A katona bármit elkövet azért, hogy a laktanya területét – akár rövid időre is – elhagyhassa. Ez néha szabályos, néha szabálytalan körülmények között történt, de a cél ugye szentesíti az eszközt. Azokon a beugrató kérdéseken már túl voltunk, hogy „Ki tud zongorázni? Na akkor maguk ketten a laktanya összes budiját kitakarítják!”. Néha azért így is el lehetett csípni egész klassz lehetőségeket is – indít fzr barátunk, akiről másfél éve nem hallottunk, de hálistennek most ismét aktivizálta magát.

Így történt ez akkor is, amikor egy szép nyári napon (még javában első éves kopasz voltam a novemberi bevonulást követően) szeretett szolgálatvezetőnk megkérdezte az úri közönségtől, hogy ki tud tájékozódni Budapesten. A kérdés furcsa volt, mert ebből még semmire sem lehett következtetni, de hátha. Szinte mindenki jelentkezett, mert egy katona bárhol és bármikor tud tájékozódni, a kocsmákat bekötött szemmel is megtalálja ugye. Miután láttam, hogy erős a konkurencia, bátortalanul beszóltam, hogy 13 éves koromig Budapesten laktam. Ezt ott hirtelen senki nem tudta űberelni, az első kört megnyertem. „Jelentkezzen XY őrmesternél, ő elmondja a tudnivalókat” – mondta a drága ember és feloszlatta a röpgyűlést. Az őrmi elmondta, hogy holnap reggel felülök a hathuszasra és Budapesten jelentkezem az izé utcában (ki emlékszik már a címre) lévő kutyakiképző iskolában. Ott átadnak nekem egy kiképzett őrkutyát, azt hiánytalanul szállítsam haza a laktanyába.

Itt egy pillanatra megállt bennem az ütő, ugyanis nekem korábban azon az egy kutyán kívül, amelyik egyszer belekapott a bokámba, más kutyával kapcsolatom nem volt. Ebből a szituból két ok miatt sem lehett kihátrálni. Egyrészt a szégyen a többiek előtt, hogy egy nyomorult kutyával sem merek elbánni. Másrészt a kaland lehetősége, utazás közben csajok, korcsmák, távol a laktanyától, ez bizony vonzó dolog volt.

Másnap reggel némi zsebpézzel felszerelve vonatra ültem és délelőtt annak rendje és módja szerint megjelentem a kutyaiskolában. Ott egy szimpatikus kiképző engem is kiképzett a kutya használatát illetően (feltételezve, hogy egy olyan embert küldtek, aki kutyát nem csak fényképen látott). Tartottunk egy rövid próbát, s magam is meglepődtem, hogy a kutya milyen engedelmesen végrehajtja az utasításokat. Megkaptam a kutya okmányait, pórázt, szájkosarat, miegymást. Az önbizalmam megnőtt és elindultunk hazafelé. A pályaudvarra menet kicsit produkáltattam az ebet, a civil bagázs el nem tudta képzelni, hogy ez a jó kiállású katonagyerek ezzel a fegyelmezett ebbel milyen titkos akciót hajthat végre.

A kutya útközbeni ellátásáról nem esett szó, erre utólag jöttem rá. Nyár volt, meleg volt, a kutya meg lihegett, nyilván szomjas, meg éhes is lehet, valamit tenni kell. Közben én is megéheztem, megszomjaztam, az a pár sör, amit odafelé megittam, már rég elpárolgott. A Keleti pályaudvaron a vonat indulásáig bőven volt idő. És akkor jött a nagy ötlet. Az ebbel határozott léptekkel bevonultunk a restibe, ekkor (1966-ban) még volt ilyen intézmény a pályaudvarokon. Az első szimpatikus pincér hölgynek elmondtam, hogy járőrben vagyunk, de a kutya megszomjazott és talán éhes is, valami maradékot szíveskedjen előkeríteni. Én lepődtem meg a legjobban, mert a hölgy térült-fordult és egy tálkában vizet hozott, egy másikban meg egy akkora adag húst, hogy az eb alig birta megenni.

A vonaton a fülkében barátságos civilekkel kerültem össze, az úti elemózsiájukból megkínáltak engem is, a lerágott csirkecsont meg ment a kutyinak. A vonatról leszállva még volt annyi idő, hogy a vasútállomás szomszédságában lévő korcsmába bekkukkantva (óvatosan persze, mert a laktanya hivatásosai is be-betértek ide, de most tiszta volt a levegő), a kimaradáson lévő sorstársakkal lehörpintsünk egy-két málnaszörpöt. Takarodóra beértem az ebbel a laktanyába, leadtam az őrpk-nak és a jól végzett munka örömébe belefáradva nyugovóra tértem.

Ez után a kirándulás után a kutya a barátjává fogadott, később, őrségben is megismert, odajött hozzám és barátságosan körbe nyalogatott (ami állítólag egy őrkutyának tilos volt).