Abban az időben, amikor én szolgáltam, az egyik legnagyobb mumusként volt lefestve az újonc katonák számára a VÁP, vagy hivatalosan a Katonai Rendészet. Sokáig azt hittem, hogy a Katonai Rendészet az egy külön szolgálati ág, vagyis rendőrség a seregen belül, valahogy úgy, mint azt az amcsi filmekben (MP) láttuk. Valahol a vasorrú bába és a hétfejű sárkány között lett elhelyezve a katonák fejében. Sokak számára az is maradt a szolgálat teljes ideje alatt. Nekem azonban sikerült máshogyan is látnom – írja pilotax kolléga, akiről az eddigiek alapján ezt azért nem hittük volna :-)

Olyan 5-6 hónapos újonc lehettem, amikor hívattak a századparancsnokhoz. Kiderült, hogy a századunk egyik ht. őrmestere (gépjármű-technikus volt egyébként, nem ejtőernyős) rendszeresen (havonta) ad VÁP szolgálatot, és olyankor mindig a szolgálati beosztása szerinti alakulattól vezényeltek hozzá 2 fő legénységi állományú katonát járőrtársnak. A helyőrség kommendáns egyedi feltételrendszere szerint legalább 180 cm magasnak, erős testalkatúnak, legalább érettségivel rendelkezőnek kellett a katonának lennie. A századból kiválasztottak olyan 6-8 főt (több nem is nagyon lehetett, mert a túlnyomó többségnek csak 8 általánosa volt) és kiküldték a kommendánshoz, aki egy öreg alezredes volt. Az öreg egyesével megszemlélt bennünket, mint a lovakat szokás – még a fogainkat is megnézte – majd egy akkoriban szokatlan dolgot csinált. Kitöltetett velünk egy pszichológiai meg egy IQ-tesztet. Akkoriban még fogalmam sem volt e tesztek mibenlétéről, úgyhogy nemigen tudtam mire vélni a dolgot.

Később kiderült, hogy ezek alapján választotta ki a VÁP-os legénységet. Kettőnket választott ki az öreg, akiket aztán leszerelésünkig rendszeresen vezényeltek VÁP szolgálatba. A kezünkbe nyomták a szabályzatot és kaptunk rá egy hetet, hogy bebiflázzuk, az öreg alezredes levizsgáztatott belőle és csak azután mehettünk szolgálatba. Ez sokszor okozott bonyodalmakat, mert a laktanya nem mindig kapta meg időben a VÁP vezényléseket, és amikor mégis megjött, akkor borította a laktanya belső szolgálatvezényléseit, mert ütköztek azokkal. A VÁP azonban abszolút elsőbbséget élvezett, úgyhogy nálunk kellett a VÁP vezényléshez alkalmazkodni és átszervezni az egy hónapra előre megadott szolgálatvezényléseket. Ilyenkor az öreg szolgálatvezető J. zászlós úgy szentségelt, hogy a 100 méterre lévő parancsnoki épületben kitörtek az ablakok a hangorkántól. Az már csak hab volt a tortán, hogy annak ellenére, hogy a két év alatt talán 15-17 alkalommal lehettem vezényelve, mégis több alkalommal is ütközött a szabadságolási terveimmel, aminek mondanom sem kell mennyire örültem.

Ha szolgálatba vezényeltek, akkor minden alkalommal vadonatúj gyakorlóruhát kellett felvennünk a raktárból, persze így könnyű volt olyannak lenni, mint akit éppen előhúztak a skatulyából. (Nálunk a ruházati szolgálat három készlet gyakorló ruhát adott: egy darab újat, amit csak szolgálatban lehetett használni, egy használt, de „jó” állapotút a mindennapi használatra, és egy erősen használtat a mindennapi koszos tevékenységekhez, úgymint konyhaszolgálat, koszos munkák, külső körlet takarítás stb.). Ennek köszönhetően nekem gyakran volt új gyakorlóm, nem kis irigységére a katonatársaknak, akik sokszor olyan gyakorlóban voltak, amik talán a doni 2. hadseregtől maradtak meg. Indulás előtt mikroszkóppal vizsgálták a fegyver tisztaságát, nagyítóval a borotváltságot, a köröm tisztaságát, a napfénynek hanyatt kellett vágnia magát a bakancsunkon, a nadrágunkba olyan élt kellett vasalni, hogy a rárepült légy seggét elvágja. Ehhez képest a legszőrözősebb laktanyai ellenőrző elöljáró (legyen az ÜTI vagy a kapuügyeletes) is csak pitiáner kis kezdő volt. Ellenőrizték, hogy csak az előírásos holmi lehet nálunk, semmilyen azon felüli eszközt nem vihettünk magunkkal.

Egyébként nekünk nem volt semmilyen megkülönböztető felszerelésünk, mint pl. fehér derékszíj, vagy fehér sisak (nekünk nem is volt rohambilink) stb., kizárólag egy piros KR feliratú karszalag, és minden alkalommal egy külön jelzés nélküli (egy tábla volt az ablakba kitéve, hogy Katonai Rendészet) CS 344-es teherautóval mentünk szolgálatba. Vittük az AMD-t benne egy tárral, de lőszer nélkül, úgyhogy legfeljebb, mint bunkót használhattuk volna. A járőrparancsnok pisztolyában volt két tár lőszer. Nem volt gumibotunk, se gázspray, se bilincs, sem pedig egyéb felszerelés.

Egyszer azért találkoztunk „igazi” VÁP-pal. Hajnali világosodásban az előírt járőrútvonalon mentünk a Kilián felé a Szandaszőllősi úton. Az akkori 4-es főút és a Szandaszőllősi út kereszteződésében megállított bennünket egy, az oldalán Katonai Rendészet felirattal ellátott 1500-as Ladában ülő csapat. A pk. egy százados volt, egy sofőrrel meg két járőrtárs főtörzzsel. Fehér sisakban (KR), fehér derékszíjjal, pisztolytáskával, fehér gumibottal, bilinccsel, stb.-vel felszerelve. Oda-vissza igazoltattak bennünket, a menetlevéltől a katonai igazolványig, a vezénylési parancsig, a gépkocsi irataiig mindent megnéztek – éppen csak a születési anyakönyvi kivonatunkat nem kérték – de nem találtak semmi kivetnivalót (szép is lett  volna, ha találnak, akkor az öreg kommendáns keresztben nyelt volna el bennünket), úgyhogy kéretlen és fölösleges jó tanácsokkal ellátva bennünket utunkra bocsátottak.  Állítólag a Katonai Rendészet országos parancsnokságának a járőrei voltak.

Gyakorlatilag szinte minden alkalommal eseménytelenek voltak a szolgálatok. Igen ritkán fordult elő, hogy intézkedni kellett. Ennek alapvetően két oka volt. Az egyik, hogy Szolnok egy katonaváros volt, tele hivatásosokkal, akik „önkéntes” VÁP-ot biztosítva gyakran „helyettesítettek” minket. A másik ok, hogy mi is igyekeztünk kerülni a fölösleges intézkedéseket, ha csak lehetett inkább figyelmeztetéssel, esetleg némi gyengéd erőszakkal vettük rá a srácokat, hogy ha már ilyen piásak, akkor tűnjenek már el a balfenéken.

Kiemelt ellenőrzési területnek számított a pályaudvar, a buszpályaudvar, a különböző laktanyák felé vezető utak és nem elfelejtve az egyenruhások számára tiltott vendéglátó ipari egységeket, korcsmákat és csehókat. A gond az volt, hogy az egyenruhások számára engedélyezett helyek olyan drágák voltak, hogy ott a nem éppen tehetős sorkatonák egy rendes korsó sört sem nagyon tudtak meginni, nemhogy az „elvárt” módon tisztességgel leittasodni. Az ilyen a sorkatonáknak drága helyeken meg igen gyakran botlottak egyenruhában vagy civilben lévő felüljárókba. Így aztán gyakori eset volt, hogy a nem engedélyezett csehókban igen illuminált állapotú srácokat találtunk.

Ha helybéli volt, vagyis Szolnokon volt a szolgálati helye, akkor (mivel teherautóval voltunk) elvittük a szolgálati helyére és átadtuk a helyi szolgálatnak, különösebb papírozgatás nélkül. Csak akkor papírozgattunk, ha a delikvens nagyon szívózott, de akkor a büntetése is többszöröződött. Télen mire odaértünk, a legtöbbje a platón ücsörögve a hidegben többé-kevésbé magához is tért. Így mindenki jobban járt, a visszaszállított katona is. Mi megúsztuk a bürokratikus huzavonát, a piás katonát nem kellett hivatalos módon, száz kanyarnyi bürokráciával számon kérni, elég volt ha a közvetlen elöljárója belátására bíztuk. Ez az eljárás gyakorlatilag a helyőrség minden katonájának hallgatólagos tudtával történt, és a még ősellenségnek számítók sem szegték meg a gentleman’s agreementet.

Így úszhatta meg az alábbi kis pöcs is azt, hogy az édes anyaföldig itta le magát.

A két év alatt ezek a szolgálatok annyira eseménytelen voltak csoda, hogy az alábbi kis történetre még emlékszem.

A szolgálatváltások reggel 8 órakor voltak. Hajnali pihenőnkben telefoncsörgés vert fel bennünket, a helyőrségkommendáns volt. Őt is felverték hajnali 3 körül azzal a hírrel, hogy egy hadnagy a sárga földig leittasodva balhézik az egyik vasútállomás közeli – egyébként egyenruhások részére tiltott – kocsmában. Alaphelyzetben az volt a gond nekünk, hogy mivel őrmester volt a járőrparancsnok, ő nem volt jogosult tiszti rendfokozatú személyekkel szembeni eljárásra.

Tudomásom szerint egyébként Szolnokon soha nem volt tiszti járőr, vagy legalábbis én soha nem találkoztam ilyennel, sem mint kimenős, sem mint eltávozáson vagy szabadságon lévő katonaként, sem mint katonai rendész szolgálatba vezényelt személyként.

Valamit azonban tenni kellett, ezért a helyőrség kommendáns utasította a járőrparancsnokot, hogy oldjuk meg a helyzetet,  „meszeljük sárgára az eget”. Kimentünk az „illetékes” kocsmába, ahol tényleg egy hadnagyi egyenruhában lévő fiatalember igyekezett a kocsma maradékait teljesen használhatatlanná tenni. Felszólítottuk, hogy hagyja abba és menjen haza. Már olyan részeg volt, hogy beszélni is alig tudott, így nem igazán értettük, hogy miket is zagyvál össze. A járőrparancsnoknak azonban feltűnt, hogy a hadnagy „elvtárs” öltözete kissé eklektikus, a ruházata részben tiszti ellátmányi jellegű, részben meg sorállományi minőségű. Miután némi gyengéd erőszakkal kivonszoltuk a rommá tört kocsmából, sikerült a zsebeibe nyúlva kivenni az iratait.

Ekkor jöttünk rá, hogy mégiscsak van intézkedési jogosításunk, mert a derék hadnagy bizony csak egy vk. honvéd volt az egyik helyi laktanyából. Mint utólag kiderült, a kimenője lejárta előtt visszament a laktanyájába és az egyik irodában hagyott hadnagyi ingblúzba bújt, majd ebben, a neki tisztelgő kapuszolgálat asszisztálása mellett újra elhagyta a laktanyáját, most már azzal a céllal, hogy becsületesen leittasodhasson. Sikerült neki.

Bevittük és bezártuk a rendszeresített helyőrségi fogdába, ahol sikerült hangos hortyogással, majd zagyva kiabálással, fenyegetőzéssel tönkretennie a még hátralévő szolgálati pihenőnket. A reggeli szolgálat átadáskor a már beérkező kommendásnak délig sem sikerült kihallgatnia, mert olyan ájultan aludt. A következő VÁP szolgálatkor tudtuk meg, hogy a srácnak sikerült szorgos munkával elérnie, hogy 18 hónap futit kapjon.