Pilotax barátunk egy újabb ejtőernyős történettel örvendezteti meg a minden bizonnyal karácsonyi bevásárlási lázban égő olvasókat. Mivel a megszokott téli szünet előtt ez az idei utolsó milstory, engedjétek meg, hogy mindenkinek boldog, békés ünnepeket kívánjak. Ha minden jól megy, találkozunk valamikor 2014 januárjának második-harmadik hetében. És persze továbbra is várom a katonatörténeteket!

A „Sose ugrok egyedül” sztoriban leírt ejtőernyős táborban történt meg a következő kis történet is.

Az utazásokban gyakorlott és legfelkészültebb családban is előfordul, hogy valami az utazáshoz feltétlenül szükséges dolog bizony otthon marad. Az ejtőernyős csapat is úgy utazott el Szolnokról az ejtőernyős táborba, hogy az éjszaki ugrásokhoz szükséges – főleg világítási eszközök, úgymint a célkereszt kivilágításához szükséges lámpák, az egyéni felszerelés részét képező elemlámpák stb. – dolgok egy része bizony Szolnokon maradt. Az időpont egy csodálatos május. Egyébként is a május a kedvenc hónapom, aki nem tudja, az nem érdemli meg, hogy elmondjam, hogy miért is.

A táborból a ht-állomány hétvégeken egy Robur busszal járt, illetve csak járt volna haza hétvégére a családhoz. Mivel az éjszaki ugrásokat a tábor második felére időzítették, nem keltett komoly aggodalmakat a kérdés. Csakhogy az egyébként állítólag felújított motorú Robur egyik hajtókarja – hazafelé menet Cegléd környékén – kíváncsian könyökölt ki a motorblokkból némi zörgés és csattogások közepette, no meg az utasoknak szólóan meleg olajfürdővel, érdeklődve, hogy hazaértünk-e már, mert hogy neki már elege van a munkából. Miután a kíváncsiskodó hajtókar komoly bonyodalmakat okozott mind a hazaérkezésben, mind a várható visszautazásban, mellékes körülményként került kezelésre a világítóeszközök ügye.

A visszaindulás előtti utolsó pillanatban jutott az arra illetékesnek eszébe a dolog. Gyorsan összeszedett vagy ötven db. elemlámpát (elem nélkül! Mi dobtuk össze az árát és fosztottuk ki elemügyileg az első utunkba eső ABC-t) és azzal elintézettnek vette a dolgot. A hiányosság persze csak akkor derült ki, amikor ki lett tűzve az éjszakai ugrások napja, és az eje-szolgálat elkezdte ellenőrizni az előírt eszközök meglétét. No ekkor voltak kénytelenek megállípatani a hiányosságokat.

A komoly problémát, a célkereszt megvilágítását szolgáló speciális lámpák, pontosabban azok hiánya okozta. Nem lett volna ez különösebb gond, ha nem a Balaton parton vagyunk. Május végén már igencsak benne voltunk a nyaralási előszezonban, ezért szinte hiánytalanul működött a balatoni teljes díszkivilágítás. Olyan magas volt a fényszennyezés, hogy a speciális lámpák nélkül igencsak esélyes volt, hogy valamelyik kótyagos ejés akár tévedésből, akár némi céltudatossággal a cél helyett valamelyik jól kivilágított kocsmát találja célba venni. No meg azért jó lett volna, ha földetéréskor az ember tudja, mikor is következik a FÖLD. Igen komoly meglepetéseket tud okozni a rajtaütésszerűen érkező talaj és közli velünk az anyaföld, hogy megérkeztél, Öcsi! A célvilágítás nemcsak azért kellett, hogy lássuk hová kellene irányítani az ernyőt, hanem igen fontos balesetmegelőző szerepe is volt, a váratlanul érkező anyaföld miatt. A helikopternek nem volt gondja, mert működött a reptéren letelepített rádiós irányjeladó, így a pilótának csak arra kellett rárepülnie.

Igazán sajnálom, hogy sorbaálláskor az irodalmi tehetségosztásnál nekem ilyen kevés jutott, mert nem tudom leírni, hogy milyen csodálatos látvány volt a körben teljesen kivilágított Balaton éjszaka, kétezer méterről. Mai napig előfordul velem, hogy erről álmodom. Végig lehetett látni a teljes hosszát, kirajzolódott a teljes alakja, a parti fényfüzérek mutatták a partokat. Fejünk felett a mélységesen sötétkék, csillagokkal teleszórt égbolt. A nagy vízfelület fekete bársonyként terült el alattunk, és rajtuk sok kicsi, a vízben visszatükröződő csillag, a vízen lévő hajók helyzetlámpái, a parti hullámverés fehér habjai, az északi oldal komor sötétségű hegyoldalai.

Az éjszaki ugrásokat kétféle módon hajtottuk végre: bekötöttként és stabilizátorosként. A földi személyzetnek a hasi ernyők aljára kötözött és bekapcsolt elemlámpák jelezték, hogy a kiugrott ejtőernyősnek kinyílt-e rendben az ernyője. Először sebesen hullott a fénypont a föld felé, majd hirtelen megállt. Ha ettől kezdve lassan közeledett a föld felé, akkor rendben, nyitott ernyővel ereszkedett az ernyős. Ha nem állt meg, hanem továbbra is zuhant a fénypont, akkor bizony gubanc volt. Előrebocsátom: semmiféle baleset nem történt a tábor ideje alatt.

A lámpák használata viszont csábította a pihentagyú társaságot a megerősített szolgálattal működő földet érési ügyeletesek „szórakoztatására”. Eleinte csak a rosszul rögzített és leszakadt elemlámpák okoztak galibát, és ösztökélték az UAZ 452-es mentővel szolgálatot teljesítő földi mentőszemélyzetet arra, hogy eszement módon, szirénázva és a mentőgépkocsi kék lámpájával villogva rohangáljanak a lezuhant elemlámpák sürgős keresgélésre. Odaérve nem kis bosszúságukra tapasztalták, hogy baleset nincs, csak egy összetörött zseblámpa. Igen heves szóváltásokra került sor az elemlámpával elszámolni nem tudó katona és a földetérési szolgálatok katonái között. Miután egyre több hasonló eset fordult elő, a földetérési ügyeletesek kénytelenek voltak szolgálati útra terelni a dolgot. Igen súlyos parancsnoki dörgedelmek és fenyegetések hangzottak el a helyzettel visszaélők számára. Ez azonban nem akadályozta meg a társaságot abban, hogy a későbbiekben is le-le dobjanak egy-egy lámpát, és száguldozásra kényszerítsék a mentőszemélyzetet. Igen nehéz volt a pk. dolga, mert elég nehéz volt a szándékosságot bizonyítani. A 100-200 Ft-os árkategóriájú elemlámpa htk. ára nem igazán jelentett visszatartó erőt, úgyhogy később némi fogda és laktanyafogság is kikerekedett a dologból.

Az elkapott hiénák legnagyobb büntetése persze az ugrástól való eltiltás, és a tábor végéig tartó konyhamalackodás lett a sorsuk, mosogatással, krumplipucolással, gulyáságyú-takarítással fűszerezve.

Az igazi gondot az jelentette, hogy a hiányzó célmegvilágítás pótlására kreatív elmék azt találták ki, hogy az egyébként is jelen lévő és szükséges mentőgépkocsi villogó kék lámpája legyen a cél, mert az jól elkülöníthető a háttérbeli egyéb fényektől. Az senkinek nem jutott eszébe (csak utólag), hogy mi van akkor, ha a mentőnek mennie kell és még mindig a mentő villogó kék lámpája a cél.

Talán a második vagy harmadik felszállásnál egy kezdőnek sikerült ügyesen a mentő tetején landolni, aminek egy tetemes méretű horpadás lett az eredménye. Okosok kitalálták, hogy a reptéren (az ugye zárt terület ilyenkor) a mentő kék villogó nélkül is működhet, és hogy elkerüljék az újabb lehetőségét a mentő megrongálásának, leszerelték a kék villogó lámpát és egy működtetést biztosító teherautóakkumulátor kíséretében helyezték el a célkereszt közepén.

Murphy törvényeinek értelmében, ha a lámpa a cél, akkor szinte biztos, hogy azt senki el nem találja.

Ez se sokáig volt használható, mert a következő felszállásnál egy másik pihentagyú kitalálta, hogy aki eltalálja a lámpát, az abból a felszállásból ugrók mindegyike fizet egy sört a lámpát eltalálónak Mondanom se kell, hogy még a sorállománnyal akkor ugró néhány tiszt és tiszthelyettes is benne volt a buliban. Nagyon jó összetartó csapat volt, pláne ha brahiról volt szó. Szerénységem tiltja, hogy akár monogrammal is eláruljam, hogy ki volt az ötlet adója, illetve ki találta el a lámpát és törte úgy össze, hogy az bizony javíthatatlan lett. Az esélyek nagyjából egyformák voltak, mert mindenki RS4/3-assal ugrott, az ugrásszámok nagysága jelentett előnyt, ezért a nagyobb ugrásszámúakat hátrébb soroltuk a kiugrásban, és az ilyen ugró a második vagy harmadik rárepülésből ugrott. Annak volt a legnagyobb esélye a nyerésre, aki az első körből ugrott. A lámpák figyelhetősége miatt több rárepülésből történtek a kiugrások.

A kék villogó széttaposása után aznapra be kellett fejezni az éjszaki ugrásokat, mert nem volt célvilágítás, most már semmilyen. Fenyítés nem lett belőle, csak némi hazamenetelt akadályozó helybenjárás.