A katona (na meg olykor a civil is) néha meg van győződve arról, hogy orbitális nagy ötlete támadt, amihez csak az archimédeszi heuréka, esetleg a newtoni gravitációelmélet születése fogható. Aztán persze jön az isteni igazságszolgáltatás (nevezhetjük torkosborz-effektusnak is), ahogyan azt Proletair mai visszaemlékezésében is látni fogjuk.

Valamikor 1998 telén a szolnoki felderítőknél azt találták ki, hogy az 1. század (következő lövészettel egybekötött) 3 napos gyakorlata ne Egerbakta környékén legyen, mert azt már térkép nélkül ismerte minden felderítő, hanem a hajdúhadházi lőtér környékén.

Na, minden felderítő csoport megkapta a térképet, rajta a kirakási ponttal, ami Vámospércstől  észak-keletre volt. A lőtér – mint cél – nem volt nagyon messze légvonalban, de a fagyott tetejű hó miatt nem lett volna könnyű a menet. Ráadásul egy ellenőrző ponton is meg kellett jelenni, ami Debrecen és Vámospércs között volt, Martinka határában. Nem sok kedvünk volt gyalogolni a setétben, így valaki megjegyezte, hogy a szentannapusztai vasúti megállónál vonatra kellene szállni, aztán Debrecen-Kondorosnál le, onnan séta az ellenőrző pontig, aztán  Csapókertnél vonatra fel, és Hajdúhadháznál le.

A terv zseniális volt, de ha lebukunk, akkor gyalogolhatunk Lentiig… A lényeg az volt, hogy kipihenten érkezzünk a másnap reggeli lövészetre.

A kirakás már esti alkonyatban történt. A kirakás GAZ-66 típusú 4×4-es kerékképletű „helikopterből” történt a hóval borított szántóföldön. A dobási sebesség kb 5-7 km/h volt. Genya dolog volt, mert én géppuskás voltam, és a PKM súlyához jött még a menetfelszerelés, amiben volt ugye hálózsák is. Ez nehezebb volt, mint a géppuska. Lett is belőle perecelés, de sérülés szerencsére nem. Irány a megálló.

Itt derült ki, hogy még három felderítő csoport jutott hozzánk hasonló elhatározásra. Ez 32 fehér álcaruhás, állig felfegyverkezett „rohamosztagost” jelentett. És jött a vonat. A kaller nem kapott szikrát, de azért jegyet vettünk, szigorúan 90%-ost. Kondorosnál leszálltunk, irány az ellenőrző pont. Nos, itt egy kicsit imitálni kellett a fáradtságot, nehogy gyanút fogjanak az előljárók. Aztán (immáron tök sötétben) célba vettük Debrecent.

Libasorban haladtunk egy eléggé elhagyatott műúton, amikor megállt mellettünk egy fehér Skoda, és kipattant belőle egy debreceni lövész főtörzs (abból a vörös fejű fajtából), és csípőre tett kézzel, elég pökhendien kérdezte, hogy mi kik vagyunk és hová, hová? Mondtuk: szolnoki felderítők, és megyünk Hadházra. Eléggé elcsendesedett, de azért megjegyezte, hogy az irány rossz, mert Debrecen felé megyünk, ellenben Hadház 90 fokkal jobbra van. Tudjuk, válaszoltuk, és elküldtük Isten hírével.

Pár perc múlva már egy rendőrautó állt meg mellettünk. Ők rutinosak voltak, nem szálltak ki, de a kérdések azonosak voltak. A válaszok is. De ugye nem akarunk ÍGY bemenni Debrecenbe? – kérdezte a járőr, miközben a zseblámpával sokáig nézegette a géppuskámat. Áááá, dehogyis…

Persze hogy bementünk. Sok időnk volt a vonatig, nem akartunk dideregni, így egy városszéli kocsmába bekéredzkedtünk. Az egészben az volt a döbbenetes, hogy a bent ülő törzsvendégek fel sem néztek, olyan volt, mintha minden napos lenne, hogy a krimóba felfegyverzett álcaruhás ejtőernyősök járnak sörözni. Kicsit söröztünk, kicsit biliárdoztunk, nagyon kikaptam, hiába, nekem a darts jobban megy. Lassan elindultunk; ügyesen bekommandóztunk az állomásra, ott vettünk szépen jegyet, és már meg sem lepődtünk az újra feltűnt 3 másik felderítő csoporton…

A vonat beállt, tipikus kupés vagonok, szűk ajtók, alig bírtunk beszállni. A kaller jó fej volt; aszonta, hogy leszállásnál a utolsó „gépelhagyó” majd szóljon, nehogy hamarabb indítsa a szerelvényt. Hadháznál sikerült a desszant, irány a váróterem. A csoportpéká megbeszélte az állomásfőnökkel, hogy aludhatunk a váróban, csak ne szemeteljünk.

Ó, volt nagy öröm; kint mínusz sok fok van, mi meg szárazon, melegben aludhatunk, meg nem buktunk, havaj, szánsájn (vagyis múnlájt). Polifoam a földre, hálózsák, jóéjt cigi, aztán szunya.

Csakhogy ez a vasútvonal a Budapest-Záhony fővonal, és bár éjjel személyvonatok nem járnak, tehervonatból viszont az összes ilyenkor mozog, nagy sebességgel. Negyedóránként. Hát nem a hidegtől, hanem a mesterséges, vonat keltette földrengéstől kocogott a fogunk.

Másnap reggel igen enerváltan, begyógyult, táskás szemekkel, tökéletesen kialvatlanul jelentkeztünk a lövészetre… Ember tervez, a vasút végez.