A közismert, gondolom főként a szakácsnők és a fiús anyák által előszeretettel terjesztett mondás szerint a férfiak szívéhez a gyomrukon keresztül vezet az út. Nos, ha ez így van, akkor a katonákra (mint a férfitársadalom mindenkori, egyik legjellemzőbb és legkarakteresebb alcsoportjára) hatványozottan igaz ennek érvényessége. Miklós, (akit zsurnalisztaként is ismerhetünk) aki ezt a nosztalgianyelvészeti posztot ma asztalunkra, akarom mondani képernyőnkre teszi, régi olvasónk, de csak most lépett be a szerzők kasztjába. Innen is üdvözöljük és biztatjuk további visszaemlékezős megnyilvánulásokra!

Eleve elvetélt vállalkozás volt lebeszélni laktanyai szakácsainkat a rövidítésekről. A három kukta egymást túlszárnyaló „szellemességgel” igyekezett újabb és újabb ötletekkel megörvendeztetni a 65M mintájú gyakorlóba öltözött nagyérdeműt, s ha egy-egy találmányuk percekre elakasztotta a sor elején álló delikvens, elégedetten kongatták edényeik fedőit. Természetesen minderre csak úgy volt módjuk, ha folyamatosan figyelték a népet – s ezt annak ellenére is űzték, hogy ez a tevékenység folyamatosan a kiszolgálás rovására ment, amelyet a felsőbbség nem győzött „díjazni”.

Repertoárjuk a csiripörivel (csirkepörkölt) indult, amelyet utóbb az ubisalival (uborkasaláta) és ennek tejfölös változatával, a tubisalival egészítettek ki. Aztán megjelent a színen a ctea (citromos tea), a lim (limonádé), a bájas (bácskai májas), a piribur (pirított burgonya), a párkáp (párolt káposzta), az alaf (zala felvágott), a jógi (joghurt), az efírem (kefír – ez utóbbi vélhetően az 1985-ös nagy sikerű, Koltai Róbert főszereplésével játszódó Egészséges erotika című film nyomán), a zsömfel (zsemlye), a befli (kifli) és a rények (kenyér). A felsorolás nem lenne teljes, ha kihagynánk a ráhúst (rántott hús), a tottát (rántotta), a gránátot (bármilyen húskonzerv), a húslét (húsleves), az alázólét (halászlé), a csíkmákot (mákos tészta), ápolt gubát (mákos guba).

S ha már így belejöttem, emléket állítok még néhány elméncségüknek: vinszal (egyikük sváb volt, így ez lett a téliszalámiból), sárborsó (sárgaborsó), töliköp (töltött káposzta), tölicsiri (töltött csirke), parikáp (paradicsomos káposzta), székelypák (székelykáposzta), ácsrizs (bácskai rizseshús), izobizi (rizibizi), tőttdög (töltött dagadó), szarmalád (marmalád), versli (főtt virsli), iza (rizs), *ingató (tekintettel a szerény számú női személyzetre így, *-gal írták ki a krétával – ez volt a babfőzelék) és a csuhahalló (barátfüle).

Akad természetesen néhány, amelynek tudom a jelentését, ám már képtelen vagyok rájönni, miért pont ezt a titkosítási verziót választották, s van olyan is, amelynek értelme már elveszett. Ideiktatok egy csokorral ezekből, hátha olvasóink közül valaki magyarázattal tud szolgálni (ha igen, kérem, mihamar kommentelje be): szemeslé (betűtésztás leves), alkaó (kakaó?), kofi (nem a kézenfekvő kávé volt, erre határozottan emlékszem), öntötthús (?), dipör (disznópörkölt?), ójapé (?), kányalé (?), tőpöri (tőgypörkölt?), pacola (hitem szerint ez a pacal), árpalé (mivel sört nem mértek a laktanyában, biztos nem e szeszes italról volt szó), álmalé (?), lóposszum (?), májbaj és díjbaj (mákos és diós bejgli?), romospecsenye (talán cigánypecsenye), köripöri (?) és végül gánykaja, porolt, lopott gombóc, écsiszalmonella és gabcsók.

A nagykanizsai Thury György Lövészdandár konyháján amúgy nem főztek rosszul. Bár az is lehet, csaknem húsz esztendő távlatából az emlékezetemben már másként élnek az ízek, mint akkor ott, a nagy ebédlőben ülve.