Gimnazista koromban az egyik leány osztálytársam papája volt a helyi hadosztály parancsnoka, vezérőrnagyi rangban.

A leány jó fej volt, ezért az osztálytársaim, főleg a fiúk :) gyakran fordultunk meg a lakásukon, különböző programokkal, úgymint házibuli, traccsparti, közös tanulás és nem mellékesen igen gyakran ulti, bridzs, tarokk és egyéb kártyajátékok ürügyén – kezdődik pilotax mai posztja, s mivel generálist és alkoholt is ígér, nagy várakozásokkal figyeljük a folytatást.

A leányzó papája emberként is igen normális volt, joviális kinézetű és modorú ember volt. Mint később megtudtam, katonaként is rendes ember kategóriába volt besorolva, mind a hivatásos, mind pedig a sorállomány szerint. Nagyon jókat lehetett vele beszélgetni, széles látókörű és igen művelt ember volt, és nagyon szeretett ultizni ő is meg a lánya is. Gyakran tettük is, de mindig veszteséggel. Hosszú idő telt el mire rájöttünk, hogy az öreg meg a lánya együttműködésben csaltak. Egy idő után feltűnt, hogy ha valamelyikük hosszasan nézett ki az ablakon, akkor a másik zöldet hívott, ha a szívtájékát simogatta a pirosat kellett hívni, ha a fejét vakarta, akkor tököt, a makk jelzésére már nem emlékszem, de hát ez bizony már közel ötven éve volt, a hatvanas évek második felében.

A csalással nyert nyereményt azonban mindig gavalléros megvendégeléssel ellensúlyozta, amiből nem maradtak ki az akkor – a nem lebecsülendő kapcsolatain keresztül beszerzett – akkoriban nem könnyen beszerezhető jobbnál jobb piák, úgymint Hennessy konyak, skót whisky, stb., nemcsak a leány, de ez is igen vonzotta az erre igen fogékony fiútársaságot.

A papa a laktanyán kívül szigorúan ragaszkodott a civil mivoltához, úgyhogy nem mesélt katonatörténeteket, nem beszélt a seregről, nem politizált, ezt mi is tiszteletben tartottuk az első néhány udvarias elutasítása után. Ennek ellenére óhatatlanul előfordult, hogy valamilyen hivatalos ügyben a jelenlétünkben kellett éppen intézkednie, aminek óhatatlanul is fül és szemtanúi voltunk.

Két kis történet ezekből:

1. Kivételesen mesélő kedvében volt, mint kiderült rettentően megnevettették, és ezt adta tovább nekünk. Az egyik alárendeltjének az volt a feladata, hogy építtessen fel és szervezzen meg egy hadifogolytábort. A tábornok elvtárs a készre jelentést követően elmegy megszemlézni azt. Kérdésekkel bombázza az alárendeltet, mint például:

– Hány főre van méretezve a tábor?
– Mikét oldják meg az őrszemélyzettel való ellátást és annak váltását?
– Milyen egészségügyi ellátás van tervezve, és még egyéb hasonló kérdések.

Tábornok: Van-e tolmács rendszeresítve az őrszemélyzethez?
Alárendelt: Vezérőrnagy elvtárs jelentem, van.
Tábornok: Milyen nyelve(ke)n beszél a tolmács?
Alárendelt: Jelentem,  oroszul. ( A poént ugyebár a fenti időszak adja!)

2. A legjobb helyzetben, amikor az öreg éppen kontrázta a bemondott piros húsz száz ultimót, csörög a telefon (Hú de nagy szó volt ez akkoriban, hogy van a lakásukon telefon, de egy tábornoknak nyilván hivatalból nem kellett azt kérvényeznie). Az öreg ilyenkor igen röviden tömören intézte a hivatalos telefonokat, nem nagyon hallottunk és értettünk belőle semmit, legfeljebb egy-egy igent vagy nemet. Most azonban az otthoni páncélszekrényéből kellett volna valamilyen iratot elővennie, hogy válaszolni tudjon a telefonban valamelyik alárendeltje által feltett kérdésre. A telefont félretette, majd néhány percnyi keresgélés után rájött, hogy a kulcscsomóját benn felejtette az irodájában és ezért nem tud válaszolni a beosztotti kérdésre. Jelezte az alárendeltjének, hogy intézkedik a kulcscsomó ügyében és utána visszahívja és tájékoztatja a kérdéses ügyben.

Tárcsázza a laktanya tudjafene milyen ügyeletesét (biztos nem az ÜTI volt) és vár. És vár, és vár, és vár, majd halkan mormogva megjegyzi: HÉT. Néhány további perc várakozás után ismét halkan TIZENNÉGY, további várakozás után most már ingerültebben és hangosabban HUSZONEGY, majd mintegy öt perc eltelte után HARMINC. Végre felveszik a telefont, pattogó hangon utasítja a beosztottat, hogy az ÜTI nyissa fel az irodáját és a mittomén hol lévő kulcsait küldesse el neki a szolgálati Volgájával. A telefonálás után visszaült a kártyasztalhoz, és annak a rendje és módja szerint elfogta a piros húsz százamat. Piszkosul furdalta az oldalunkat a kiváncsiság, hogy mit számolt az öreg olyan vésztjósló hangsúllyal és tekintettel (gimnazisták voltunk mindenféle katonai ismeretek nélkül). Megkérdeztük.

– Azt számoltam, hogy hány nap fogdát adok a telefon ügyeletesnek.

(Jóval később a lánya elmesélte, hogy végül is nem csukta le a sorállományú telefon ügyeletest, helyette megfenyítette a századparancsnokát, de úgy leteremtette, hogy a gatya is leesett róla, egy percen belül fel kellett volna venni a telefont, mert ugyebár a harckészültség. Ha hivatásos csinált valamilyen hasonló kaliberű szabály sértést, azt könyörtelenül megfenyítette.

Leérettségiztünk és ki-ki ment a maga útjára. Eltelt néhány év, hogy nem találkoztam a volt osztálytársnőm papájával.

Ekkor lettem öreg katona és szakaszvezetőként részben zászlóaljírnok voltam, részben szakaszparancsnok-helyettesként az újoncok alapkiképzésben vettem részt. Délelőtt írnokoskodtam, mint nyilvántartó írnok, délután pedig az esküt még nem tett kopaszokat adjusztáltam. Írnokként a kezembe került egy levél. Bírósági idézés X.Y. újonc részére a lakóhelyem bíróságától.

Abban az időben az esküt még nem tett katona nem hagyhatta el önállóan a laktanyát, csak hivatásos, vagy esküt tett katona fegyveres (!) kíséretében. Nem szenvedtem különösebben hazautazási kényszerben, mert szinte minden hétvégén otthon voltam eltávozáson. Friss házasként azonban igen fontos volt számomra, hogy a háztáji művelését rendszeresen végezhessem. Mindjárt jeleztem is a TÖF-nek, hogy bizony én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy az idézett kopaszt elkísérhessem a bírósági tárgyalására.

Meg is kaptam az ehhez szükséges nyílt parancsot és az egyéb bürokratikus kellékeket, felvettem a szolgálati PA-63-mat meg a kimenőruhát, a kopasznak is, és a kora délutáni vonatok egyikével a kopaszt terelgetve hazautaztunk. Az idézés reggel 9-re szólt, de nem volt olyan vonat, amivel időre oda lehetett volna érni reggeli indulással, ezért kellett előző nap délután utazni. Előre telexen lett rendezve, hogy a kopaszt az egyik helyi laktanyában fogják elszállásolni, én pedig természetesen otthon voltam elfoglalva a háztáji művelésével, teljesítménybérben.

Másnap reggel már nyolc óra előtt pár perccel az ÜTI-nél intéztem a szükséges adminisztrációt, hogy időre odaérjünk a bíróságra. Intézkedés közben egyszer csak traram traram-trararam kürtszó jelzi, hogy elöljáró érkezett, mégpedig tábornoki rangú. Az ÜTI fejt vesztve rohant, jelentkezni, meg jelenteni az érkező tábornoknak. Én utána, mert már szorított az idő, hogy odaérhessek az újonccal a bíróságra, de még nem volt elintézve a szükséges papírmunka, nem kaptam meg az ÜTI páncéljában letétbe helyezett pisztolyomat, stb.

Kiérve a fogadóudvarba – mert itt bizony az is volt – egy tucatnyi parkettás parolijú, a felfestett egyenes vonal mentén felsorakozva glédában jelentkezik le éppen a tábornoknál, a legalacsonyabb rangú is őrnagy volt, de többségében alezredesek meg ezredesek voltak. Megtorpantam, mert valahogy oda nem valónak éreztem magamat.

A tábornoknak feltűnik a sorállományú jelenléte, gondolom a minden reggeli szeánszon eddig nem nagyon jelentek meg sorállományúak, majd hangosan örvendezve, szervusz F. fiammal köszönve, csapot-papot odahagyva odajön hozzám és megölel, érdeklődve hogylétemről, a szüleimről, hol szolgálok és egyéb dolgokról. Köpni-nyelni nem tudtam. Nem tudtam mit reagáljak, jelentkezzek, mint katona, vagy vegyem fel az ő stílusát és P. bácsizzam le, ha már  engem F. fiamnak szólított. Némi hezitálás után az utóbbi mellett döntöttem, amivel úgy megdöbbentettem a vigyázzban álló parkettás sereget, hogy tágult pupillákkal talán még ma is kővé dermedve állnak ott.

A családi kérdések után kérdezi P. bácsi: szereted-e még a jó Hennessy konyakot? Pimaszul azt válaszoltam, hogy csak akkor, ha nem kell érte fizetni (akkoriban horribilis áron lehetett kapni a valutás üzletekben – csakis itt –, talán INTERTOURIST-nak hívták, ha emlékeim meg nem csalnak). Hát már hogy kellene! Gyere fel az irodámba, a vendégem vagy egy kupicára.

Köszönöm, de sajnos sietnem kell, mert időre oda kell érnem a bíróságra. Nem baj, a találkozásunk örömére mindenképpen inni kell egyet, elvitetlek a szolgálati kocsimmal, nem fogsz elkésni. A mai napig nem felejtem a vigyázzban álló magas rangú tisztek arckifejezését, azt a hihetetlen rosszallást, megbotránkozást a tekintetekben, ahogyan a beszélgetésünket, karót nyelt, merev vigyázzban hallgatták.

A bíróságon ismerhették a tábornoki Volgát, mert a kapus rohant és nyitotta a kocsiajtót. Kénytelen voltam hangosan elnevetni magamat, amikor megláttam kiszállás után a kapus megnyúlt és döbbent képét, aki magához nem térve konstatálta, hogy két sorállományú katona száll ki az általa tábornoki járműnek ismert autóból. Igaz az egyiknek három csillagja is van, de az bizony csak csontcsillag.