Csütörtökön, vagyis alig 24 órával ezelőtt ott hagytuk abba, hogy Méreg főtörzs döbbenten szembesül azzal a (számára legalábbis) sajnálatos ténnyel, mely szerint hősünk (Droidfigyelő kolléga, aka K’vááááááács honvéd) orvosi felmentéssel rendelkezik a gázálarc vonatkozásában.

Bevallom, eredetileg hétfőre akartam időzíteni a második részt, de a merészségnek és a férfias helytállásnak is van határa: nem mertem bevállalni, mert megszimatoltam a levegőben a lincselés finom illatát.

Irány a gázkamra, ne tarcs lépést, in’dújj!
– egy volt sorkatona visszaemlékezései 1.2.

– Jó. Az orvos ettárs felmentette magát, mer’ pápaszeme van. Jó…

Fújt egyet. Rossz előérzetem volt. Méreg ritkán mondta bármire, hogy jó.

– Majd mingyá’ a fegyverviselés alló’ is lehet felmentéstet kapni.

Nem tudta, hogy ez hamarabb megtörténik, mint hiszi. Alig egy-két éven belül bevezették a fegyver nélküli, alternatív szolgálatot.

– Nem baj.  Jó.

Elfordult, elindult a gázkamra felé.

A sorkatonák lélegzetvisszafojtva álltak, még nem merték elhinni, hogy valaki közülünk legyőzheti Mérget. A tisztek furcsa arccal álltak oldalt. A levegőben volt, hogy Tomori Pál megfordítja a mohácsi csata menetét, és minden előzetes latolgatás ellenére megveri a szultán óriási seregét. A főtörzsőrmester a gázkamra ajtajához ért, ahol hirtelen visszafordult.

– Kvááááááááááááács! – jött az üvöltés. Ezúttal oroszlán üvöltött, nem szamár.

– Parancs! – Majdnem azt válaszoltam, hogy jesszus, annyira megijesztett.  Pedig már azt hittem, hogy túl vagyok az egészen.

– Veszi a gzarcát … – hatásszünetet tartott – …, leteszi a fődre… és … irány a gázkamra, ne tarcs lépést, in’dúúúúúújjjjj!

A harmadik bang, sőt, baaaaaaaaaaaaang ezen a délelőttön. A győztes csata menete az utolsó pillanatban újra megfordult.  A totális győzelem katasztrofális vereséggé változott.

Mozdulni sem bírtam.

– Egy-kettő, mintha élne! – Teljes volt Méreg elégedettsége.

Úgy mozogtam, mint akit kivégezni visznek. Mint egy robot, lassan letettem a szimatszatyrot. Közben próbáltam menteni a menthetőt.

 – Törzsőrmester elvtárs, jelentem…

Méreg nem engedett levegőhöz jutni.

– Nem jelent!

– De főtörzsőrmester elvtárs…

– Mondom, nem jelent, nem durrogja meg, kurvákfaszáááááááááát! – Ez már diadalüvöltés volt. – Irány a gázkamra, ne tarcs lépést, in’dúúúúúúúúúúújjjjjjjjjjjjjj!

Nem volt mese. Elindultam.

– Lássa, megy ez, papagáj.  Vonszolja ide a belét.

– Törzsőrmes…

– Nem durrog! És fő-, nem csak törzs-. Lépeget csöndben, tipeg a ronda, gacsos lábaival, kurvák faszát!

Most külön, nem egyben.

Odaértem. Szinte szeretettel nézett rám, úgy örült annak, hogy feltalálta magát.

– Jól van, papagáj.  Mi ez itten?

– Ajtó, jelentem.

– Helyes. Van esze magának, csak kevés. Mondja utánnam, azt hiszem, hogy okos vagyok, pedig denem.

Voltak ilyen fura szólásai, ugyanúgy, mint a „rögtön, holott azonnal”, vagy „ide hozzám, velemmel”.

– Hogy mit, jelentem?

– Mondja utánnam: azt hiszem, hogy okos vagyok, pedig denem.

Beadtam a derekam; nekem már minden mindegy volt.

– Parancs.  Azt hiszem, hogy okos vagyok, pedig denem.

Szürreális volt a helyzet, de a párbeszéd is. Nem hittem volna, hogy egyszer ilyen mondatokat váltok majd egy Méreg István nevű főtörzsőrmesterrel.

– Helyes.  Akkor most bemen, gááááázááááálc nélkül, és kijön, amikor szólok.  Világos?

Ő győzött, péppé vert a csatatéren, nem volt mit tenni.

– Világos, főtörzsőrmester elvtárs.

Oldalra lépett, hogy mindenki jól lásson engem. Jött a bömbölés.

– Gázkamrába be-lép-niiiiiiiiiiii!!!!!

Az egyszemélyes vesztes sereg birkaszerű engedelmességgel cselekedett. Kinyitottam az ajtót és benéztem. A gázkamra tulajdonképpen egy alacsony, egyszerű szoba volt, egy oldalsó ablakkal. Ami ráadásul nyitva volt. Hopplá! Biztos nem vették észre, hogy nyitva van. Nagy baj nem lehet, ha jön be levegő, mondtam magamban.  Bemegyek, majd úgy teszek, mintha nagyon rossz lenne, kicsit nyögök, köpködök, és közben röhögök a markomba!

Haha, lehet, hogy mégis leverlek, te smasszer…

– Gázkamrába be-lép-niiiiiiiiiiiiiiiiiiii! – nyomatékosított Méreg.

Hajrá! Nem tudsz megszívatni, nyomorult! Beléptem, a győzelmem biztos tudatában nyitott szájjal, nyitott szemmel, egész fiatal, ártatlan diáklelkem nyitva… Semmi nem tettem az arcom elé, még a karomat se, mert, ugye, nyitva volt az ablak.

Benn vagyok. Egy gázkamrában. Kimondani is borzasztó. Abszurd helyzet. És hopp, semmi nem történik. Szerencsére semmi nem történik, nincs itt semmi.  Miért paráztam ettől, nem tudom…

Nehéz elmondani, milyen érzés volt benyelni a gázt. Szar, maradjunk ennyiben, főleg úgy, hogy nem vettem nagy levegőt még kint, hanem normál üzemmódban lélegeztem. Akkor még nagyon naiv voltam… A gáz nagyon gyorsan hat, és nagyon hatásos zárt helyen, még akkor is, ha egy ablak nyitva van. Azonnal elkezdett ömleni a szememből a könny, az orromból a takony, a számból a nyál. Anyám, ez nagyon rossz!

Eltelik 15 másodperc, nekem maga az örökkévalóság. Úristen, itt halok meg, ezek kinyírnak. Hörgök, az arcomból folyik ki az agyam. Újabb 10 másodperc telik el. Ekkor hangot hallok kintről.

– Hogy van, Kovács? – Méreg az ablaknál áll, és majdnem barátságosan szól hozzám.

– Hhhhhhhrrrrrzsgy – hörgök. Nagyon fáj mindenem.

– Persze, persze – mondja, aztán halkabban, továbbra is közel barátságosan, és némi szánalommal a hangjában folytatja. – Lássa, minek kelletett itten erősködni? Asziszi, maga itt a Dali? A Mohamedali?

Nem tudtam, mit hiszek, éppen hányok. Méreg tovább beszél hozzám az ablakból.

– Ne okággya nekem itt össze a zegész gázkamrát. Ki fogja kitakarittani a sok trágyát, majd én, mi? Ne akarjon délután visszagyünni ideje. – És sziszegve jó nagyot szív a gázból. A szeme se rebben, bírja ezt is.

– Hhhrrrgyggyssjzsssss – sírok, majd lehányom a bakancsomat.

– De azé’ sajnálni nem kell, uggye? – kérdezi, és nagyon elégedett magával. – Ne mongya, hogy sose sírt még.

Ott fuldokoltam, öklendeztem, a szememet dörgöltem közben, de csak rosszabb lett. Az erő kiment a lábamból, elestem. Méreg meg csak hümmögött az ablakban.

– Még sose rítta meg magát? Ne mongya, maga giliszta.

Válaszképp a saját hasamat hánytam le, miközben lezuhantam a földre.

– Semmi mijatt nem rítta még, na, nem hiszem e’. – Méreg megakadt ezen a sírás-kérdésen.

Nem foglalkozott vele, hogy nem tudok válaszolni. Gondolkodott egy darabig, aztán ezt mondta:

 – Pina mijatt se sírt még?

Mindenre számítottam, már amennyire tudtam gondolkodni, de erre nem. Nagyon váratlan gondolat volt, a könnygáz szúró ködén is átütött. Hogy jön a gázkamrához a pina? Sőt, hogy jön a gázkamrába? Nem tudtam értelmesen válaszolni, csak annyit mondtam, némi újabb hányással körítve:

– Zzsssssssssrgwdghd.

– Pediglen van olyan pina, amijé’ sír a zembe’ – mondta a főtörzsőrmester, és köpött. Lehet, hogy már nem ízlett neki a gáz. – A jó pina. Na, húzza ki a belit idekintre.  És ne szimujjon tovább, úgyse lássa senki.

Kint még hánytam egy kicsit, és vagy egy óráig úgy éreztem, hogy tíz liter sósavat öntöttek a koponyámba, meg a gyomromba. Utánam a többieket is beküldték, először gázálarcban, aztán bent le kellett venniük, és ugyanúgy hánytak, mint én. Nekik annyival rosszabb volt, hogy gázálarcban és a nélkül is békaügetésben kellett ugrálniuk odabent.

A gáztól nem lettünk jobb katonák, vagy öntudatosabb polgárai a szocializmusnak, de ezekben a pillanatokban fiúból férfivá értem – megértettem, hogy a pinánál nincs fontosabb, mert még a Magyar Néphadsereg gázkamrájában is ez a téma…

Utóirat: A főtörzsőrmestert nem sokkal később határozottan megkedveltük, és onnantól fogva Apunak hívtuk. Ártalmatlan lény volt, és tulajdonképpen nem volt gonosz. És az is biztos, hogy senki nem tudott egyszerre a szélrózsa minden irányában futni, csak ő. És senkitől nem számíthattunk ilyen párbeszédre:

– Mire kapta a C-kategóriát, maga dög?

– Jelentem, nyílt gerinccel születtem.

– Há’ má’ az is valami? Mit gondol, én hogy szarok? Na, tojja fel a seggét a Csepzomra, és kussojjon a laktanyáig, vagy mehet vissza a menetbe, a kirándulók és szimulájjók közé, kurvák faszát!