443. – Latrinaproblémák

A tájékozódás legfontosabb kelléke című posztban írtam, hogy egyszerre három mfcs. szállítása történt meg a Mi-8-cal. Ugyebár felderítő szakmai szempontból több hiba is volt a dologban. Az alapszabály szerint a felderítő csoportoknak nem szabad egymásról tudniuk, hiszen akkor fogságba eséskor elárulhatták a másik csoport helyét és megadták az esélyt az ellenségnek, hogy könnyen, gyorsan felszámolhassák a kirakott felderítő csoportokat – vezeti fel pilotax kolléga a legújabb posztját, majd lendületesen folytatja is:

A feladatok végrehajtása utáni kiemelés is marhaság volt. Nem kellett hozzá akadémiai doktori cím, hogy a felderítő katona tudja: kiemelésről szó sem lehet éles helyzetben, pláne nem a rendszerben lévő helikopterekkel. A mélységi felderítőcsoportok tervezett bevetési mélysége 300-700 km volt a frontvonal mélységében. A Mi-8 maximális sebessége 250 km/ó, hatótávolsága – hatósugara ugyebár ennek a fele, mármint ha a gép oda vissza akarja megtenni az utat – két póttartállyal is max. 950 km. Ezekkel a paraméterekkel szinte teljesen esélytelen, hogy akár a kirakás, akár a kiemelés harchelyzetben végrehajtható legyen. Ezek a dolgok nem igazán zavarták a MN tervezőit, úgyhogy teljes komolysággal adták elő nekünk, hogy komoly túlélési esélyei vannak a felderítőknek.

A bakonyi gyakorlaton ezek a kérdések nem izgattak bennünket; egy jó bulinak tekintettük az egészet. A gyakorlat több napig tartott, s a negyedik nap környékén jelentkeztek a szokásos ürítési nehézségek a sok száraz és konzervkajának köszönhetően. Szóval szinte belénk száradt a kaja végterméke, komoly műveleti nehézségeink voltak. Arról nem is beszélve, hogy milyen nehézségekkel szálltunk szembe, ha megkíséreltünk eleget tenni a természet szólításának. A november végének megfelelő öltözet nem tette könnyebbé a műveleteket. Már a kisdolog elvégzése is komoly nehézségekkel szembesítette a katonákat, nem beszélve a nagydologról. Ahhoz, hogy szabaddá tehessük a szükséges nyílást, több perces vetkőzésre, illetve öltözésre volt szükség, aminek „normaideje” közel 20 perc volt: felszerelés le, vetkőzés, a művelet, öltözés, felszerelés fel. Maga a művelet nem csak kínos volt, de a szorulás miatt igen időtrabló is. Az általunk művelt „termék” igen hasonlított a kecske-, illetve a birkabogyókhoz, olyan keménységgel, hogy lőszernek lehetett volna használni.

A gyakorlat végén kapott rádiótávirat szerint a megadott koordinátákon találkozni kellett a másik felderítőcsoportok egyikével és közösen kellett egy kb. 30 km-es erőltetett menetet végrehajtani a helikopterrel történő kiemelés helyére, pontos időre, mert a távirat szerint a helikopter legfeljebb kettő percet tartózkodik itt. Ha nem érünk oda, gyalogolhatunk Szolnokig.

A találkozási pontot a másik csoporttal naná, hogy  egy hegytetőre tűzték ki. Szerencsére nem volt túl magas a hegy, de ekkorra azért már kezdett elegünk lenni a hegyre fel – hegyről le játékból. A megmászandó hegyen gyönyörű szőlőparcellák voltak szépen egymás mellett, majdnem mindegyiken présházzal, borospincével. November végén már kiforrt az újbor és mindegyik présháznál szorgos boros gazdák fejtették át a nedűt. Odamegyünk az elsőhöz és kérdezzük a vincellért, hogy látott-e ilyen álcaruhás katonákat, mint amilyenek mi vagyunk.

Ja igen: elvileg az R-352-es rádión kellett volna kapcsolatba lépnünk a másik csoporttal, de ez sehogyan sem akart sikerülni.

Mondja a vincellér, hogy nem ő nem látott, de talán ott fentebb a Jóska talán igen. Indulnánk is tovább, de azt mondja az öreg, hogy nagyon finom az új bora, nem kóstolnánk-e meg.

Ilyen kérdést… Persze, hogy megkóstoljuk. Még én is az újborra szavazok, pedig nem vagyok az italok nagy kedvelője – nem vagyok anti, de csak arra alkalmatos helyzetben vagyok némi italozásra kapható. Kaptunk egy decis pohárkával, életemben talán még soha ilyen jól nem esett egy pohár bor.

Tovább baktatunk fölfelé a hegyen és keressük a „Jóskát”, miközben továbbra sincs kapcsolatunk a keresett másik csoporttal. Megtaláljuk (mármint a Jóskát). Az obligát kérdésre a másik csoporttal kapcsolatban részéről is nemleges a válasz. De ott feljebb a Medve Jani talán látta őket. Ezért az egy névért felelősséget vállalok, erre biztosan emlékszem, a többi költött név. Távozni készülünk, de itt is elhangzik a kérdés: „Megkínálhatom a vitéz urakat egy kis friss újborral?” Hosszas udvariaskodó szabadkozás következik részünkről, de meggyőzhetőek voltunk.

A bor után irány feljebb a következő présházhoz. Mikor odaérünk, nyitva a présház, de csak némi hallózás után kerül elő a gazda a pincéből. Hátrahőkölünk. Ez az ember megfelel a nevének – nomen est omen – kb. 210 centi magas és legalább 150 kg; tényleg akkora, mint egy barlangi medve. Csupa izom, háj egy csöpp sem. Furkó-kiképzés ide vagy oda, az egész csoportot képes lenne egyszerre átölelve megropogtatni. Nincs azonban rossz kedvében, a másik csoportról ő sem tud, de meghív bennünket a családi méretű bográcsában (inkább üstméretű) rotyogó pincepörköltre – jó csípős –, meg persze rá akar beszélni bennünket, hogy kóstoljuk meg az ő új borát is. Kedvünk sincs hozzá elutasítani, meg nem is nagyon merjük: belakmározunk a napok óta erősen hiányolt és pokolian jóleső meleg étellel. Isteni friss házikenyeret meg savanyú uborkát kapunk hozzá. Mi sem vagyunk hálátlanok és összedobjuk a válaszcsomagot, ami tartalmazott téli szalámit, gyulai kolbászt, angol szalonnát, különféle készételkonzerveket, gyíkhúst, „Favorit” kenyeret, csokoládét stb.. Még ennek a nagy darab embernek is legalább egyheti hideg élelmet dobtunk össze. Jön az elmaradhatatlan újbor és az elköszönés. Most már szorít az idő, tényleg igyekeznünk kell.

Sietünk a következő (egyébként amúgy is útba eső) szőlőparcella és présház irányába. Odaérve kérdezzük a szokásost. Nemleges a válasz, már indulnánk is tovább. A tulaj azonban kínál a borával. Valami isteni csoda folytán majdnem egyszerre mondjuk, hogy köszönjük szépen, de nagyon sietünk.

– Micsodaaaaa, visszautasítják?!!!

– Köszönjük, de lentebb már háromszor is megkínáltak bennünket és sietünk.

– Nem rosszabb az én borom sem, mint a Janié meg a Jóskáé és én is szívesen adom!

Jobb a békesség: gyorsan megisszuk a bort, már csak azért is, mert a híradósnak sikerült kapcsolatot létesítenie a másik csoporttal.

Rövidesen találkozunk a másik csoporttal és elindulunk a kiemelési pont irányába. Kb. 5 óránk van hátra a helikopterrel történő találkozásig, úgyhogy erőteljesen ki kell lépnünk, hogy időben odaérhessünk. Hegyek között sok kilós felszereléssel, több napi gyakorlat, gyaloglás után megerőltetőnek tűnik a kb. 7-8 km/órás tempó. A napok óta hiányolt meleg étel (no meg talán az újbor is) kezdi éreztetni hatását. Egymás után maradnak el az emberek a (hála istennek!) egyre gyakrabban jelentkező ürítési műveletek elintézése céljából. Minden ilyen művelet után fokozni kell a tempót, mert az időt rabló művelet elveszi az időt a menettől. A katonáknál meg sem térkép, sem azimutvázlat nincs, úgyhogy beérkezés csakis csoportszinten képzelhető el.

P. (az egyik felderítő katona) jelzi, hogy neki is „sürgősen ki kell mennie”. Mi diszkréten arrébb vonulunk, de előtte felhívjuk a figyelmét, hogy jó lenne, ha igyekezne. Pár perc alatt végez, cucc fel, legfölül az overallszabású álcaruha. Beáll a libasorba. Két perc után megszólal a mögötte haladó.

– Te P., mi a f…tól vagy ilyen rohadt büdös?!

– Mert szartam!

– Na de otthagytad, nem?

– Hülye vagy!

Újabb 1 perc múlva:

– Nézd már meg a bakancsodat, nem léptél véletlenül bele?

Mindketten körbenézik, tiszta.

Továbbmegyünk, de a P. mögött haladó srác nem nyugszik.

– Te P., nézz már rendesen körül, mert rohadt büdös szarszagú vagy ám!

P. beleszimatol a levegőbe és megállapítja, hogy igaza van a reklamálónak, na de nyoma sincs az egyértelműen szarszagot árasztó terméknek. A csapat megáll, körbeálljuk P.-t, majd erőteljesen felszólítjuk, hogy kezdjen el levetkőzni, hogy ellenőrizzük a sok réteg alatti helyzetet. Már az álcaruha levételekor gyanúsan leng a kapucni, amit ekkor már nem tettünk fel, mintha valamilyen súly húzná lefelé. Megvan, tényleg ott van benne, legalábbis egy kis része a végterméknek. Oltári röhögés, majd a katonaidő hátralévő részében állandó zrikálás lett a jutalma.

Szóval az történt, hogy lusta volt, meg sietett is és nem vetkőzött neki rendesen a műveletnek, az álcaruha lehúzott felsőrészét a kapucnival együtt a lába között hátranyúlva előrehúzta, s így próbálta elvégezni a kényes műveletet. Nem igazán volt eléggé ügyes és valószínűleg egy rövid időre nem fogta elég szorosan az álcaruha fölösleges részeit, ezért a termék egy része belement a kapucniba. Mivel azonban a művelet végén maga mögé nézve látott eredményt, megnyugodva öltözött fel. Szerencsére a több napos szárazkoszt kecskebogyót eredményezett, eltávolítható volt különösebb maradványok nélkül.

P. volt az, akinek nem volt szerencséje az emberi végtermékekkel. Vele fordult elő, hogy egy éjszakai felderítés alkalmával, egy bokorból figyelte a felderítendő HÁP tevékenységét. Hajnali három körül az egyik prosztataproblémás megfigyelt, hajnali ébredésben, nagy álmosan kivonult az első útjába eső bokorhoz és levizelte az ott lapuló és figyelő P.-t. Gondolom, nem kell senkinek a fantáziáját megerőltetni, hogy mit kapott a többiektől a hátralévő idejében. Letagadni nem tudta, mert a ruhája olyan húgyszagú volt, mint bármelyik MÁV-os budi. Egész életre szóló pszichológiai stresszt gyűjtött be ebben az időben.

25 hozzászólás

 1. Bigjoe(HUN) — 2013-09-24 08:55 

Köszi!!!!!!!!!
P. felvette a kapucnit?
Mert ha igen akkor nagy sz..ban volt!
Bár nem hagyta, hogy más a fejére sza..jon!
Megoldotta maga…

Mi az a HÁP?

 2. Bigjoe(HUN) — 2013-09-24 08:58 

Nagyon izgat az a kérdés, hogy miért itatta boldog-boldogtalan a katonákat.
Az ÖregBig elmondása szerint mindig akadt olyan önkéntes civil aki megitatta Őket, aztán persze üzleteltek is, de sok szeszt ajándékba kaptak.

 3. kelempajszmadar1 — 2013-09-24 09:09 

Csodálatos! Szinte ugyanez fordult elő nálunk is. Az álcaruha amolyan terepszínű kezeslábas volt. Egyik srácra az őrhelyen rájött a szükség, de ő se húzta eléggé előre a lába között a kapucnit, és belesz*rt. Igaz, ő a művelet végén azonnal észrevette, és kiszedte belőle, amit tudott, de a stingi egész szolgálat alatt körbelengte.
Üdv: Kelempájsz tizedes

 4. tiboru — 2013-09-24 09:50 

@Bigjoe(HUN):

HÁP = harcálláspont

 5. pilotax — 2013-09-24 10:24 

@Bigjoe(HUN): Az, hogy boldog boldogtalan itatott volna az éppen nem állja meg a helyét, de szerintem egyrészt a magyar ember vendégszerető és nem szívesen engedi el a hozzá betérőt anélkül, hogy valamivel meg ne kínálná. A boros pincében meg adódik , hogy mivel kínáljon. A másik lehet éppen a saját fiukat – vagy a hajdankori saját magukat – látta bennünk aki akkor az ország másik végében szolgált, és lehet éppen édesanyám kínálta egy szelet sütivel. Vagy lehet azért mert amikor a sorállománynak szigorúan tilos volt stoppolni – és ezt nem csak a katonák hanem a civilek is tudták -mégis milliószor intés vagy kétrés nélkül is megálltak az út szélén álló katonának. Balatonkilitiről (Siófok) több alkalommal is hamarabb hazaértem Nyíregyházára stoppal mint a leggyorsabb expresszel.

 6. pilotax — 2013-09-24 10:25 

@tiboru: Az!

 7. krux — 2013-09-24 10:33 

Nagyot röhögtem! Gratula. A második kép kicsit ismerősnek tűnik. Hol készült?

 8. pilotax — 2013-09-24 11:05 

@krux: Sajna az én időmben ha csak kiejtetted a szádon a fényképezőgépet már kaptál 10 nap fogdát. Úgyhogy sajnos nekem a katonaidőmből nincsenek fotóim, pedig de szerettem volna. A katonaidőmből csak műtermi fotóm van, az is egy azaz egy darab (az első feleségemmel). Ezeket csak illusztrációs jelleggel tettem hozzá, aljas módon a netről lopva. Emlékezetem szerint a képről az volt az info, hogy Balatonfelvidéki szőlőhegy.

 9. kelempajszmadar1 — 2013-09-24 11:34 

@pilotax: Engem egy farönkökkel megrakott nagy tehereutó szedett fel az országúton és vitt be Lukácsházára a vonathoz.
De egyik haverom rosszabbul járt: Dunakesziről, a kutyás iskoláról jött haza este, sötétben. Az első arra jövő reflektorfénynek intett, az autó meg is állt, rögtön fel is szedték őt, és egyből be is vitték a Petőfi laktanyába: pont a VÁP-os járőrt intette le.
Kőszegen, a kocsmában mindig akadt beszélgetőpartnerem, soha nem voltam egyedül. Legtöbbször idősebb emberek jöttek oda és szólítottak meg, érdeklődtek, hogy honnan jöttem, hol szolgálok, család, meg stb. Volt, aki részt vett különféle erdei munkákban fenn Hörmannon, másnak hozzám hasonló korú fia volt éppen katona. Rendes és kedves emberek voltak.
Egyszer Velemben voltam lenn gesztenyebálon kimarcsin, ahol a falubeli fiatalokkal való kapcsolatot ápoltam. Éjfél felé jött értem az autó, hogy felvigyen Hörmannra. Amíg a sofőr (!!!) és a kocsikísérő benyomott valamit, én elindultam brunzolni, mert már sok sörön voltam túl. Egyszercsak elém állt egy korombeli srác, hogy aszongya: “Gyere, tizedes, igyál meg velem egy felest!”. Oké, mondom, csak brunyálok egyet. Mikor visszajöttem, láttam, hogy a srác három fél cseresznyét kért ki nekem. Azt mondta, hogy ő pár hónapja szerelt le, tudja, milyen a katonaélet. Benyomtam vele gyorsan a három felest a sörökre, aztán már csak arra emlékszem, hogy furcsán ferdén állt az autó, és az ügyeletesnek leadtam a katonakönyvet. Reggel felé tértem magamhoz, szerencsére nem brunzoltam be, és -mint kiderült- nem is verekedtem. A környékbeli lakosság jó viszonyban volt a határőrökkel. Üdv: Kelempájsz tizedes

 10. szogyi — 2013-09-24 11:53 

Úgy látom a blog hagyományait követve ennél a posztnál megint rengeteg komment lesz ;)

 11. pilotax — 2013-09-24 11:55 

@szogyi: Pedig ebben a posztban fele annyi piálás sincs mint a “szögyi” félékben:)

 12. krux — 2013-09-24 19:44 

@pilotax: Valószínűleg nem egyről beszéllünk. Van egy, ami egy olvasó katonát ábrázol, van egy, amelyik egy nyári szőlőhegyet, van egy, ami egy téli szőlőhegyet, mag van egy, ami szerintem a Bükkből van, de ez csak sejtés. Ez érdekelt volna bővebben…

 13. zajec — 2013-09-24 21:20 

76-ban épült a gázvezeték Huszt, Guszjatyin, Bogorodcsány vidékén. Fél év távollét után egész részegen értek az építők a határra. Amikor meglátták a sapkarózsánkon a magyar címert, körbeörvendeztek bennünket. Azóta se kaptam annyi nyálas-részeg féficsókolást, mint akkor. Megható volt, biztos megvolt az okuk az örömre. Természetesen innunk is kellett velük. Kinek hány gázvezeték építős fülkéje volt, annak arányában ittasodott le. A Fep KISZ titkárának sok volt,
az állomásügyeletes nagy bánatára. A hadnagy elvtárs ugyanis teljes hosszában le lett hányva. A novemberi hűvös tartotta a lelket a srácban, de az állomásügyelet kissé túl volt fűtve…

 14. michaelk — 2013-09-24 21:58 

HÁP=harcállaáspont. Elvben ott volt a háború “agya” A gyakorlat néha mást mutatott….

Egyébként a magyar katona híres arról, képes magát leinni két órán belül a Szahara közepén

Mikor gyerek voltam, és vonatoztam valahova apámmal, a büfékocsiban mindig fizetett az ott levő sorkatonáknak. Mikor kérdeztem, miért, azt mondta, 1. sosinncs pénzük, de inni szeretnek
2. mikor ő járt ebben a cipőben, mindig volt aki fizetett egy sört. Akkor neki jól esett, és most törleszt.
Egyébként sok évvel ésőbb, mikor egyenruhában voltam kint, nem egyszer, nem kétszer egy fillér nélkül sikerült igencsak vidámra formázni magunkat, a hagyomány tehár nem halt ki

A kapucnis esetről…….

Elég gyakori volt. Nálunk egy hideg káposztaebéd után fordult elő, ami ugye elég híg….

A legény nagyon gyorsan a lehető legkisebb távolság megtétele után a bokrok között elvégezte a dolgát, majd felállva délcegen felrángatta az őrbundát, végül macsósan a fejére rántotta a kapucnit…….

Végülis szerencséje volt, mert a rohamsisak a fején volt. A mutatvány pedig (nekünk) elég mulatságos véget ért

 15. kelempajszmadar1 — 2013-09-25 07:52 

Nálunk is történt egy kirívó eset, még az újonckiképzésen. Mákos tészta volt a vacsora, amit az egész laktanyában (Szombathely, Söptei út, Vörös Bika szálló) csak néhány bajtársam és én nem ettünk meg (én ugyanis utálom, soha nem szerettem). Inkább a kantinban vettem egy kis nápolyit. Szerencsém volt! Másnapra kiderült, hogy a mák avas volt, és úgy megfosatta a bandát, mint soha más.
Reggel négykor keltünk riadóval (tudtunk róla, ezért előző este összepakoltunk mindent), aztán 15 km-es menetgyaksi után Jákon támadás századkötelékben, a szántóföldeken keresztül megrohamoztuk az erdőt.
Egyik bajtársam még indulás előtt, a laktanyában engedélyt kért a klotyi felkeresésére. Megengedték neki azzal, hogy a kapunál érjen utol minket. Utol is ért, de ott, amikor jelentkezett, azonnal görcsösen vonaglani kezdett, hogy megint kell. Erre a szakaszpk-nk visszaengedte azzal, hogy maradjon benn. Mint utólag kiderült, már nem ért fel a körlethez, félúton bent ment ki neki.
Útközben mindenfelé ugráltak ki a katonák a menetoszlopból, és bújtak be a bokrok közé. Rettenetes volt, az egész századot gyakorlatilag harcképtelenné tette az avas mákos tészta, csak néhányan úsztuk meg. Ha rajtam múlt volna, én megmogyoróztam volna a konyhás vezérkart.
Üdv: Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 16. pilotax — 2013-09-25 08:54 

@kelempajszmadar1: Nekem az ellenkezőjére van példám. Egy több napos száraz kajákkal letudott gyakorlat után istentelen hasgörcs jött rám a a művelet elvégzéséhez szükséges ingerekkel. Be is ültem a klotyóra kb. olyan du. kettő körül. Négy után megindultak a felmentő seregek, keresve hová tűntem. Nem tudtam felállni, mert állandó ingerem volt, de olyan szorulással, hogy abból a későbbiekben helyi szólás mondás alakult ki. Úgymint “Beszorult mintt …-be a szar.”

 17. kelempajszmadar1 — 2013-09-25 11:23 

Ez a latrinaügy a katonaságnál súlyponti kérdés, legalább annyira, mint a kaja vagy a ruházat. A múltkor volt egy film a Nat Geo-n, az el-alameini csatáról szólt. Ott bemutatták, hogy Montgomery amolyan kis egyszemélyes, sámliforma deszka-ülőkéket csináltatott, aminek a tetején volt egy lyuk meg egy vászondarab, azzal takarták le a lyukat üzemszünetben. Ástak egy kis gödröt a homokba, rátették az ülőkét, és amikor kellett, a vászondarabot felhajtották, ráültek, aztán amikor a gödör megtelt, betemették és mellette ástak újat. A legyek nem fértek hozzá, és a nagy melegben higiénikusabbnak bizonyult, mint a tömeglatrina, amilyen a németeknek volt. Ezt meglepték a legyek, aztán a fertőzést széthurcolták, maga Rommel is megbetegedett. Azt állították a filmben, hogy Monty győzelméhez az ottani körülményeknek jobban megfelelő latrina is hozzájárult.
Üdv: Kelempájsz tizedes

 18. szkv — 2013-09-25 12:52 

@kelempajszmadar1:
A tábori latrina oly formában járult Monty győzelméhez, hogy lényegesen kevesebben betegedtek meg, mint a németek.
Nekünk kettő helyre volt telepítve tető nélküli pottyantós WC.
Tetőt azért nem építettek rá, mert fenn állt a “veszélye”, hogy nem a rendeltetésnek megfelelően fogják használni. Pl eső beálló. Maga a létesítmény hátsó fala a határ felé nézett és mikor az aktuális szükségletnek vége lett, a magasabb HATÁRŐRÖK titkos felvételt készítettek az Osztrák tájról. De a magyar katona az leleményes és alkalmanként befedték az esőgallérral.
Az utolsó szolgálat alkalmával ( Nyomos szoli) találkoztunk a nardai nyomos járőrrel (szintén utolsó szoli), akik elmondták hogy egész úton szilvát ettek hogy emlékül lesz@rják a nyomsávot, de a természet csak részben járult hozzá, szellentés formájában.
SZKV BUCSU

 19. Rókakígyó — 2013-09-25 13:42 

Az álcaruha probléma nálunk is előjött, egy bizonyított eset volt, de szerintem mindenki küzdött a problémával.

A hadgyakorlatokon ezek szerint mi szerencsésebbek voltunk, mert azért időről-időre kaptunk meleg kaját, de nekünk hagyományosan jó viszonyunk volt az ellátószázaddal.

A latrinák háborúkban betöltött szerepéről a Svejknél jobban és viccesebben sehol sem tájékozódhatunk, ott több részletben, hosszú oldalakon keresztül ismerkedhetünk a témakörrel.

 20. pilotax — 2013-09-25 13:57 

@Rókakígyó: Nem szerencsésebbek voltatok hanem mivel nagyobb létszámban voltatok együtt (század, vagy zászlóalj), természetesen volt tábori konyha. A felderítők 6-8 fővel idegen terepen, az ellenség mélységében legfeljebb az ellenség tábori konyhájára mehettek volna meleg ételért. A felderítőknél ezért volt természetes, hogy hosszú gyakorlatokat is hideg, száraz, meg konzervkajával kellett abszolválni.

 21. Rókakígyó — 2013-09-25 16:05 

@pilotax: mondjuk mi is felderítők voltunk, de tényleg egyben maradtunk (csapatfelderítés). Én a tábori konyhát sosem láttam működés közben, viszont jöttek az ellátós haverjaink és igyekeztek az igényeinket kielégíteni. Azaz több kaját hoztak a melegentartó, dupla, nagy ételhordókban. Lehet valaki emlékszik a nevére.

 22. kszabo — 2013-09-25 16:31 

Mfcs bevetve az aktuális olasz borvidéken alpini álcában. http://en.wikipedia.org/wiki/File:4th_Alpini_Rgt_Rappeling_from_an_AB205.jpg tökéletesen beszélnek olaszul:) Végig isszák a poszt szerint az ottani borvidéket. Megkapnak minden segítséget a helyiektől. Az egyik orba veri magát a dugóhúzóval és vad káromkodásba kezd. Erre az öreg rákérdez: Nem vagytok ti magyarok véletlenül? A nagyapám, aki Magyarországon volt hadifogoly, káromkodott így, hogy nagyanyám ne értse:)
Üdv

 23. daneel — 2013-09-26 08:17 

@Rókakígyó: “Lehet valaki emlékszik a nevére.” Nálunk Budaörsön badellának hívták.
Vastag alumíniumból volt még a füle is. Üveggyapot szerű anyaggal volt körbevéve. Arra emlékszem, hogy nem lehetett puszta kézzel megfogni a fogóját, mert ugyanolyan forró volt, mint a benne lévő leves.
Üdv. Daneel

 24. Rókakígyó — 2013-09-26 10:58 

@daneel: köszi

 25. kszabo — 2013-10-02 15:48 

@daneel:
Volt még egy. Bocs, hogy hirdetés, de csak itt találtam http://aprod.hu/hirdetes/katonai-etelszallito-ID16W0p.html Ez egy háti permetező nagyságú és módra vihető edény.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.