A tájékozódás legfontosabb kelléke című posztban írtam, hogy egyszerre három mfcs. szállítása történt meg a Mi-8-cal. Ugyebár felderítő szakmai szempontból több hiba is volt a dologban. Az alapszabály szerint a felderítő csoportoknak nem szabad egymásról tudniuk, hiszen akkor fogságba eséskor elárulhatták a másik csoport helyét és megadták az esélyt az ellenségnek, hogy könnyen, gyorsan felszámolhassák a kirakott felderítő csoportokat – vezeti fel pilotax kolléga a legújabb posztját, majd lendületesen folytatja is:

A feladatok végrehajtása utáni kiemelés is marhaság volt. Nem kellett hozzá akadémiai doktori cím, hogy a felderítő katona tudja: kiemelésről szó sem lehet éles helyzetben, pláne nem a rendszerben lévő helikopterekkel. A mélységi felderítőcsoportok tervezett bevetési mélysége 300-700 km volt a frontvonal mélységében. A Mi-8 maximális sebessége 250 km/ó, hatótávolsága – hatósugara ugyebár ennek a fele, mármint ha a gép oda vissza akarja megtenni az utat – két póttartállyal is max. 950 km. Ezekkel a paraméterekkel szinte teljesen esélytelen, hogy akár a kirakás, akár a kiemelés harchelyzetben végrehajtható legyen. Ezek a dolgok nem igazán zavarták a MN tervezőit, úgyhogy teljes komolysággal adták elő nekünk, hogy komoly túlélési esélyei vannak a felderítőknek.

A bakonyi gyakorlaton ezek a kérdések nem izgattak bennünket; egy jó bulinak tekintettük az egészet. A gyakorlat több napig tartott, s a negyedik nap környékén jelentkeztek a szokásos ürítési nehézségek a sok száraz és konzervkajának köszönhetően. Szóval szinte belénk száradt a kaja végterméke, komoly műveleti nehézségeink voltak. Arról nem is beszélve, hogy milyen nehézségekkel szálltunk szembe, ha megkíséreltünk eleget tenni a természet szólításának. A november végének megfelelő öltözet nem tette könnyebbé a műveleteket. Már a kisdolog elvégzése is komoly nehézségekkel szembesítette a katonákat, nem beszélve a nagydologról. Ahhoz, hogy szabaddá tehessük a szükséges nyílást, több perces vetkőzésre, illetve öltözésre volt szükség, aminek „normaideje” közel 20 perc volt: felszerelés le, vetkőzés, a művelet, öltözés, felszerelés fel. Maga a művelet nem csak kínos volt, de a szorulás miatt igen időtrabló is. Az általunk művelt „termék” igen hasonlított a kecske-, illetve a birkabogyókhoz, olyan keménységgel, hogy lőszernek lehetett volna használni.

A gyakorlat végén kapott rádiótávirat szerint a megadott koordinátákon találkozni kellett a másik felderítőcsoportok egyikével és közösen kellett egy kb. 30 km-es erőltetett menetet végrehajtani a helikopterrel történő kiemelés helyére, pontos időre, mert a távirat szerint a helikopter legfeljebb kettő percet tartózkodik itt. Ha nem érünk oda, gyalogolhatunk Szolnokig.

A találkozási pontot a másik csoporttal naná, hogy  egy hegytetőre tűzték ki. Szerencsére nem volt túl magas a hegy, de ekkorra azért már kezdett elegünk lenni a hegyre fel – hegyről le játékból. A megmászandó hegyen gyönyörű szőlőparcellák voltak szépen egymás mellett, majdnem mindegyiken présházzal, borospincével. November végén már kiforrt az újbor és mindegyik présháznál szorgos boros gazdák fejtették át a nedűt. Odamegyünk az elsőhöz és kérdezzük a vincellért, hogy látott-e ilyen álcaruhás katonákat, mint amilyenek mi vagyunk.

Ja igen: elvileg az R-352-es rádión kellett volna kapcsolatba lépnünk a másik csoporttal, de ez sehogyan sem akart sikerülni.

Mondja a vincellér, hogy nem ő nem látott, de talán ott fentebb a Jóska talán igen. Indulnánk is tovább, de azt mondja az öreg, hogy nagyon finom az új bora, nem kóstolnánk-e meg.

Ilyen kérdést… Persze, hogy megkóstoljuk. Még én is az újborra szavazok, pedig nem vagyok az italok nagy kedvelője – nem vagyok anti, de csak arra alkalmatos helyzetben vagyok némi italozásra kapható. Kaptunk egy decis pohárkával, életemben talán még soha ilyen jól nem esett egy pohár bor.

Tovább baktatunk fölfelé a hegyen és keressük a „Jóskát”, miközben továbbra sincs kapcsolatunk a keresett másik csoporttal. Megtaláljuk (mármint a Jóskát). Az obligát kérdésre a másik csoporttal kapcsolatban részéről is nemleges a válasz. De ott feljebb a Medve Jani talán látta őket. Ezért az egy névért felelősséget vállalok, erre biztosan emlékszem, a többi költött név. Távozni készülünk, de itt is elhangzik a kérdés: „Megkínálhatom a vitéz urakat egy kis friss újborral?” Hosszas udvariaskodó szabadkozás következik részünkről, de meggyőzhetőek voltunk.

A bor után irány feljebb a következő présházhoz. Mikor odaérünk, nyitva a présház, de csak némi hallózás után kerül elő a gazda a pincéből. Hátrahőkölünk. Ez az ember megfelel a nevének – nomen est omen – kb. 210 centi magas és legalább 150 kg; tényleg akkora, mint egy barlangi medve. Csupa izom, háj egy csöpp sem. Furkó-kiképzés ide vagy oda, az egész csoportot képes lenne egyszerre átölelve megropogtatni. Nincs azonban rossz kedvében, a másik csoportról ő sem tud, de meghív bennünket a családi méretű bográcsában (inkább üstméretű) rotyogó pincepörköltre – jó csípős –, meg persze rá akar beszélni bennünket, hogy kóstoljuk meg az ő új borát is. Kedvünk sincs hozzá elutasítani, meg nem is nagyon merjük: belakmározunk a napok óta erősen hiányolt és pokolian jóleső meleg étellel. Isteni friss házikenyeret meg savanyú uborkát kapunk hozzá. Mi sem vagyunk hálátlanok és összedobjuk a válaszcsomagot, ami tartalmazott téli szalámit, gyulai kolbászt, angol szalonnát, különféle készételkonzerveket, gyíkhúst, „Favorit” kenyeret, csokoládét stb.. Még ennek a nagy darab embernek is legalább egyheti hideg élelmet dobtunk össze. Jön az elmaradhatatlan újbor és az elköszönés. Most már szorít az idő, tényleg igyekeznünk kell.

Sietünk a következő (egyébként amúgy is útba eső) szőlőparcella és présház irányába. Odaérve kérdezzük a szokásost. Nemleges a válasz, már indulnánk is tovább. A tulaj azonban kínál a borával. Valami isteni csoda folytán majdnem egyszerre mondjuk, hogy köszönjük szépen, de nagyon sietünk.

– Micsodaaaaa, visszautasítják?!!!

– Köszönjük, de lentebb már háromszor is megkínáltak bennünket és sietünk.

– Nem rosszabb az én borom sem, mint a Janié meg a Jóskáé és én is szívesen adom!

Jobb a békesség: gyorsan megisszuk a bort, már csak azért is, mert a híradósnak sikerült kapcsolatot létesítenie a másik csoporttal.

Rövidesen találkozunk a másik csoporttal és elindulunk a kiemelési pont irányába. Kb. 5 óránk van hátra a helikopterrel történő találkozásig, úgyhogy erőteljesen ki kell lépnünk, hogy időben odaérhessünk. Hegyek között sok kilós felszereléssel, több napi gyakorlat, gyaloglás után megerőltetőnek tűnik a kb. 7-8 km/órás tempó. A napok óta hiányolt meleg étel (no meg talán az újbor is) kezdi éreztetni hatását. Egymás után maradnak el az emberek a (hála istennek!) egyre gyakrabban jelentkező ürítési műveletek elintézése céljából. Minden ilyen művelet után fokozni kell a tempót, mert az időt rabló művelet elveszi az időt a menettől. A katonáknál meg sem térkép, sem azimutvázlat nincs, úgyhogy beérkezés csakis csoportszinten képzelhető el.

P. (az egyik felderítő katona) jelzi, hogy neki is „sürgősen ki kell mennie”. Mi diszkréten arrébb vonulunk, de előtte felhívjuk a figyelmét, hogy jó lenne, ha igyekezne. Pár perc alatt végez, cucc fel, legfölül az overallszabású álcaruha. Beáll a libasorba. Két perc után megszólal a mögötte haladó.

– Te P., mi a f…tól vagy ilyen rohadt büdös?!

– Mert szartam!

– Na de otthagytad, nem?

– Hülye vagy!

Újabb 1 perc múlva:

– Nézd már meg a bakancsodat, nem léptél véletlenül bele?

Mindketten körbenézik, tiszta.

Továbbmegyünk, de a P. mögött haladó srác nem nyugszik.

– Te P., nézz már rendesen körül, mert rohadt büdös szarszagú vagy ám!

P. beleszimatol a levegőbe és megállapítja, hogy igaza van a reklamálónak, na de nyoma sincs az egyértelműen szarszagot árasztó terméknek. A csapat megáll, körbeálljuk P.-t, majd erőteljesen felszólítjuk, hogy kezdjen el levetkőzni, hogy ellenőrizzük a sok réteg alatti helyzetet. Már az álcaruha levételekor gyanúsan leng a kapucni, amit ekkor már nem tettünk fel, mintha valamilyen súly húzná lefelé. Megvan, tényleg ott van benne, legalábbis egy kis része a végterméknek. Oltári röhögés, majd a katonaidő hátralévő részében állandó zrikálás lett a jutalma.

Szóval az történt, hogy lusta volt, meg sietett is és nem vetkőzött neki rendesen a műveletnek, az álcaruha lehúzott felsőrészét a kapucnival együtt a lába között hátranyúlva előrehúzta, s így próbálta elvégezni a kényes műveletet. Nem igazán volt eléggé ügyes és valószínűleg egy rövid időre nem fogta elég szorosan az álcaruha fölösleges részeit, ezért a termék egy része belement a kapucniba. Mivel azonban a művelet végén maga mögé nézve látott eredményt, megnyugodva öltözött fel. Szerencsére a több napos szárazkoszt kecskebogyót eredményezett, eltávolítható volt különösebb maradványok nélkül.

P. volt az, akinek nem volt szerencséje az emberi végtermékekkel. Vele fordult elő, hogy egy éjszakai felderítés alkalmával, egy bokorból figyelte a felderítendő HÁP tevékenységét. Hajnali három körül az egyik prosztataproblémás megfigyelt, hajnali ébredésben, nagy álmosan kivonult az első útjába eső bokorhoz és levizelte az ott lapuló és figyelő P.-t. Gondolom, nem kell senkinek a fantáziáját megerőltetni, hogy mit kapott a többiektől a hátralévő idejében. Letagadni nem tudta, mert a ruhája olyan húgyszagú volt, mint bármelyik MÁV-os budi. Egész életre szóló pszichológiai stresszt gyűjtött be ebben az időben.