Mindenkinek vannak olyan történetei, amelyek terjedelmi szempontból nem érnének meg talán egy külön posztot, viszont kár lenne őket elsikkadni hagyni. Ma a daneel kolléga által beküldött, úgynevezett rövidsztorik közül mutatunk be hármat, mindenféle különösebb rendszerezési elképzelés nélkül.

1.) Hogyan lettem besúgó?

Ez a történet 1985-ben Nagytarcsán történt. Ekkor már László katonatársammal hivatalosan is a laktanya műszerészei voltunk, így mindenki névről ismert bennünket, ami ugye nem mindig előny.

Egyik nap hívatott bennünket a laktanya politikai tisztje. Mivel a laktanyaparancsnok ezredesi rendfokozatban volt, nyilván a politikai helyettes sem lehetett más, mint ezredes. Arról beszélt, hogy hallotta és látta, mi mindent megcsináltunk már itt a laktanyában, sőt a tiszti lakótelepen is – na erről lesz egy külön kis történetem –, és meg tudnánk-e tervezni és megépíteni a laktanya zártláncú videó-hálózatát, stúdiószobával? Gondolkozzunk el a dolgon, mire van szükség, kell-e segítség, mennyibe kerülne az anyag? Szabad kezet kapunk, egy hét múlva, ebben az időpontban jelentkezzünk nála!

A stúdió helye adott volt, a hét a szükséges kábelhossz felmérésével, a kábelek helyének megtervezésével telt. Következő héten a már szokott időpontban ott álltunk a szőnyeg szélén és jelentettük, mire jutottunk. Így teltek a hetek. A munka haladt, ha szükség volt valamire, megkaptuk, vagy mi magunk mentünk és megvettük. Nagy meló volt a  több száz méter kábelt épületen belül,  épületen kívül csatornákban elvezetni. Minden nap 8-10 órát dolgoztunk, hétvégéken is. A szabad órákban a szokott dumálások következtek, de egyre furcsább lett körülöttünk a levegő. Én nem is igazán vettem észre a változást, a társam (László) szólt, hogy furcsa hírek keringenek rólunk. Mint kiderült, az egész laktanya meg volt róla győződve, hogy mivel mi minden hétfő reggel, eligazítás után egy dossziéval a hónunk alatt, megyünk a politika tiszthez, nem lehetünk mások, mint besúgók! Akik jól ismertek bennünket, tudták mi az igazság, de a többség csak a „szemének hitt”. Gondolom, mikor leszereltünk, megkönnyebbültek, hogy a két „besúgó” elment.

2.) Szopat, vagy nem szopat?

Ez az eset szolgálatban történt, mint műszerész. Hívat az egyik szolgálatban lévő őrnagy:

– Baj van, katona! Nem érem el a videóvezérlőt!

– Jelentem, nem értem, hiszen ott van az asztalon!

– Igen, de ha hátradőlök, nem érem el a gombokat!

Vagyis, a foteljában hátradőlve kb. 20 cm-re voltak tőle a gombok. Ebből számomra kiderült, legalább 4-5 órát egy sötét aknában kell eltöltenem, mivel meghosszabbítani a videó (koax) kábeleket nem igazán szakszerű, így a meglévőket hosszabbakra kell cserélnem. Ráadásul egyéb kommunikációs egységek kábelei közt kell úgy fűzögetni, hogy egyetlen berendezést sem volt szabad kihúznom. Mivel ez épp vacsora előtt történt, mondtam, hogy megyek kábelért és szeretnék elmenni vacsorázni is. Ebben maradtunk. Miközben mentem fel az étkezdében (egy kacskaringós, szűk folyosó vezetett oda), az egyik katonatársam szólt, hogy vacsora után menjek hozzá, mert akar valamit tőlem. Erre én:

– Nem tudok menni, mert szopat az O. őrnagy!

Megfordultam, erre ott áll közvetlenül mögöttem! Na nekem annyi! Nem elég, hogy ott kínlódom éjjel az aknában, most már biztos, hogy meg fog szívatni, mivel többi vele érkező tiszttársa is hallotta mit mondtam. De meglepetésemre, mikor jelentkeztem nála, úgy viselkedett, mint aki nem hallott semmit! Elvégeztem a munkát, ő megköszönte, ennyiben maradt a dolog.

3.) A hasonmás

Ez az eset szintén Nagytarcsán történt, és a történetet a végén kezdem.

Ekkor már mindenki által ismert laktanyaműszerész voltam. Azoknak, akik név szerint nem ismertek, én voltam a szemüveges műszerész. Megyek az udvaron, a velem szembe jövő katona mereszti a szemét, majd megkérdezi:

– Te nem vagy fogdán?

– Mért lennék én fogdán?!

– Hát az XY zászlós felesége miatt?

– Mi a fenéről beszélsz?!

– Most mondták, az egész laktanya tudja, hogy rajtakaptak a zászlós feleségével a lakótelepen, hívták az ügyeletet, kiment az őrség és bedugtak a fogdára!

Erre megyek  az ügyeletre, hogy megtudjam, mi a fene történt. Ők szintén értetlenül fogadtak, mert személyesen senki sem látta, kit visz be az őrség. Csak annyit tudtak, hogy telefonált a zászlós, hogy rajtakapta a feleségét a „szemüveges műszerésszel”. De akkor ki a fenét vittek be? Ketten voltunk műszerészek: László és én, a „szemüveges”!

Aztán szép lassan kiderült, mi is történt. Az ügyeletre beszólt  a zászlós felesége, hogy rossz a telefon. Az ügyelet rossz számot hívott (a másik híradós századot). Az ottani századparancsnok nem akarta, hogy azt mondják róla, hogy nincs senki tőlük, aki meg tudna javítani egy nyüves telefont, így kiküldte egyik emberét, aki speciel szemüveges volt. A srác meg is javította a készüléket. A feleség megkérdezte, mivel kínálhatja meg. A katona megkérdezte, mije van? Hát a nő megmutatta! A srác elfogadta az ajándékot, ám (mint egy rossz filmben) váratlanul megérkezett a férj.

A folytatás ugyanaz volt, mint a filmekben: gatya fel, ablakon ki. Szerencsére a lakás a földszinten volt. A zászlós ahelyett, hogy végiggondolta volna a dolgot, fellármázta az egész lakótelepet, a srác meg egy szál gatyában az ablak előtt, telefon az ügyeletre, jön az őrség és röhögve viszik a csábítót a fogdára. Persze, az ügyelet azonnal hívta az illetékeseket ( köztük az én századparancsnokomat is ), így pillanatok alatt elterjedt a szemüveges műszerész kalandja. Még aznap nevetve kérdezte a századpk, nincs-e kedvem telefont szerelni a tiszti lakótelepen? Arra kértem, hogy ha lehet, egy darabig a társam menjen ki a lakótelepre, mindenkinek jobb, ha én ott egy darabig nem mutatkozom.