477. – Szolgálat

Szolnokon kitört a tavasz, ennek egyik folyománya volt, hogy a negyedéves zászlósokat elvezényelték az avatás előtti csapatgyakorlatra. Kicsit megritkultunk, azért egy teljes évfolyam hiánya meglátszódik minden főiskolai életen. Annál nagyobb volt a meglepetésünk, amikor egy vasárnap este, amikor a helyi tisztiklubban éppen azon töprenkedtünk, hogy mit is tehetnénk minél hamarabb és minél jobbat a hazánkért, beköszöntött hozzánk Mandarin, aki a fent említett kontingensbe tartozott.

Ugye nem is kéne feltétlenül megneveznem a szerzőt? Háperszehogy szögyi… Lássuk, mi történt később.

No, meg ő volt az, akinek az utódjául többen már kineveztek engem, tőle tanultam, hogy az életben csak a p betűvel kezdődő dolgokra érdemes hajtani. Úgymint pénz, pia, p….rocesszor (hát igen, az a bróm, amit vagy harminc éve minden reggel beletettek a teába, lassacskán kezd hatni). Hogy vagy, mint vagy, miért nem a Dunántúlon hegyezed a zabot, meg ilyenek, szóval kiderült hogy valamelyik este egy kicsit elengedte magát az illetékes helyőrségben, amit mivel egy testvéri fegyveres testület is belekapcsolódott, már nem lehetett elsikálni, emiatt aztán az ezredparancsnok telefonon speciális R beszélgetést folytatott le a főiskolaparancsnokunkkal.

Az R-beszélgetés abban a telefonínséges időkben azt jelentette, hogy olyankor a hívott fél fizeti a cehhet, ami viszont ebben az esetben azért volt speciális, mert erre a beszélgetésre végül Mandarin fizetett rá.

Hétfőn ebédnél találkozunk újra Mandarinnal, aki közli, hogy öt nap foxi, de nem ez a lényeg, hanem nagy újságja van! Az történt, hogy amikor reggel jelentkezett a parancsnoki épületben, közölték vele, hogy az ő ügyét egy óra múlva tárgyalják, addig várjon. Mivel nem volt egy olyan fajta ürge, aki egy óráig képes vigyázzba állni a bezárt ajtó előtt, lekolbászolt a földszintre az ÜTI-szobába, és ott olyat látott, de olyat!!!! Na, az biztos hogy nem Gobbihildát fehérlovon, hanem mondjad már, szóval meglátta az ÜTI-beosztást, és azt is, hogy mikor lesz Gyuszifőhadnagy ÜTIh.

Gyuszifőhadnagy a táncegyüttes kisfőnöke volt, szerepe szerint kultúrtiszt. Tényleg kultúrtiszt volt, mert ő volt az, akitől gyakorlatilag semmi katonás dolgot nem láttunk, az irodájában akár a lábunkat is feltehettük az asztalára, általában civilben járt be a laktanyába. Véleményünk szerint nem is katonatiszt volt, hanem egy eltévedt vidéki művelődésiház-igazgató, aki dumáláson kívül egyéb tevékenységre nem volt alkalmas. Olyan szinten, hogy amikor a kiképzési tervben egyszer kora délutáni riadó volt, azt tőle tudtuk meg, mert megsúgták neki, hogy aznap inkább be se jöjjön.

Amikor 1990-ben megláttam a TV-ben, mint minisztériumi kommunikációs szakembert, de már alezredesként (a jelen történet 1983-ban esett meg), kicsit nagyon leesett az állam.

Azért bármennyire is lezser ürge volt, valahol ő is a hivatásos állományban szerepelt, néha neki is kellett ÜTI-nek lennie. A felsőbbévesek tájékoztattak is hogy ténylegesen évente egyszer fordul ez a jelenség elő, mindig szombat-vasárnapra forduló szolgálatban, mert akkor a legnyugisabb. Azt már nem tudom, hogy akkor rögtön-e, vagy csak valamivel később, de felmerült, hogy mi volna, ha összehoznánk a Gyuszi tiszteletére egy táncos szolgálatot. Az általános katonai tanszéken mi megvoltunk hárman, akkor az pipa, az elektrósoknál Biti-Zsoltika, az is oké, a sárkányon akkor még csak Róka volt táncos, neki több rossz dolgot helyeztünk kilátásba, emiatt ő is elvállalta, vadászirányítóknál egyedül Petink volt, első szóra ráállt, a tiszthelyettesekre elég volt csak ráförmedni, már vigyázzba vágták magukat, még Gyuri is, aki a sárgarigóknál volt, ráállt a viccre, így azon a szombaton az egész táncegyüttes (mármint a férfiszakasz) szolgálatba lépett. Egyedül a kapu, meg a sorállomány – a törzsosztály – maradt ki a szórásból. Ugyan többen furcsállták, hogy miért cserélgetjük a szolgálatot pont hétvégére, amikor olyankor rendes hallgató inkább hazamegy, de ha valaki önként akart szívni, inkább hagyták.

Természetesen Gyuszi előtt egy szó sem, hogy mire készülünk, aztán lassacskán elérkezett a nagy nap. Délután négykor vettük át a szolit, előtte 15.45-kor a parancsnoki épület mellett eligazítás. Megjelenünk teljes létszámban, ami a táncegyüttes „hagyományai” alapján pillanatok alatt oltári marhulásba csapott át. Kezdődött azzal, hogy akkoriban készült a Biti Zsoltika-Peti hármas a Ki Mit Tud-ra egy lőrincrévi pontozóval, így aztán ahogy összeálltunk, Gyuri mint nemhivatalos idomár befütyült, hogy na, fiúk, lőrincrévi, pam-papapam-pam-papapam… És a hármas nekiállt, mondjuk a lovaglónadrág éppen ellensúlyozta a bakancs jelentette törést, mi a többiek meg adtuk körülöttük a „zenét”, meg azért időnként csujjogattunk is (amúgy ugyanezt a műsort rendszeresen előadtuk a buszmegállóban, amikor próba után helyi járatú busszal mentünk vissza a főiskolára – több esetben kaptunk megtisztelő pillantásokat, mivel egyes kultúrákban az elmebetegeket szentként tisztelik). Az egész bandában az egyszem hivatásos a kapuügyeletes (tiszthelyettes), mint a bibliában Lót felesége… még a száját se nagyon tudta becsukni. Oké, lőrincrévi lemegy, cikizzük a srácokat, megy az ökörködés ezerrel, így néz ki jobb helyeken egy szolgálatra felkészülés?

Aztán végül a kapusról elmúlik a nyomás, visít egy nagyot, hogy marhulást abbafejezni, különösen, hogy ott oldalt a tuják mögött már feltűnik egy ÜTI-nek látszó tárgy vagy személy, de szerintünk inkább fogalom, és várakozik. Nu, de ez csak egy, szeretett Gyulánk mint ÜTIh ki se mer jönni? Majd meglássuk. Berendezkedünk úgy-ahogy alakzatba, várunk, várunk… mostmár kellene valaminek történnie, mert akiktől átvesszük a szolit, már valószínűleg térgyelőrajtban vannak a 16.10-es buszhoz, amikor egyszer csak távolból feltűnik Gyulafőhadnagy, aki egy hosszútávfutó magányosságával közeledik a kapu felől. Sapka erősen a fejébe húzva, hogy le ne vigye a sebesség, elkezdtük értékelni az állásszög beállítását, mint a nagytuskó (TU-154) svancán a vízszintes vezérsíkét, gombolkozik befelé, mögötte vidáman lengedez a szélben a szimatszatyor, egy-egy lassítás alkalmával időnként vesén vágja a fiút (hogy ki mondta neki, hogy szolgálatba azt is kell hozni, az rejtély, mindenesetre szívatásnak jó volt), a tavaszi szellő valahonnan odasodorja a Tűzszekerekből Vangelis zenéjét… igencsak vidám látvány nyújtott. Kicsit oldalra vág, lestoppol a seriff előtt, egy elhaló „jelentkezem…”, no akkor kezdődhet az eligazítás.

Bevonulnak oldalról, jónapot elvtársak, erőt-egészséget lemegy, Gyula szeme kezd kitisztulni, úgy tűnik az O2 már kezd elérni a fejébe is, lassan elkezdi megszemlélni azokat, akikkel a szolgálatvezénylés szeszélye közös huszonnégyórára ítélte. Fej elindul svenkelni balról jobbra, kapus, oké egy tiszthelyettes, egy tisztes, két honvéd, első (SHM) század, helló Róka, együvé kerültünk, második század (elektro), ott már kezdett egy kicsit remegni a feje, mert ott Biti meg Zsoltika befigyelt. Harmadik, azaz megfigyelő század, ott Peti vigyorog, na ekkor már Gyulának olyan volt az arca, mint aki már csak abban bízik, hogy mindjárt megszólal a vekker, és elmúlik ez a lidérces álom, akkor jöttünk mi, az ált.kat. tanszék, velem az élen, plusz Lacibarátom, meg Zsótti fiú.

Zsótti az önmaga egy külön kategória volt. Egyrészt mivel vadászirányító-megfigyelő szakos volt, gyárilag be volt oltva a szakra jellemző alapvető lököttséggel. Másrészt meg az ő körletükben voltak azok a srácok, akik összeálltak a Ki-Mit-Tud-ra négyen egy paródiával, ami mi mást is figurázott volna ki, mint a katonaéletet. A méltóságos zsűri nagytekintélyű elnöke, azaz Gyula tetszésnyilvánításul sírva verte az asztalt. Később egészen a tévészereplésig jutottak el, de ott a Rádiókabaré egyik szerzője (nem a Markos, akinek Nádas volt a keresztneve) írt nekik egy olyan jelenetet, amit el is lehetett játszani az ország nyilvánossága előtt (nem vicc, HM-engedélyezés is volt), de az olyan ramaty lett, hogy majd elsírták magukat. De az évvégi záró beb@száson banketten a századparancsnok is bevallotta, hogy Zsóttiékhoz tartalékpelenka nélkül bemenni kész életveszély volt.

Tovább a TTS-század, ott is ott vigyorog a két táncos, na ekkor már Gyula feje a szivárvány összes színében játszott, és a sárgarigóknál mikor meglátta Gyurit, akkor már kiült az arcára a páni félelem… Eligazítás megy tovább, Gyula csak bólogatni tud, olyan sokkot kapott, hogy már azon gondolkodtunk, hogy a gyenguszról kérjünk-e egy oxigénpalackot, vagy inkább a felderítőszázadtól csaklizzunk meg egyet, abban ugyanis nagyobb volt a nyomás. Aztán amikor bevégeztük amit kellett, mindenki szétbogárzott a szolgálati helyére. Nem telik el egy fél óra, telefon megszólal, felveszem, hogy yesss… Gyula a másik végen (hogy én miért nem lottózok?), hogy ugye nem akarunk semmi balhét csinálni…

Naná, hogy amikor magához tért, akkor végigtelefonálta az összes szolgálati helyet, ahol mi voltunk. Mindenki megnyugtatta, hogy már most megérte amit csináltunk, nem akarunk vele kitolni, szunyókáljon csak nyugodtan a parancsnoki épületben. Aztán persze egymás szívatása ment a huszonnégy órán belül, rendeltünk el egymásnak atom- és vegyi riadót, Zsótti még az is megtette, hogy hajnali négykor a főiskolaparancsnok hangján rendelt egy kávét a megfis szolgálattól, mert az úgyis ott van a kantin mellett. Petinek beletellett legalább két percbe, míg kinyögte, hogy vasárnap hajnalban nincs is nyitva a kantin, majd a mondatot egy, a magyar nyelv népies fordulataiban bővelkedő kifejezéssel zárta, amire mi csak helyeslően összevigyorogtunk, hogy aha, akkor most már felébredt…

Aztán vasárnap délután fél 4 körül újabb körtelefon Gyulától, hogy srácok, négykor a kapunál… Ott belezsúfolódtunk a (még szerencse, hogy kombi) kocsijába, be a városi tisztiklubba, és hálásan megköszönte nekünk, hogy az évi egy szolgálatát emlékezetesség tettük.

2 hozzászólás

 1. zweitakt — 2014-03-14 21:06 

Jó mulatság, férfi munka volt…;-))

 2. krux — 2014-03-15 20:33 

Lehetett abban valami megmagyarázhatatlan gondoskodás a „nemtudomki” részéről, hogy majdnem minden szolgálati helyen akadt egy-két ilyen nem kifejezetten szögletes, merev katona. Nálunk az ezred KISZ-titkára (egy főhadnagy), meg az egyik orvos volt ilyen. Utóbbit – saját kérésére – próbáltam megtanítani alapdolgokra, úgymint „jobbraát”, „balraát”, de reménytelen eset volt… Még tisztelegni sem tudott normálisan, de az egyik legfrankóbb srác volt.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.