Nem is hinné az ember, de így igaz: Kelempájsz barátunk elérkezett a leszereléshez – most már a posztok területén is. Noha időrendben ez az utolsó katonatörténete, azért reméljük, hogy visszaemlékezései még kitermelnek magukból egy-két virtigli határőrsztorit…

Korábban már említettem, hogy a bevonulás napja örökre emlékezetes, az ember éppúgy nem felejti el, mint az első csókot. A leszerelés napja sem kevésbé maradandó; az alábbiakban beszámolok arról, hogy nálam ez miképpen történt.

Rendes sorkatona már a bevonulást követően pontosan szokta tudni, mennyi ideje van még hátra. Ha valaki szétnéz a Kőszegi-hegységben, ma is számtalan feliratot talál a fákba vésve, ahol az egykor ott strázsáló katonák napjainak száma olvasható. Mi is precízen vezettük a nyilvántartást.

Sűrűn jártam szoliba egy Delta nevű helyre járőrtársammal, Bucival, akivel együtt húztam csizmát. A közelben állt egy bükkfa, amibe belevéstük, hogy Kelempájsz és Buci, alá a napok számát. Később a bevésések szaporodtak, már vagy másfél méter hosszan meg volt faragva a fa, amikor végre közeledett az utolsó 200 nap.

Akkortájt történt, hogy a Vörös keresztnél felszedtem az erdőben egy kis fenyőfát, ami a földön hevert, és 2 méter hosszúra vágtam a törzsét. Az ágait lenyestem, a kérgét lekapartam. Ezután a bakter (őrs-őrszem) unalmában üvegcseréppel addig simogatta, míg egy szép, egyenes, 2 méter hosszú és fehérre pucolt karó lett belőle. Tussal és redisztollal minden centiméternél körberajzoltam, sőt, rárajzoltam az utolsó 150 napra a centit is, zölddel kifestve. A leszerelés napja piros volt, a szennyescsere zöld, a zsoldosztás kék, szóval igen szép centifa lett belőle. Amikor eljött a 200 nap, fűrésszel levágtuk ez első karikát, amit nagy ricsajjal ünnepeltünk meg. Aztán a centifát a fűrészlappal együtt a Stájer-házaknál eldugtuk, és minden nap vagdosta az a járőr, akinek útjába esett. Lassan – de milyen lassan! – fogyott.

Akkoriban az öreg katonák apró koporsóban tartották a centijüket (a kis kézigránát köré csavarás nem volt szokásban). Én azonban úgy gondoltam, hogy nem stílszerű egy határőrnek a koporsó, ezért egy kis obeliszk alakú határkövet faragtam fából, ami belül üres volt a centi számára és láncon egy Kalasnyikov-acélmag fityegett róla. Ez a kis centitartóm ma is megvan, itt felül látható.

A levágott centiket nem dobáltam el. Amikor levelet írtam valakinek, beletettem a borítékba, de volt, amit a H-63 jelzőkészülék csappantyújával felrobbantottam. A többit egy kis, fából faragott, fedeles söröskorsóban gyűjtöttem össze. Otthonról a haverok is küldtek centit, így hármat is vágtam, úgyhogy szépen gyűltek a darabok.

Aztán egy januári napon, amikor ismét a Vörös keresztnél voltam szoliban Atamán nevű cimborámmal, észrevettem, hogy este 5 órakor egészen az útkanyarig láttam, míg pár nappal előbb még az nem látszott a sötétben: hosszabbodni kezdtek a nappalok! Tudtam, hogy már nekem hosszabbodnak: május 17-én, 13 órakor VÉGE! Atamán is velem egyidős katona volt, örömünkben táncra perdültünk.

Megjött a tavasz is. Okmányellenőr voltam a Szálasi-bunker mellett, a jelzőrendszer kapujában (a hely mai neve: Kincs pihenő), amikor egy kirándulóbuszt léptettünk be a Hét-forráshoz. A buszon ülő srácok nagyon integettek nekem, egy üveg borral hadonászva. Elővettem a zsebemből a centit, kihúztam, és mutattam, hogy a borosüveget adják csak ide. Rendes fiúk voltak, nagy vigyorgással kiadták az ablakon. Aztán a busz elment, mi pedig csendben elropogtattuk a bort járőrtársammal, Muzulmánnal.

Majd egy igen kellemes nap következett. Az összes maradék szabimat kiadták, és hazaküldtek a CIVIL ruháért!!! Már két éve erre vártam.

A  raktáros minden este kiosztotta a civil ruhát az öregeknek. Az ember általában nem sokat törődik az ilyesmivel, de akkor hátborzongatóan jó érzés volt farmerban és pólóban mászkálni az őrs folyosóján.

Végül eljött egy különleges nap, amilyen soha nem volt még: 1977. május 16., az utolsó szolgálatom napja, egyben a születésnapom is! Kaptam egy tábla csokit, és még egyszer utoljára összepakoltam a cuccot. Ezúttal Sólyomszem nevű fiatal járőrtársammal mentem ki a Mélyárok nevű őrhelyre, ahol ma a zöld turistajelzés (Vasfüggöny túraút) kanyarog, az Ördögtányér nevű szikla és a Fatalin-bükkök közelében. Rendkívül lassan telt az idő, Sólyomszem nem volt nagy dumás srác. Éjféltájban leszedtem magamról a rangjelzéseimet (tizedes voltam), és technokollal kiragasztottam egy sima kérgű fára, amibe belevéstem a dátumot, és hogy Kelempájsz, utolsó szoli. Aztán beszóltam az ügyeletesnek, szó szerint így: „Katonaidőm lejárt, elindulok befelé!”

Reggel hétkor ébresztett a parancsnokhelyettes fia, egy tízéves forma kis srác, aki sokat barátkozott a katonákkal. Engem különösen kedvelt. Kérte, hogy búcsúzóul adjam neki a kis fa söröskorsómat, amiben a levágott centiket tartottam. Filctollal ráírtam a nevemet, és ünnepélyesen nekiadtam.

Már nem is engedtek felöltözni, pizsamában kellett maradnunk. Felmosattak velem egy fél folyosót, miközben az ottmaradók katonadalokat üvöltöttek. Aztán a fegyver kivételével minden cuccot le kellett adni a raktárosnak. Végre 11 óra tájban felöltözhettünk – immáron civil ruhába.

Ezután be kellett mennünk a parancsnoki irodába, ahol egyenként felolvastunk egy passzust arról, hogy nem adunk ki katonai titkokat leszerelésünk után, és alá is írtuk.

Ünnepi ebéd következett, majd pontban 13.00 órakor megjöttek a kopaszok, mi pedig felszálltunk a teherautóra. A jó barátok nagy sírás-rívással búcsúztak egymástól, szentül megígérve a sűrű levélváltást és a személyes találkozást otthon, aztán a teherautó bevitt bennünket Szombathelyre, a Söptei úti nagy Vörös Bika Szállóba, ahol végre leadtuk a fegyvert is. Itt először a Vas megyei srácokat engedték szabadon, ők a laktanyában megkapták a személyi igazolványt. Amint kiléptek a kapun, a náluk levő összes levágott centit kiszórták az útra. Így tettek azok a katonák is, akiket később eresztettek szélnek.

Mi, budapestiek este fél tíz körül indultunk a pályaudvarra. Amint kigördült velünk a teherautó, a kapuban kiszórtuk az összegyűjtött centidarabokat, a földön már annyi volt, hogy a bakter lapátszám söpörte. Vonatunknál vártak a délután kiengedett srácok, de még egy évvel korábban leszerelt fiúk is előkerültek, vállig érő hajjal. Annyi pálinkát még nem láttam, mint akkor. Feladogatták a vonatablakba. Egy főhadnagy kísért bennünket, ő is meghúzta néha a flaskát, aztán elindult a vonat. A  Szombathely-Celldömölk-Pápa-Győr-Budapest útvonalon jöttünk haza. Egész éjjel ment a tivornya. Főhadnagyunk teljesen idomult hozzánk, amennyiben Győrnél már ő sem igen tudott beszélni.

Hajnalban értünk a Keleti pályaudvarra, ahol teherautóra szálltunk, ami két óra hosszat körözött velünk a városban. A platóról láttunk más leszerelőket, akik már szabadlábon voltak, nagy üvöltözések között integettünk egymásnak. A kocsi reggel hétre bevitt bennünket a kiegre (Kiegészítő Parancsnokság), ahol megkaptuk a személyit. A nagy kaland véget ért.

Első utam a nagyszüleimhez vezetett, náluk aludtam ki magam. A remek határőr kiképzésnek köszönhetem, hogy a telefon csengésére úgy ugrottam ki az ágyból, mint a nikkelbolha, szegény nagymamám nem is értette a dolgot. Aztán láttam, hogy nincs riadó, visszadőltem és hunytam tovább. Az itthonlétbe is bele kellett rázódni, és az se volt könnyebb, mint megszokni az ottanit. Még sokáig visszaálmodtam magam a határszolgálatba; eltelt némi idő, mire nem csak tudtam, de éreztem is, hogy most már tényleg vége. Hát így történt.

Jó volt? Rossz volt? Ma már azt mondom: a jót hoztam magammal onnan is. Életre szóló barátságok kötődtek, a mesebeli táj, a természet szépségei, a kedves vasi emberek emléke, mind megmaradt bennem. Az ott töltött idő az én fiatalságomnak is egy darabja volt, amit már soha vissza nem kapok, de soha elfelejteni sem fogok.

Mindenkit továbbra is üdvözöl:

Kelempájsz