Pilotax is keményen állja a sarat a Milstoryblog határőreivel (és határőrtörténeteivel) folytatott nemes küzdelemben, s nem hagyja feledésbe merülni az ejtőernyősöket.

A mai téma a nem is olyan régen szóba került kettes norma, meg úgy általában a katonai gasztronómia.

Az ejtőernyősök kettes normája már többször volt itt téma a Milstoryn. Amikor én szolgáltam gyakorta volt konfliktusok forrása a kajanorma. Az egyes normások: őrszakasz, gépkocsivezetők, szerelők stb., na és persze a szakácsok. A kettes normát elsősorban pótlékok formájában adták ki. Sör, csokoládé, nápolyi, felvágott, gyümölcs stb. A szakácsok nem szerették, ha darabos vagy előre csomagolt volt a pótlék (pl. sör, vagy egész tábla csokoládé), mert akkor nem dézsmálhatták meg, mint például olyankor, amikor a kiírás szerint pótlékként jár 15 dkg téliszalámi, na, az sose volt 10 dkg-nál több. El lehet képzelni, mi történt az elcsalt mennyiségekkel. Ha nem vitték túlzásba a dolgot, akkor szemet hunytunk, merthogy a szakácsok (mint a katona hasának urai) kiemelt kaszt tagjai voltak. Ajánlatos volt velük jóban lenni, amellett, hogy persze morogtunk, hiszen minket loptak meg.

Már öreg tisztes voltam leszerelés előtt 3-4 hónappal, amikor az újonc századot hegyi kiképzésre vezényelték. A körülmények finoman fogalmazva sem voltak igazán komfortosak. Talán a tisztességes tisztálkodási lehetőségek hiánya volt a legrosszabb. Zuhanyozás csak olyan hideg vízzel, amiben a férfiember „hőmérője” mindössze kisujjnyira zsugorodik, késő ősszel nem volt a legkellemesebb, ráadásul ahhoz is sorba kellett állni félórákat. Sokan igyekeztek emiatt elbliccelni a fürdést, s el lehet képzelni azt az oroszlánszagot a körletekben. Sajna a net még nem szagos, így nem tudom érzékeltetni, leírni még kevésbé. A konyhásoknak higiéniai okokból természetesen biztosítani kellett a napi melegvizes fürdés lehetőségét. Élve az öregkatonai státuszom és a rendfokozatom adta előjogokkal (szkv. voltam ekkor), no meg azzal, hogy földim a szakács, igénybe vehettem a konyhások részére biztosított melegvizes zuhany lehetőségét. Tanulva az előző hasonló vezénylések tapasztalataiból, a századdal szakácsot is vezényeltek, így kisebb volt az esély arra, hogy konfliktusok alakuljanak ki a máshonnan vezényeltekkel a pótlékok miatt.

A szakácsnak eredetileg pincér volt a szakmája, de valami gyorstalpalót végeztettek vele és így nevezték ki szakácsnak. Szakács tevékenysége a „még tűrhető” kategóriába tartozott. Gyakorta voltam kénytelen tapasztalni, hogy rendszeresen és pofátlanul dézsmálja a kettes normások pótlékait, -„nemszeretem” szolgálat volt, de gyakran voltam konyhaügyeletes. Ha csak magának lopta volna, akkor úgysem tudott volna annyit megenni, de üzletet csinált belőle a más csapatbeliekkel. Ezt onnan sejtettem, hogy több alkalommal is láttam a lövészeket tábla csokit majszolni – ami mit tesz isten véletlenül pont olyan volt, mint a mi előző napi pótlékunk, ami csak fél tábla volt –, pedig ők nem juthattak másként hozzá, mert ők sem hagyhatták el a tábort. Meg kell adni, ügyesen csinálta; nem lehetett rajtakapni, mármint az üzletelésen. Az elcsórt dugi cuccok azonban gyakran kerültek a szemem elé, hol egy öltözőszekrényben, hol egy lefordított fazék alatt, vagy akár krumplihéjjal letakarva a szemetesben.

Az én feladatom vegyes volt. A hegyi kiképzésben már csak hébe-hóba kellett valakit helyettesítenem, nyilvántartó írnok is voltam, meg amolyan szolgálatvezetőféle. Ekkorra már kétszer is vettem részt hegyi kiképzésen, először, mint újonc, egyszer, mint rajparancsnok. A feladataim közé az is tartozott, hogy egyedüliként a sorállományból napi rendszerességgel hagyhattam el a bázist, különféle ügyek intézése okán. Naponta mentem a közeli faluba vásárolni, postát hozni-vinni, stb. Mivel a társaság absztinenciára volt ítélve, komoly keletje volt a becsempészett kétdekásoknak, de leginkább a sörnek.

A táborba való visszaérkezésemkor rendszeresen ellenőrzött a századpéká vagy valamelyik, éppen a belépésnél jelenlévő tiszt vagy tiszthelyettes, hogy nem hoztam-e be engedély nélkül piát. Azt szerencsére nem tudta ellenőrizni, hogy a faluban nem ittam-e meg egy-egy üveg sört. Amikor bejöttem, akkor persze jól hangsúlyozva és kiszínezve adtam elő a dolgot a nyálukat csorgatóknak. Ha ki tudtam sakkozni, hogy visszaérkezésemkor a főnökség nincs benn a bázison, akkor azért meg-megkockáztattam, hogy behozzak 3-4 üveg sört. Többre nem nagyon volt lehetőség – meg nem is nagyom mertem, mert komoly következményei lehettek volna. Egyébként sem tudtam többet behozni, mert gyakran volt nálam sok holmi, ami mellé már nem tudtam nagyobb mennyiséget becsempészni.

A szakács állandóan b…gatott, hogy hozzak már be neki is sört. Nem nagyon fűlött hozzá a fogam, mert bosszantott, hogy nem ismer mértéket a lopkodásban. Pedig ugye már Napóleon is megmondta, hogy „…a katona a hasán keresztül menetel”(meg a gigáján át).

Aztán elérkezett számára lehetőség, hogy mégiscsak kicsikarja tőlem, hogy kockáztassam a bőrömet érte. Az esti zuhanyzáskor (hogy, hogy nem) a fürdőben felejtettem a számomra igen kedves „Sztolicsnaja” karórámat. Ne tessenek röhögni, nem vodka!  Akkoriban mifelénk nem nagyon ismerték a Rolexet, meg egyébként sem kergettek soha az asztal körül, ha nem márkás cuccot használtam. Az óra még ma is megvan, még működőképes, de mostanra csak egy nagyon kedves emlékként szolgál.

A szobámba érve vettem észre a hiányát. Visszamentem, de a képembe röhögve közölte velem, hogy két üveg sör az ára.
 
Nem akartam vele ölre menni – egyébként sem lett volna sportszerű, mert én kilencvenkilós, Furkó által képzett katona voltam, ő meg vaságyastól olyan 50 kiló – de reggelre kifundáltam, hogyan babráljak ki vele.

Kimentem a faluba elintéztem a dolgaimat, majd vettem két üveg sört.

Nagy óvatosan nyitottam föl az üvegeket nehogy sérülés keletkezzen a kupakokon és természetesen megittam. Visszaérve a bázisra feltöltöttem az üvegeket vízzel. Csakhogy ez nem volt jó, mert, bár a sötét üvegen keresztül nem lehetett látni, hogy nem sör van benne, de nem volt habos. Gond egy szál se, beletöltöttem egy kis Ultra mosogatóport, némi sót (vagy két teáskanálnyit), meg egy kis bélyegzőtintát, és úgy zártam vissza az üvegeket. No így már gyönyörű hab is képződött, sötét színű is volt. Átadás előtt még vagy két órára a hűtőbe is betettem. Arra azért ügyeltem, hogy csak az esti szolgálatba lépésemet megelőző fürdésemet követően adjam oda neki a kívánatosan párás üvegeket. Átadáskor gyors csere az óráért, majd sürgős eltűnés részemről a balfenéken.

A leszerelésig hátralévő időben erősen kerültük egymást, igyekezve a szolgálati érintkezésre korlátozni a kapcsolatunkat.

A történetnek van utóélete is. Jeleztem, hogy földik voltunk, egy városban éltünk. A rendszerváltást követően a srác saját éttermet nyitott, ami ma is funkcionál. Egy alkalommal – valamikor a kilencvenes évek közepe táján – baráti társasággal ültünk be az éttermébe. Vacsoráztunk, majd sörözni kezdtünk. Azaz kezdtünk volna, merthogy megjelent a tulaj és ő akart minket kiszolgálni a régi emlékek örömére. Gyanússá vált nekem a dolog, ezért én úgy döntöttem, hogy mégiscsak jobban szeretem a jó Tokaji Furmintot, ezért azt kértem. Hamarosan hozta is a felbontott üveget és tölteni akart.

Állj! Az éttermi etikett ezt nem engedi meg! Légy szíves egy felbontatlan, originál üveget itt előttem felbontani!

Az asztaltársaságom értetlenül nézett rám. Magyarázatot követeltek tőlem az „udvariatlan” viselkedésemre.

Mondtam OK, de csak a tulaj jelenlétében magyarázom meg. Leült közénk, majd közösen elmeséltük a fenti történetet. Kiderült, hogy a srácot nagyon bántotta a dolog és a mai napig nem felejtette el, ahogyan kibabráltam vele, és ezt most szerette volna „honorálni”. Én sem felejtettem el a dolgot, úgyhogy a kísérlete nem sikerült. Az este persze, hogy katonatörténetekkel folytatódott, és a végén megittuk a békepoharat is. FURMINTTAL!!!

Azóta többször is jártam az éttermében, mindig kedves vendég voltam.

De sört nála nem iszom!