481. – Stabilizátoros ugrás

A katonai ejtőernyőzés egyik különlegessége a stabilizátoros ugrás. Ezt az ugrásfajtát a civil ejtőernyősök nem gyakorolják, mert az ejtőernyős sport szempontjából nem jelent valami különleges kihívást. Pilotax ma egy olyan emlékét osztja meg velünk, ami ezzel a speciális ugrástípussal van összefüggésben. Reméljük, nem csak egykori ejéseknek lesz érdekes.

A stabilizátoros ugrást azért kellett kitalálni, mert a sorozott katonák (főleg a Varsói Szerződés hadseregei alkalmazták) jelentős része nem rendelkezik elegendő ejtőernyős gyakorlattal és képzettséggel ahhoz, hogy a zuhanást stabil testhelyzetben legyen képes végrehajtani. Márpedig ha a katona a levegőben kóvályog, mint a gólyafos a levegőben, az igen kellemetlen következményekkel járhat, úgy mint  rosszullét, a térbeli tájékozódó képesség elvesztése, eszméletvesztés, vagy a felszerelés elvesztése, stb.. Még gyakorlott ejtőernyős sem mindig képes a teljes felszerelésben történő kézi kioldású ugrás esetében zuhanás közben megtartani a stabilan zuhanó pozíciót. A sok felszerelés miatt nem tudja felvenni a szükséges testhelyzetet, vagy egy aszimmetrikusan elhelyezkedő szerelvény folyamatosan ki akarja mozdítani ebből a helyzetből, vagy bepörgeti, mint egy megbolondult búgócsigát. Mint az elnevezés is sugallja, ez a fajta ugrástípus azt a célt szolgálja, hogy a zuhanó ugrót stabil zuhanó testhelyzetben tartsa a nyitásig. No meg a nagy magasságból történő ugrás esetén azonnali nyitással egy kicsit használhatóbb célpontot nyújtana az ellenség kocavadászainak.

Egy teljes felszerelésben ugró katona 30-40 kg felszerelést (sőt akár többet is) vihet magával. Két ejtőernyő, gépkarabély, pisztoly, hátizsák, tártáska lőszerrel, gázálarc, vv. ruha, toszó papucs, több napi élelem, távcső, rádió és még sok egyéb a feladattól függő eszköz. Ennyi cuccal a földön is csak úgy tud mozogni, mint a tipegő tojógalamb.

Az ejtőernyő behajtogatása annyiban különbözik a bekötött vagy kézi típusú ugrástól, hogy a belsőzsákba húzott kupolát kb. az egyharmadánál egy leszorító hevederrel nem engedi kinyílni, mintegy megakasztva a nyitási folyamatot. A már kiszabadult kb. 2/3-nyi, belsőzsákba csomagolt kupolára egy kb. 1-2  m²-es mini-ejtőernyő csatlakozik, és ez stabilizálja az ugró zuhanását, illetve a kioldó fogantyú működtetésekor ez húzza ki az ernyő többi, hevederrel lefogott részét. Lényeges zuhanási sebességcsökkenést nem okoz, de stabillá teszi a zuhanást.

Úgy tudom, ma is alkalmazott, jól bevált módszer a világ számos részén.

A B.-i ejtőernyős táborban (a mai napig nem tudom, milyen megfontolások alapján) kitalálták, hogy bár mi felderítők vagyunk és kis létszámú alegységben alkalmaznak bennünket, mégis ugorjunk deszantszerűen, vagyis századkötelékben, 2000 m-ről stabilizátorost. Ez kb. 45 másodpercnyi zuhanást jelent. Ehhez több helikoptert is biztosítottak és egyszerre kb. nyolcvan ugróval kellett volna beteríteni a repülőteret. Valószínűleg valamilyen díszszemlére való látványt szerettek volna összehozni, mert közeledett a harmincadik április 4-e. Ez az időpont engem már civilben ért, de úgy tudom, hogy az 1975-ös díszszemlén az ejtőernyősök csak a raj-UAZ-okkal és – először a Néphadsereg történetében – barettben vonultak föl, ugrás nélkül.

Mi sajnos nem kaptunk barettet, akkor azt még csak tervezték, úgyhogy nekünk csak a „postás” tökfödő jutott.

Több se kellett nekem, a jólnevelt hiénának. Régen vágytam rá, hogy páros ugrásban kipróbálhassam magamat, de eddig nem volt erre lehetőségem. Kiugrás után a két ugró a levegőben zuhanás közben elfogja egymást, együtt zuhannak, majd a nyitás előtt egymástól eltávolodva nyitják az ernyőt. Ezt az ugrásfajtát azonban csak kézi nyitáshoz találták ki.  A stabilizátoros is zuhanó típusú ugrás, de ennél nem megengedett ez a módi. Nem bizony, mert életveszélyes. A két ugró feje fölött lobog a két kis stabilizáló ernyő, meg a belső zsákba csomagolt ernyő kb. 3-4 m-es része. Ha a két ugró ernyője összetekeredik, akkor abból semmi jó nem származhat.

Eddig nem volt rá lehetőség, mert egyetlen gépből ugorva meg lehetett volna állapítani, ki volt az a két vakmerő hiéna, aki megkísérli a stabilizátoros páros ugrást.

Itt a lehetőség! C. (a csoporttársam) sokkal tapasztaltabb ugró volt, mint én. Nekem ekkor 100-110, neki 300-at meghaladó – közelebb a négyszázhoz – ugrásszáma volt. Nem kellett neki se sok rábeszélés, hogy éljünk a tömeges ugrás által biztosított álcázással és ugrunk egy párosat. Bíztunk benne, hogy ha ennyi ugró van a levegőben, akkor később nem lehet megállapítani, ki volt az a két eszement hiéna, aki zuhanás közben összekapaszkodott.

Meg kell adni, működött a hülyék szerencséje is, mert bennünket a helikopterraj középen repülő gépre osztottak be. Az ugrótömeg közepén kerülhetett sor a mutatványra. Sőt még ott is, a 24 fő ugró között is középen ugorhattunk. Sőt nem is szerelvényesnek volt tervezve, úgyhogy minden ideálisan alakult a minden szabályt áthágó mutatványhoz. Azt azért mindketten sejtettük, hogy minden elöljáró téglát fog szarni, ha  sikerül az ugrás, és felfedezik a tettet. Olyan volt, mintha az asztalra dobnánk két csomag gyufaszálat és utána meg kellene mondani, hogy melyik kettő volt a dobás közben a levegőben közvetlenül egymáson.

Nem volt könnyű kiszúrni a tetteseket, mert mindenki RS 4/3-assal ugrott. Az elöljárók részéről nem volt sok esély a felfedezésre. C.-vel a földön több alkalommal is átbeszéltük, hogyan is fogjuk csinálni, sőt elbújva még földi gyakorlást is csináltunk. Elgyakoroltuk az általunk elképzelt esetleges vészhelyzetek megoldásának lehetőségeit, sőt annak részleteit is megbeszéltük, hogy ki mit fog lódítani egy esetleges felelősségrevonáskor.

Mivel én voltam a tapasztalatlanabb, én ugrottam elsőnek és széttárt kézzel-lábbal igyekeztem a lehető legnagyobb felülettel minél lassabban és minél stabilabban zuhanni. C. ugrott utánam és neki volt a feladata engemet utolérni és elfogni. A stabilizátoros kisernyő azonban igen komoly akadály, nem tesz lehetővé olyan manőverezést szabadon, mintha kézi ugrás lenne, úgyhogy C.-nek igen nehéz feladat jutott.

Az ugrás problémamentesen megtörtént. Én ugrottam először és erősen szétterpesztett kézzel, lábbal, nagy stabilban igyekeztem minimalizálni a zuhanó sebességemet.  C. utánam ugrott és fejre állva zuhant, amíg utol nem ért, majd elkapta a bokámnál a nadrágomat, kb. a 15. másodpercben. Majd a gatyámon és a karomon fogást váltva eljutott a két kezemig és azokat összefogva egymással szemben zuhantunk a szétválásig. Nagyjából olyan 12-15 másodpercig zuhantunk együtt, majd szétcsúszva zuhantunk tovább a nyitásig. K*rva jól sikerült! Nagyon élveztem.

A földetérést követően el is kezdődött a haddelhadd. Parancsnoki és egyéb tiszti üvöltözések közepette szólították fel a társaságot, az ehhez tartozó kötelező katonai alakiságokkal körítve, hogy azonnal jelentkezzenek a tettesek. Az igazság az, hogy csak néhányan vették észre a társaink közül, hogy mit csináltunk, a többiek a saját dolgukkal voltak elfoglalva. Hosszas üvöltözések és mindenféle fenyegetések ellenére nem került olyan, aki beárult volna bennünket.

Azért a társaságot régebbről ismerők (mint pl. H.K. és N.F.) gyaníthattak valamit, meg egy kicsit elgondolkodva nyilván rájöttek, hogy csak a tapasztaltabb ugrók között érdemes keresni a tetteseket. A kb. 12-15 főnyi, több ugrással rendelkező tapasztalt ejtőernyős sorállományút egyesével rendelték az ugrásvezetői sátorba a „szőnyeg” szélére. Ezeknek a nem éppen finomhangvételű „elbeszélgetéseknek”, és a számolatlan fenyegetőzéseknek sem lett eredménye, nem akadt egyetlen egy spicli sem. H.K.-t nagyon dühítette a dolog – elég vérmes természetű volt – és semmiképpen nem akarta annyiban hagyni a dolgot. Kettőnket – hogy miért éppen kettőnket, azt radarádi rosseb se tudja – vagy egy héten keresztül nyuvasztott azért, hogy valljuk be, hogy mi voltunk, vagy hogy ki volt. Egy hétig álltunk a sátra előtt minden este órákat, miközben ő sörözés és ultizás közben időnként kijött és megkérdezte, van-e újabb mondanivalónk.

A vasárnapi pihenőnapon, a S.-i strandon már az ejtőernyős barátságra meg a régi együttsörözésekre hivatkozva, jó néhány sör után, töredelmes vallomást tettünk, szigorúan hatszemközt. Annyi eszünk azért volt, hogy előtte kicsikartuk tőle – úgy alkudoztunk vele, mint a piaci kofák –, hogy nem kerülhet a dolog nyilvánosságra, és nem kaphatunk érte semmilyen fenyítést.

A helybenjárást meg a hivatalosan  fenyítésnek nem tekinthető dolgokat elfelejtettük kikötni; ekkor még nem voltunk elég dörzsöltek, és jogilag kellően kikupáltak. Na ez került aztán nekünk fejenként egy-egy láda sörbe. Szerintem olcsón megúsztuk, bár ha a zsoldunk összegét nézzük nem is volt olyan olcsó, amit K. aztán könyörtelenül be is hajtott rajtunk. Utólag megállapítva ez volt az egész legolcsóbb része.

Hosszú hónapok múlva volt csak hajlandó az esetet na nem elfelejteni, csak megbocsátani, és a továbbiakban az esetet megelőző baráti hangnemet használni velünk. Addig még több alkalommal is kibaltázott velünk, soron kívüli szolgálatvezénylésekkel, külön feladatokkal, természetesen karácsonykor, vagy szilveszterkor, meg jó néhány hétvégén vagy egyéb ünnepek alkalmával, vagyis a lehetséges eltávozásokkor. Bár hivatalosan neki ezekre nem volt ráhatása, de azért ez irányú igen meleg ajánlása eredményes volt a pk.-nál.

Olyannyira haragudott, hogy ebből a két láda sörből bizony egyetlen kortyot sem kaptunk, pedig hát hasonló helyzetekben ugyebár úgy illendő, hogy a tétet a vesztesekkel együtt illik elfogyasztani.

4 hozzászólás

 1. szogyi — 2014-05-02 08:57 

Szóval TILOS! Tilos? Akkor biztos lehet benne valami veszélyes is… Azonnal kipróbálni! Hej, de ismerős ez a hozzáállás…
Tényleg igaz az, akinek bármi köze van a levegőhöz annak alapfeltétel hogy elmenjen az esze. De legalábbis egy minimális adrenalinfüggőség az elő van írva.
Vagy hasonlítsam inkább a cirkuszi tűznyelőhöz, akinek mindenképpen tüzet kell ennie, még ha a saját kezével is kell hogy felszítsa….

 2. komojtalan — 2014-05-02 11:09 

Hát értelmes ember nem is ugrik ki egy működő gépből :-). Nyugodtan mondhatom múltidőben, én felmentem volna ha kidobnak, de ki nem ugrok az biztos :-).

 3. pilotax — 2014-05-02 11:50 

Utólag be kell látnom, hogy igen nagy marhák voltunk, mert tényleg életveszélyes volt amit csináltunk. Talán csak a fiatalságunk adhat egy kevés mentséget. Tényleg nagyon veszélyes mutatvány volt, ezt mindketten beláttuk. Több mint negyven évvel később összefutottunk N.F.-el egy versenyen aki még akkor is emlékezett az esetre, olyannyira, hogy ő emlegette fel nekünk nem mi hoztuk szóba. Sőt olyan is emlékezett rá aki akkor jelen sem volt, ( F. hadnagy aki később a szakaszparancsnokom volt a tartalékos tiszti iskolán, és nem is az én alakulatomnál szolgált az eset idején) de sereg szerte elterjedt a dolog híre.

 4. musaic — 2014-05-16 00:06 

Emlékezetes tett volt, annyi szent :)

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.