, más tisztest nem vezényeltek lovas járőrbe.
Így aztán egy gyönyörű, napsugaras tavaszi reggelen, eligazítás előtt, amint a szolgálati beosztásomat néztem, megláttam a hadrendi számom mellett az LP betűket. Ez meglepett: ilyet még nem láttam! A parancsnok, kerülve hivatalos stílust, közvetlen hangon megszólított, valahogy így:
– Mi van, Káplár, mit nézel?
Mondtam neki, hogy nem értem, mit jelentenek az LP betűk.
– Hát mi más lenne, mint LOVASPORTYA!
Képzelhetitek! A lábam gyökeret vert az iroda közepén, és valahonnan, a múltból felderengett a fentebb említett jelenet, amikor újonc koromban az öreg tizedes, a lovas járőrparancsnok a Szünöse majorban az én bicskámmal vágta le a centijét. És immár én is tizedes lettem, vágom a centit, és lovas járőrparancsnok vagyok!
Az öreg valami furcsát láthatott az ábrázatomon, mert így szólt:
– Na mi van, Káplár, talán nem tetszik?
Valahogy összeszedtem magam, és mondtam neki:
– Hát izé, alezredes elvtárs, jelentem, én még életemben soha nem lovagoltam, csak filmen láttam ilyesmit. Hörmannforráson sem volt ló, mindenhová gyalog jártunk. Leesek, kitöröm a nyakamat!
Mire ő:
– Dehogy esel le! Ha nem hülyéskedtek a lóval, nem lesz semmi baj. Különben is a lovásszal mégy ki, majd ő megmondja, mit kell csinálni. Na, tűnj el!
Ja – mondom magamban – ha ez csak ennyi, akkor biztosan nekem is fog sikerülni. Ha valami gáz lenne, az öreg biztosan szólt volna, hogy mit tegyek. Aztán elindultam felnyergelni a lovakat.
A lovas járőr mindig egy lovászból és egy tisztesből állt. A szolgálat időtartama négy óra volt, kizárólag szép időben került rá sor, mert a lovakat kímélték.
A lovászra még jól emlékszem. Alacsony termetű, izmos és fürge srác volt, a nyújtón ötven saslengést bármikor megcsinált egyvégtében. Örökvidám, mosolygós természete miatt kedveltem őt. Szilveszter volt a keresztneve, de mi csak Szilvinek szólítottuk.
Tehát Szilvi elővezette a lovakat: Tónit és Bandit. Megmutatta, hogyan kell felszerszámozni őket. Amint elkészültünk, hátunkra vettük a géppisztolyt, majd beletettem a lábamat a kengyelbe. Nagy levegőt vettem, aztán felpattantam a Bandi széles hátára, míg Szilvi a Tónit ülte meg, majd elindultunk.
Szilvi ment elöl, én – néhány méterrel lemaradva – követtem. Pár perc után élvezni kezdtem a helyzetet. Felkaptattunk a szuszogtató műúton a Hét-vezér forrás jellegzetes kőépítménye mellett (ezt az építményt ábrázolja a Nedecz bajtárs karján levő tetkó). Az emelkedőn ezúttal nem mi szuszogtunk, hanem a lovak. Nemsokára kiértünk az okmányellenőrző ponthoz (ma Kincs-pihenő). Itt pár percre megálltunk beszélgetni az okmányos járőrrel, aztán tovább indultunk, hogy a parancs szerint portyázzunk a Szabó-hegyen. Eközben Szilvi kioktatott a lovaglás legalapvetőbb tudnivalóira.
Hadd említsem meg újra, hogy mindez egy csodaszép, verőfényes tavaszi délelőttön történt. Üde, zöld erdők vettek körül, a nap besütött a lombok között. Mindenfelé virágok nyíltak, kristálytiszta források vizei csörgedeztek, madárdal zengett. Hozzá voltam szokva a Kőszegi-hegység természeti szépségeihez, mégis mindig megragadott a hangulata. Ezt most tetézte a lovaglás élménye.
Kétórányi portyázás után egy tisztáson leszálltunk a lóról, hogy megpihenjünk. Éppen jókor, mert a Bandinak olyan széles háta volt, hogy már kezdett karikalábam lenni. Leheveredtünk a fűbe, a két paci pedig a zabla ellenére nyugodt legelészésbe fogott.
Úgy negyedórát töltöttünk el pihenéssel, aztán folytattuk a portyát. A Meszes-völgyben lementünk a Szabó-hegy aljáig, majd a Panoráma-szálló felé vezető műúton tértünk vissza. A szálló előtt vágtára fogtuk a lovakat. Feltűnést keltettünk, ahogy csattogtak a patkók és száguldottunk, mint a szélvész, egy kicsit még produkáltuk is magunkat, hadd lássák a lányok, milyen stramm fiúk ezek a határőrök.
Valamivel később, már a jelzőrendszer közelében, a határsáv táblánál egy magányos fiút vettünk észre az erdőben. Odaléptettünk hozzá, majd szabályszerűen igazoltattam. Mint kiderült, Gödöllőről jött. Tudtuk, hogy a városban tartózkodik egy gödöllői turistacsoport, ezért nem volt meglepő, hogy egyikükkel találkoztunk. Visszaadtam a srácnak az igazolványát, és felhívtam a figyelmét, hogy csak a határsáv tábláig menjen, tovább ne, mert kellemetlensége származhat belőle.
Lassan közeledett a szolgálat vége. A lovak már tudták, hogy a KRESZ-táblától az okmányosig vágta van, meg is indultak maguktól, mint a szél. Úgy látszott, hogy elődeim már bedresszírozták őket. Ekkorra már egész jól belejöttem a lovaglásba.
Végül időben, minden baj nélkül visszatértünk az őrsre. Az öreg már várt bennünket, jelentést kellett tennem a szolgálatról. Az erdei pihenőt és a vágtákat elfelejtettem megemlíteni neki, de az igazoltatásról beszámoltam lelkiismeretesen. Végül az öreg a szokásos stílusában megjegyezte:
– Na, látod, Káplár, nem törted ki a nyakadat! Megy ez, ha nem hülyéskedtek. Jól van, mehettek a dolgotokra!
A jelentéstétel után etetni és csutakolni kellett a lovakat. Szilvi felhívta a figyelmemet, hogy lovasportya után a tisztes is csutakol – na nem mintha el akartam volna sumákolni.
Miután levettük róluk a szerszámot, a lovaknak vizezett zabot adtunk, és amíg azt ropogtatták, szalmacsutakkal dörzsöltük végig a testüket. A patájukat gyökérkefével kellett letisztítani. Máig jól emlékszem rá, hogy a Bandi milyen gondossággal vigyázott, nehogy rám taposson, miközben a lábai alatt szorgoskodtam. Még az abrakolást is abbahagyta, lehajtotta a fejét, úgy figyelte, hová lép. Nagyon aranyos volt, hálából meg is paskoltam a nyakát.
Ilyen volt az első lovasportyám. Még néhány követte, és ámbár már nem hatottak rám újdonságként, nagyon élvezetesek voltak.
A leszerelés napján a parancsnoki irodában nekem is alá kellett írnom egy kötelezvényt, miszerint nem árulok el katonai titkokat. Amint végeztem, az öreg így szólt hozzám:
– Káplár, eljön még az az idő, amikor büszke leszel arra, hogy itt szolgáltál!
Ebben igaza lett. De eljött még valami más is, amiről nem beszélt: valami fájdalmas-édes vágyódás, miközben ezeket a sorokat írom. Bárcsak újra ott lehetnék! De az idő kerekei nem forognak visszafelé. Megmaradtak az emlékek itt bennem, és – talán az emlékekért cserébe – ott maradt a szívemből egy darab, a nyugati határszélen, fenn a hegyekben.
Határőr kézszorítással:
Kelempájsz tizedes
28 hozzászólás
1. szkv — 2013-09-19 08:59
Kelempájsz:Olvasói dicséretben részesítelek.
Szakasz Pk-ot ismertem személyesen, mivel nekem is ő volt a szakasz Pk-om.
Sajnos már nincs az élők között. Nyugodjon békében.
Nekem is volt szerencsém nyeregbe szállni, de volt amikor nem leszálltam, hanem repültem a nyeregből. Maga a ló ápolás részemről elmaradt, mert a szokásos „irodai” kötelezettség várt rám. Szolgálat szervezésben való részvétel. Egyik pacink Kiskunhalasról került hozzánk. Kiskunhalason versenyzett a HATÁRŐRSÉG színeiben. Verseny pacinak már „öreg” volt, de nálunk az őrsön még remek formában volt. Bömbi is lovagolta.
Menetvonalakat már nagyon jól ismerték, mert az őrsöt elhagyva csak annyit kellett tenni, hogy a kívánt irányba fordulni és már tudták merre kell menni.
Nyomos szoliban, tudták hogy melyik oszlopnál kell megállni az ellenőrző jelzés beadására.
Egymást soha el nem hagyták. Ha megléptek (volt rá példa) azt is együtt tették.
Kelempájsz: Októberben gyere le hozzánk és egy közös járőr szoliban megjárjuk azokat a helyeket ahova akkor az abban időben nem önszántunkból mentünk.
SZKV BUCSU.
2. pilotax — 2013-09-19 11:29
Engedd meg nekem hadd irigyeljelek egy kicsit. A történet szép és lírai volt. Nekem nem volt lehetőségem lovagolni – vagy lovaglási lehetőség nem volt, vagy pénzem rá – pedig mindig szerettem volna, úgyhogy most a lányaimon keresztül pótolom, akik az egyik barátom lovastanyáján lovagolnak rendszeresen, én meg répát vagy almát viszek a paciknak akik igencsak szeretik mindkettőt, én meg őket.
3. szogyi — 2013-09-19 11:36
Okos ló tudja az utat….
Jópár évvel ezelőtt voltunk egy téli üdülésen a Bakonyban, amikor akkora hó esett, hogy a falut elzárta a külvilágtól. A helyiek mondták hogy ez nem szokatlan, két-három évente előfordul. Igenám, de a helyi állatorvosnak éppen akkor jött haza a felesége valami többéves kiküldetésből, mindenképpen elé kellett menni két faluval arrább a vonathoz, a doki kölcsönkérte az üdülőtől a lovasszánt. Aztán csak az tűnt fel, hogy az igazgatónő nagyon osztja a férjét (ő „kezelte” a lovat), megkérdeztük hogy mi is történt. Nos, az állatidoki el is indult a szánnal, bekészítve a jó kis finom forraltborocska, a vonathoz menve szépen fogyasztott is belőle, asszony megjött, fogyasztott tovább, a ló úgyis tudja merre kell menni. Tudta. Nagyon is. A bóbiskoló férjurammal meg a zabos feleségével először szépen körbement a falu mind a négy kocsmája előtt, aztán a túra végén megállt a falu egyetlen kikapós elvált asszonyának a házánál ;)
4. daneel — 2013-09-19 12:21
Hát igen! Aki katonaként lovagol és nem „szív” mint minden tisztességes honvédő, azt csak irigyelni lehet!
Hogyan közlekednek a lovak önállóan? Van erre két esetem. A ’70-es években egy lófogattal rendszeresen vittek egy pusztában lévő sertéstelepre takarmányt, (földúton, kb. 4 km-re). Csak mellékesen, az egyik lovat itt is Bandinak hívták. Lovagoltam is rajta 12 évesen, nyereg nélkül többször is. Szóval a fuvaros felpakoltatta a takarmányt, majd „ útba igazította” a lovakat. Ő egy másik, aszfaltos (4-es) úton ment motorral. A szállítmány rendesen célhoz is ért kivéve, amikor megálltak legelni. Ilyenkor vagy várni kellett rájuk, vagy értük menni.
A másik történet egy fuvarosról szól, aki ahogy egy tisztességes fuvaros, rendszeresen részegen elaludt a bakon. Ahogy ezt észrevették a pacik, mindjárt a legrövidebb úton hazamentek. Én is többször láttam, hogy keresztezve a 4-es utat megálltak, majd amikor elmentek az autók, átballagtak a kereszteződésen.
Üdv. Daneel
5. buksitizedes — 2013-09-19 12:35
Ez tényleg nagyon szép és lírai volt. Nem sok kutyás tisztes mondhatta el magáról, hogy lovon is teljesített szolgálatot nemcsak kutyával.
6. kelempajszmadar1 — 2013-09-19 13:19
A lovak tényleg hazataláltak maguktól is. A várva várt levelekben idéztem Bika barátom sorait, miszerint „…nem engednek haza, fenyítés körül állok. Minden összejön körülöttem, zabhordáskor a Tőke, Sólyom és én berúgtunk cefetül.” Nos, ez úgy történt, hogy Bika, Tőke és Sólyomszem (utóbbit kancsalsága miatt nevezték így, de általában röviden csak Sólyomnak szólítottuk) befogtak a szekérbe, és lementek Kőszegre ellátmányért: zabot hoztak fel a lovaknak. Ide tartozik, hogy Bika civilben borász volt. Ezúttal is gyakorolta a mesterségét, beavatva a szakma titkaiba az említett cimboráit, úgyhogy délután, három óra felé érkeztek vissza Hétforrásra. De milyen állapotban! A lovak szerencsére józanok maradtak, és ismerték az utat, jámboran húzták hazafelé a szekeret, miközben a katonák hátul ültek a zabban, és úgy üvöltöttek, mint a fába szorult féreg, teli torokból, mindenféle katonadalokat. Képzelhetitek! Az öregnek szikrázott a szeme, és azt mondta nekik, hogy „akkor mentek haza, amikor a Lenin-szobor lépést vált a Fő téren, sszátokmeg!!!”
Szkv Bajtárs! Az októberi kiruccanásra rákészültem, egy kis Vazs megyei levegőt szívesen szippantanék. A kéktúra füzetemben meg éppen jól jönne a hétforrási pecsét!
Üdvözlettel minden Bajtársnak: Kelempájsz tizedes
7. Bigjoe(HUN) — 2013-09-19 14:17
Na végre, itt a poszt.
A pacigolás előtt semmilyen elméleti képzés nem volt?
Csak „Nyeregbe!” és start?
Ez nekem nagyon különös, mert szint mindenre oktaták az embert.
8. kelempajszmadar1 — 2013-09-19 15:20
@Bigjoe(HUN): Nálunk nem tartottak erről különösebb elméleti előképzést, de azért volt, amit már tudtam. A lovász mutatta és mondta meg, mit kell csinálni, és menet közben kellett belejönni. De nekem nem volt semmi rossz tapasztalatom így sem.
A katonák szerettek lovagolni. Lenn, Kőszegen, a Kiss János laktanya hatalmas, füves udvarán voltak kicsapva a lovak (szép időben). Tudtak futkározni, meg minden. Egy délután, amikor „tiszta volt a levegő”, a srácok szőrén ülve vágtáztak velük a nagy udvaron. Az egyik ló hátán a patkolókovács (mi csak Patkósnak neveztük) ült, amikor a ló belelépett egy kis átereszbe, ami az esővizet vezette el, de a fű benőtte, és a ló nem látta. Amint belelépett, hirtelen megtorpant. Tudnivaló, hogy nincs olyan jármű, aminek a fékje felvenné a versenyt a lóéval. Ez a paci is teljes vágtából megállt vagy egy-két méteren belül. A Patkós a ló feje fölött repült előre, valami hat-nyolc méternyit, mire földet ért. Semmi baja se lett, csak a karjáról horzsolta le a bőrt.
Ez a Patkós nagy hóhányó volt, sűrűn visszaélt azzal, hogy a Szombathelyi Határőr Kerületnél -akkoriban- egyedül ő tudott lovat patkolni. Gyakran késve jött vissza a kimaradásról, majdnem minden alkalommal félmerev részegen. Ott voltam, amikor az állategészségügyi főnök azt mondta neki, hogy lecsukatja úgy, hogy a kóterban zöld penész fogja belepni. Erre a Patkós szép nyugodtan közölte vele, hogy „oké, akkor a zászlós elvtárs fogja patkolni a lovakat” -mire aztán enyhülni kezdett a szigor. Amúgy igen jó srác volt. Üdv: Kelempájsz tizedes
9. Bigjoe(HUN) — 2013-09-19 19:15
Asszem tudom a tutit!!!
Ezért csúszott az igen- igen várt keddi poszt:
http://konteo.blogrepublik.eu/2013/09/19/konteokonyv-elott/
10. tiboru — 2013-09-19 23:15
@Bigjoe(HUN):
Talált, süllyedt :-)
És köszönöm mindenkinek a megértést; egy kicsit összesűrűsödtek a dolgaim, de igyekszem itt is helytállni!
11. krux — 2013-09-20 09:35
Epilógusként szívesen olvastam volna arról az izomlázról is, amit másnap kellett átélned.:-) Ha az ember hosszú kihagyás után ül lóra – pláne meg ha életében először – a lovaglóizmai rendesen „bejelentkeznek”. Egyébként meg: nő, bor és ló nélkül is élhet egy férfi, de akkor minek?
12. kelempajszmadar1 — 2013-09-20 10:04
@krux: Üdv, kedves Krux Bajtárs!
Meglepő, de nem volt izomlázam -legalábbis nem emlékszem rá, hogy lett volna. Talán azért nem, mert amúgy gyalogszerrel, de össze-vissza mászkáltuk a hegyeket (nem ritkán futva), és az emberben benne volt már a km meg a szintkülönbség. Sokkal maradandóbb az az emlékem, hogy a lóról leszállva úgy éreztem, hogy hátralevő életemben már csak szétterpesztett lábbal tudok járni, mint egy lenyargalt sarki qrva. A Bandinak olyan jó széles háta volt, hogy szolgálat után percekig ráztam a lábaimat, és rugdostam a levegőbe, mire kiment belőlük a zsibbadás. De ezen túlmenően semmi kellemetlen érzésre nem emlékszem.
A későbbi lovasportyákon -néha- megtettem azt, hogy az ismerős erdész bácsit megkértem, hozzon a kocsmából két üveg sört, megvárjuk az erdő sarkánál. Így is történt, aztán benn, az erdő mélyén Szilvi tanácsára a lábunkat keresztbe tettük a nyergen (mint ahogy a nők ültek rajta régen), és igen jól elvoltunk.
De ha arra gondolok, hogy azóta eltelt 36 év és még néhány hónap, bizony még szomorúságot is érzek.
Határőr kézszorítással:
Kelempájsz tizedes
13. 68nyara — 2013-09-20 13:10
Hát igen, a határőröknek ilyen jó dolga volt..lovagolhattak. Sajnos a seregben ilyenre nem volt példa. Pedig jó lett volna. Utoljára a faluban ültem lovon otthon, de már az is sok-sok éve volt.
14. krux — 2013-09-20 14:15
@kelempajszmadar1: Valami hasonló érzésről beszéltem én is. A széles hátú ló valóban kegyetlen tud lenni. Egyszer egy jegytelen fekete nóniusz ménen lovagoltam, na, annak is olyan volt a háta, mint az IFA platója. Miután leszáll az ember, csak támolyog, mint a tengerész…
OFF
Kezdődik a gombaszezon…:-)
ON
15. krux — 2013-09-20 14:20
@68nyara: Ha nem is valódi lovon, de azért volt rá lehetőség máshol is. Pár évvel ezelőtt asszem már kommenteltem, hogy az egyik elhanyagolható díszelgés alkalmával (ha érkezett egy új nagykövet, akkor mindig megkoszorúzta az ismeretlen katona sírját a Hősök terén, ahhoz kellett néhány díszőr) a koszorúzás végeztével K. hadnagynak nem volt kedve visszamenni a laktanyába, ezért kiadta a parancsot, hogy menni kell a Vidámparkba. Ott aztán befizetett egy ringlispilre, és úgy ahogy volt, díszelgő ruhában ráült egy lóra… A hatást el bírjátok képzelni.
16. szkv — 2013-09-20 15:13
@Bigjoe(HUN):
Kiskunhalason volt a lovász szakkiképzés, akiket a kiképzés leteltével vezényeltek olyan őrsökre, ahol voltak pacik.
Valamikor hajdanán, nálunk régebbi időkben (30 hónapos HŐR szolgálat alatt) a tiszteseknek még volt paci kiképzés.
Lt colonel barátunk, bajtársunk még
kapott paci kiképzést.
Nekünk már nem volt.
Nekem személy szerint „csak annyi tapasztalatom volt”, hogy még általános iskolás koromban ültem lóháton, mikor a kapálási szezonban a ló vontatta sarabolóval sorköz tisztítást végeztünk. Ilyenkor szoktam felülni a paci hátára, mint az indiánok nyereg nélkül., de az „üvöltés” elmaradt, helyette este volt egy kis jajgatás.
Egyszer az őrsön elrendelték a razzia riadót. mert a felkutatásunkra (A rajgazzal megsüllyedtünk az erdőben) küldött pacis járőr lovai nélkülük tértek vissza az őrsre.
Mikor visszaértünk az őrsre és szálltunk ki az autóból, sorban kaptuk, hogy ki hány napra vonul Szombathelyre a Bal 2-es „szállodába”. Mikor mindenki megkapta a fenyítés mértékét, kiderült hogy nem hajtható végre, mert nem marad elég ember a szolgálat ellásra. Maga a fenyítés ténye elmaradt, de egy darabig (egy hónapig) nem ajánlották a kimaradás, eltávozás kérését..
SZKV BUCSU
17. zajec — 2013-09-21 20:57
Még a végén kiderül, hogy milyen jó volt katonáskodni. Pedig nem önszántunkból mentünk. Talán az emberi elme a ludas, hogy idő múltával a kellemetlen emlékeket elnyomja, csak a jó történetek jönnek elő. Ha erőltetem az emlékezést, azér’ arra emlékszem, hogy nagyon nem örvendtünk a behívónak. Napestig tudnám sorolni az emlékeket, de az mind jó. Hova lettek a rossz emlékeim? Mondjuk a Határőrségnél nem volt idő unatkozni, hülye öreg-gumi-kopasz idétlenségekkel ütni el az időt. Mozgalmas volt, gyorsabban telt.
18. cattani — 2013-09-22 14:40
Köszönjük ezt a remek posztot ismét! Idén végre sikerült bebarangolnom az általad gyakran emlegetett helyszíneket. Szombathelyi barátaimat gyakran meglátogatom és rávettem őket egy kis túrázásra a Kőszegi egységben is. A Kincs pihenőtől indultunk gyalog, Óház kilátó, Vörös kereszt, ezután eltévedtünk és tettünk egy kört a Kendig csúcshoz, vissza a a Vörös kereszthez, majd végül az Írott-kő. Gyönyörű időben csodás tájakon jártunk, kellemesen elfáradtunk. Biztos hogy megyünk még.
Üdv Cattani
19. kelempajszmadar1 — 2013-09-23 07:44
@cattani: Kincs pihenő, Óház kilátó, Vörös kereszt, Kendig, Írottkő…
Ma van három hete, hogy Szkv Bajtársammal megnéztük a bucsui őrsöt (jobb állapotban van, mint Hörmannforrás), aztán igen jól elbeszélgettünk Szkv Bajtárs egykori parancsnokával (aki még fiatal hadnagy volt annak idején), majd kimentünk a bucsui őrs területén a határvonalhoz és az elektromos jelzőrendszer nyomvonalához. Nekem sok dolog új volt, mert ezt a részt nem ismertem.
Utána felmentünk Hörmannforráshoz, ahol megnéztük az őrs romjait, majd az Írottkőre is feljutottunk. Útközben egy idősebb hölgy biztatott bennünket, hogy már nincs messze a tető, meg is köszöntük, aztán mondtam neki, hogy igen jól tudom, mennyi van még hátra.
Odafent szétnéztünk a kilátóból, aztán megnéztük Geschriebenstein (Írott-kő) szikláját, majd lepecsételtem a Kék túra igazolófüzetemet, aztán vissza kellett húzni, mert a délutáni vonatot el kellett érni.
Alig három hete volt, de most mégis szívesen járnám azokat az ösvényeket. Üdvözlettel: Kelempájsz tizedes
20. nedecz — 2013-09-23 17:43
Köszönöm Bajtársam ezt a szép történetet!
Hát igen,a tetkóm népszerű azok közt,akik tudják mit ábrázol és az hol van. :)
Bár az én esetemben az inkább a második szülinapom helyét jelzi.Nagyon kevésen múlt,hogy nem ott hunytam el fejlövés következtében…Azóta valahogy kiemelt a hely számomra…
De persze csodálatosan szép is.Mindig azt mondom,hogy aki minden évben külföldön nyaral az nem is sejti,hogy milyen csodálatosan szép helyek vannak kis hazánkban.
Nekem már sajnos nem volt szerencsém a lovakhoz.Egy-két évvel előttem kerültek el mind Bajánsenyéről,mind Kőszegről.Itt-ott még lehettek akkoriban,mert Kiskunhalason még volt lovász kiképzés.
Mindig szerettem őket,de csak távolról volt szerencsém hozzájuk mindig.Valahogy így alakult…Ha lettek volna lovaink,akkor ez valószínűleg másképpen lett volna.(Mellesleg Badár Sándor is Határőr volt,lovász-tudtommal-és most Horányban él és gyerekeket lovagoltat.Benne is megragadhatott valami ott…)
Sajnos ismerem azt a melankólikus érzést,amit említettél.Ahogy visszagondolok néha a régi dolgokra a jó dolgok mellett előjön valami szomorúság is…
Soha nem lesz már semmi olyan,mint ott és akkor volt…Talán ez részben az elmúlt fiatalságunk miatt lehet,nem tudom…Nosztalgia?Lehet.Azt viszont tudom,hogy ha újra oda kerülnék térben és időben,szinte mindent ugyanígy tennék.
A memória megszépíti az élményeket ez is igaz általában,de én nem felejtettem el azokat a szenvedéseket sem,melyeket ott megéltem.Talán a jelentőségüket vesztették el és a mérleg serpenyőjében semmivé válnak a sok-sok csodálatos élménnyel szemben.
21. zweitakt — 2013-09-24 00:50
@nedecz:
A szenvedéseket idővel sem meg nem szépülnek, sem el nem felejtjük őket. Valami sokkal fantasztikusan történik: előbb-utóbb értelmet nyernek! Ma nem az lennék, aki vagyok, ha ezeket nem élem át…
Persze, balul is kiüthet a dolog, ha az embert maga alà temeti az élet. Sok munkával önmagunk ön, és egy kis szerencsével talàn ez utóbbi elkerülhető.
Kelempàjsz bajtàrs! Mi a helyzet a Szent János gombákkal? Növögetnek?
Üdv: Zweitakt t.örm
22. kelempajszmadar1 — 2013-09-24 07:58
Üdv, kedves Nedecz Bajtárs! Való igaz, hogy a fiatalságunknak is része volt az az időszak. Úgy érzem, hogy nem csak ott voltam, nem csak benne éltem abban a környezetben, hanem magam is részévé váltam.
Zweitakt Kolléga! Osztom a véleményedet, a szenvedéseket se felejtettük el, és -ha a végén minden jó- gyarapodhatunk is általuk. Úgy érzem, hogy a jót hoztam magammal onnan. Ha nem lett volna az a két év, sok élménnyel és sok jó baráttal lennék szegényebb. Akkor még nem gondoltam rá, de később kiderült, hogy sokkal többet kaptam, mint bármikor gondoltam volna.
A Szent János gombák előbújtak, de ezideig kevesebben vannak, mint tavaly. Éppen a hét végén faltam fel egy adag sárga gévagombát. Holnap pedig kezdődik az őszi szemeszter az ELTE-n.
Továbbra is maradok határőr kézszorítással:
Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás
23. szkv — 2013-09-25 13:08
FELHÍVÁS MIVEL A KÖVETKEZŐ SOROK A SZÁMÍTÓGÉPEKRE VESZÉLYESEK LEHETNEK.
Egy távoli laktanyába új tiszt érkezik. Az őrmester körbe vezeti a laktanyában és sorba elmagyarázza a helységek rendeltetését. Az udvaron kerítéshez kötve legelnek a lovak és az új tiszt megkérdi hogy ezek minek vannak. Az őrmester mondja hogy mivel nagyon elvagyunk zárva a külvilágtól és férfiak vagyunk, de mielőtt folytatná, a tiszt megszólal: ne folytassa ezt az undorító dolgot.
Eltelik három hét és az őrmester látja, hogy a fiatal tiszt elvan foglalva az egyik kancával. Az őrmester megszólal: Tiszt úr mi nem így csináljuk. Felülünk a ló hátára és elvágtatunk innen 15 km és ott van egy garniszálló szép lányokkal.
24. scaevola — 2013-10-15 13:52
@szkv:
Kiváló időzítés e humorra. :D
Amit mások lírainak, szép történetnek mondanak… nem hogy megfogott a történeted, hanem – holott helyben és korban is távol vagyunk egymástól – egyenesen magaménak érzem.
A nosztalgikus gondolatok, emlékképek életünk egy időszakát villantják fel, ami – még férfi létemre / létünkre is – néha bizony torokszorító.
Köszi a posztot, az érzést. :)
25. buksitizedes — 2013-10-21 13:15
Szolgálati közlemény!
Most érkezett egy e-mail Kelepmpájsz bajtársunktól, hogy a tavaly nyáron forgatott Nyomsáv c. fim 1. részét (amelynek olyan illusztris szereplői is vannak jómagamon kívül, mint Kelempájsz, Nedecz, Szkv bajtársak) most kedden este 22.45-kor vetíti az M1. A 2. rész 24-én 00.05-kor szintén az M1-en lesz!
Kérek engedélyt… :)
Buksitizedes:)
26. Bigjoe(HUN) — 2013-10-21 17:11
@buksitizedes:
osztottam
27. apojani — 2014-01-23 13:04
Üdvözlet minden volt határőrnek!
A napokban botlottam bele ebbe a blogba, megtetszett, néha szeretnék hozzászólni és „kopaszként” úgy gondolom illik legalább címszavakban bemutatkozni ;-)
Bevonulás 1974.02.21 pesti srác lévén a Danubia műv házba, utána vonat Pécsre és tovább Csepellel Siklósra.
Siklóson alap- és őrsellátó szakkiképzés, utána beosztva -az ellenség megtévesztése okán- Felsőszentmárton (valójában Drávakeresztúr) őrsre mint őrsellátó. 75 közepén áthelyezve Adyligetre a múszaki (fegyverneme: szívlapát) zászlóaljhoz rajpk-nak és leszerelés ’76. febr. 20-án.
A lovakhoz egy-két szösszenet.
Nekünk volt Siklóson „hivatalos” lovaskiképzésünk! Abból állt, hogy kivitték a szakaszt az egyik -a pécsi kerülethez tartozó- őrsre, ahol egy hozzáértő tiszt tartott foglalkozást. Először elmondta az elméletet aztán elkezdte a gyakorlati oktatást.
Mint tőzsgyökeres városi gyerek lovat meg csak nem is simogattam életemben, csak messziről láttam, de azok nem voltak akkora magas állatok mint úgy testközelből;-)
Az alap a nyeregbe „szállás” volt. Ő tényleg „szállt”, úgy nyeregbe pattant ahogy a nagykönyvben meg van írva!
Az ifjonti önbizalommal telve (Ó! Ez milyen könnyű!) magam is elkezdtem „szállni” ;-) Sikerült is de túl jól, mert ahogy illik egy bő lenge öltözetben akkorát ültem a zacskóra, hogy azt hittem ott halok meg:D Ha valakit rúgtak már pl. focival tökön, az sejtheti milyen lehetett:-(
Miután már levegőt is kaptam elkezdődött a körbe-körbe séta-ügetés gyakorlása, de mindezt a kőr közepéről ostorszóval vezényelve amire a lovak igencsak számunkra kiszámíthatatlan ugrásokkal reagáltak! Őszinte leszek: a tiszt anyukája tuti, hogy csuklott.
Első portya az őrsön:
Meleg nyár volt ezért csak egy szál zsávolynadrág és ing volt rajtunk. A géppisztolyt nem volt szabad betárazva a hátunkra átvetni, mert -állítólag- történt valahol olyan, hogy a rázkódástól a tár alja kicsúszott és a járőr elhagyta a benne levő éleslőszert! Igenám de emiatt bármilyen feszesre húzta meg az ember a szíjat, a fegyver úgy lötyögött/csúszkált az ember hátán ahogy illik:-( Mivel kezdő lovas voltam és nem tudtam normálisan felvenni ügetés közben a ló ritmusát, mire visszatértünk a szolgálatból a hátam kereszben szó szerint úgy nézett ki, mint akinek szíjat hasítottak belőle:-( A seggem pedig dettó. Úgyhogy két három napig sem normálisan ülni sem széken hátradőlni nem tudtam.
A lovak okosságáról:
A mi lovaink közül a hátsó -az amelyiken a járőrpk. ment- alapból rövidebb léptű volt. Ezért amikor Ő úgy érzékelte, hogy messze került a másik ló seggétől, akkor ügetésbe fogott;-( Na ezt nem tudtam kezelni eleinte! Aztán később már erélyesen visszafogtam amikor rá kezdett volna ügetni, hagytam előre menni a járőrtársat 2-300 méterre és inkább vágta a nyeregben guggolva, hogy a seggem ne érje. Ezt a balesetveszély miatt tiltotta a szabályzat és csak éles helyzetben lett volna szabad.
A másik „okosság”:
A menetvonalunkon az egyik oldalon a Dráva volt, a másikon művelt területek ahol éppen dolgoztak. Mondtam a járőrtársnak, hogy menjen okmányolja le a munkásokat én pedig lemegyek a Dráva partra megnézni van-e horgász, mert senki nem jelentkezet be az őrsön pecázás miatt. A lovász el is indult, de az én lovan mivel még távolban sem látott másik lósegget, nem volt hajlandó! Egyhelyben nyihogott, ugált ágaskodott de az atyaúristennek sem indult el.
A melósok meg ott nevettek a vitézúron :D
Bocs, hogy ha hosszú és unalmas volt de kikívánkozott ;-)!
28. tiboru — 2014-01-23 23:37
@apojani:
Szia!
Üdv a köreinkben, érezd jól magad! És ha úgy gondolod, küldj te is sztorikat.
RSS feed for comments on this post.
Szólj hozzá
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.