177. – A díszszázad rohama

Posted on 2010-06-16 by tiboru

Egy elhantolás sohasem tartozhat a kellemes élmények közé, még akkor sem, ha katonai tiszteletadással történik; és itt nem csak a néhaira gondolok, akinek – most őszintén – már nagyjából minden mindegy.

Krux kolléga mégis egy temetésre, pontosabban annak előzményeire és utózöngéjére emlékezik első itteni posztjában, s egyúttal betekintést nyújt a díszelgők lelki és fizikai szükségleteinek kulisszái mögé.

1981 júliusában igen keményen égett a napmelegtől a kopár sík szarja a Budaörsi úti nagy Petőfiben, annak is a „B” típusúnak nevezett sportpályáján. Már akkor sem értettem, hogy miért kell ilyen hülye névvel illetni egy közönséges focipályát, de hát a sereg már csak ilyen volt! Tikkadt szöcskenyájak ugyan nem legelésztek a sportpályán, de ha a Nap lenézett erre a helyre, akkor rém unottan gyakorlatozó katonákat láthatott.

Történt ugyanis, hogy ’79. október 11-i bevonulásunkat követően mi lettünk volna az első generáció, akiknek lépcsőzetesen kezdik el csökkenteni a 24 hónapos szolgálatot 18-ra, ami esetünkben 2 hónap rövidítést, azaz ’81 augusztus 11. körüli leszerelést jelentett volna.

2 hónap rövidítés ott, ahol 5 perc is túl sok volt, Istenem, de szép lett volna! Bizony szép lett volna, ha a Varsói Szerződés felkent vezetői nem döntenek úgy, hogy pont ’81. augusztus közepén kell megrendezni a Baráti Hadseregek Szpartakiádját, és ráadásul pont Budapesten. Ez még önmagában nem lett volna baj, mert mi is tudtuk volna civilként, fotelből, sör mellett a TV-n nézni a nemes versengést, de hát nagyjaink ferde ízlését bizonyítja, hogy szerintük egy ilyen szpartakiád megnyitó ünnepsége annyira hülyén nézne ki két svadronnyi katona által, a „Palotás” jól ismert dallamára bemutatandó zászlógyakorlat nélkül, hogy az már bűn lenne, és ugye egy ilyen gyakorlat meg csak akkor tetszetős, ha egyforma gyerekek mutatják be… Nem részletezem, a díszzászlóalj leszerelő állományának a szolgálati idejét 2 héttel meghosszabbították. Ez a puszta tény igen „lelkessé” tett bennünket, már ami a zászlógyakorlat sikerét illeti, olyannyira, hogy innen kezdve még magasabbról és még nagyobb ívben defekáltunk mindenre.

Egy ilyen tikkasztó délelőttön az ”éles” század parancsnoka a sportpályán kókadtan zászlógyakorlást mímelő zászlóalj egy részére vonatkozóan egyszer csak imígyen adta ki a parancsot:

– A századom leszerelő állománya jöjjön utánam az árnyékba!

A nem kimondottan katonásan kiadott parancsot kimondottan nem katonás alakzatba verődve hajtottuk végre, nem túl nagy lelkesedéssel. Leültetett bennünket a parancsnok az árnyékba, a fűre, majd így szólt:

– Elvállaltam holnaputánra egy temetést!

Na erre egy kisebb lázadás tört ki, zúgolódás, morgás mindenfelől. A reakciónknak alapos oka volt. A díszzászlóaljban évek óta bevett szokás volt, hogy mindig volt egy „éles” század, ez többnyire öregekből állt, rajonként egy-egy kopasszal és gumival kiegészítve, elvégre valakiknek takarítania és krumplit pucolnia is kellett. Az éles századnak olyan összeszokottnak kellett lennie, hogy különösebb felkészülés és gyakorlás nélkül is képes legyen akár a bejelentést követő másnap fogadni Leonyid Iljicset. Ezért cserébe a rutinfeladatnak számító temetéseket már a fiatalokkal végeztették, kímélve ezzel is az öreg állományt. Teljességgel példa nélküli volt, hogy az éles század öregjei a leszerelés előtti hónapban temetésen díszelegjenek, ráadásul a századparancsnok önkéntes vállalása okán! A magyarázat azonban nem váratott sokat magára:

– Rákos beteg lett egy nagyon jó cimborám, egy őrnagy. Amikor közeledett az idő, és még tudott beszélni, nekem is üzent, hogy találkozni akar velem. Meglátogattam a kórházban, mindketten tudtuk, hogy utoljára látjuk egymást. Búcsúzáskor annyit kért tőlem, hogy a temetésén ne holmi kopasz, vagy gumi bagázs adja meg neki a végtisztességet, hanem az éles század. Én megígértem neki. Hát ez történt…

Csend lett hirtelen. Ez így hát ugye teljesen más… Valaki megkérdezte közülünk, hogy pénzt vigyünk-e magunkkal. Erre teljesen magától értetődően jött a századparancsnok igenlő válasza.

Mielőtt az olvasók közül valaki elérzékenyülne, és arra gondolna, hogy a díszzászlóalj katonái rendre a zsoldjukból dobtak össze egy kis szociális segélyt a szegény özvegynek, hát le kell hűtenem. A szokás az volt, hogy a helyőrség egy magas rangú tisztje minden egyes temetést (szakzsargonban: palántálást) minősített. A temetést levezénylő – többnyire fiatal hadnagy – parancsnok előmenetele erősen függött a díszelgés minősítésétől, a díszelgés minősítése meg erősen függött attól, hogy mi hogyan lőttünk, mennyire volt kemény a díszmenet, stb., ez utóbbiak meg attól függöttek nagyon-nagyon erősen, hogy mi volt a parancsnok válasza a „vigyünkpénztmagunkkal?” kérdésre.

Nemleges válasz esetén esetleg be-becsúszhatott egy-két elkapkodott lövés a díszsortűzbe, meg a díszmenetnél nem tettük oda a lábunkat, stb. Mindezt nyugodtan meg mertük csinálni, mert a kummantók igen nehezen buktak le, elvégre a század elején menetelő parancsnok nem tekintgethetett hátra annak a megállapítása céljából, hogy ki csalja el a díszmenetet.

Igenlő válasz esetén azonban a buszok a temetés végeztével – a parancsnok határozott utasítására – csendben lekanyarodtak a laktanyába vezető legrövidebb útról, és irány valamelyik már jól bejáratott kiskereskedelmi üzemegység. Mire a bolthoz értünk, valaki az elől ülők közül végigment a buszon, és a fejjel lefelé tartott díszelgő sapkájába dobálta be mindenki azt az összeget, amit aktuálisan sörre szánt. Az így összegyűjtött pénz aztán a fentebb említett kiskereskedelmi egységben sörré lényegült át, amit páran felhoztak a buszra, mi meg ott diszkréten beöntöttük az arcunkba. Soha senki nem látott semmit, megittuk azt az egy-két sört, göngyöleg vissza, aztán irány a Petőfi. Részeg katona vagy lebukás soha nem volt.

Most is így terveztük, de az élet nagy rendező, pláne, ha dramaturgja a szocialista hiánygazdálkodás, gyártásvezetője pedig az igen tikkasztó júliusi hőség.

Magára a temetésre most nem térnék ki részletesen, nyilvánvalóan jól sikerült, mert a századparancsnok elindíttatta útjára a díszelgő sapkát, a busz meg irányt vett a bolt felé. És akkor következett be a katasztrófa. Nem találtunk egyetlen olyan helyet sem, ahol lett volna összesen vagy három-négy láda sör. Ezt a fiatalok nem hiszik el nekem, de remélem, a generációm majd a kommentekben engem fog igazolni. Ott álltunk tehát szomjasan és kétségbeesve. A századparancsnok azonban arra a következtetésre jutott, hogy ha valahol, akkor hát a sörgyárban biztos lehet egy kis sört találni, ezért katonás elhatározottsággal, ám széles vigyor kíséretében adta ki a parancsot:
– Irány a Kőbányai Sörgyár!

És lőn. A díszszázad buszai csendben odalopóztak a sörgyár kerítéséhez, ahol éppen műszakváltás körüli idő volt, és ahol a sörgyári dolgozók álltak szépen sorba, hogy a csatos zöld üvegecskéjükbe kiméressék a házisörnek nevezett, igen finom nedűt. Na kérem, mi ezeket a söröket vásároltuk meg. A dolgozók ilyen közelről még nem láttak díszbe öltözött katonát, olyat meg pláne nem, hogy kigombolt zubbonnyal, sapka nélkül mutatkozzunk a nagy nyilvánosság előtt, szóba elegyedünk az emberekkel, a kezünkben pedig nem karabély, hanem cigi és/vagy sörösüveg van. Komoly pofával senki nem bírta ki a látványt, ekkora lazaságot korábban nem engedtek meg nekünk. Lehet, hogy a látvány kicsit dehonesztáló volt a 32-es Kádár-huszárokra nézve, de valószínűleg megbocsátották nekünk, mert amikor nagy nehezen visszakászálódtunk a buszokra és indultunk vissza a laktanyába, integettek nekünk.

Kiegészítés: ide kattintva olvashattok a 32-esek budapesti emlékművéről az egyik testvérblogunkban.

38 hozzászólás

1. szaGértő — 2010-06-16 08:31

A sörhiányt tudom tanúsítani. 1977-78 körül az akkori fogyasztóvédelem egy ideig engem (is) meghívott időnként, próbavásárlásra. Egy 17-18 éves fiúgyermek a piacon bevásárlás során jelentős átveréseknek volt kitéve, előfordult, hogy egy kiló dió a visszaméréskor csak 40 deka volt.

Csakhogy, egy idő után már mindenki tudta, hogy én vagyok a csali, ezért lebukás nem nagyon volt. Volt viszont sör, minden mennyiségben. Ha bementem egy boltba, ahol sörnek nyoma se volt, és kértem egy rekesszel, azonnal előkerült a raktár rejtett bugyraiból valahonnan kettő is.

Ilyenformán a társadalmi munkában végzett tevékenység következménye egy elég jól jövedelmező beszerző „kisiparosi” meló lett, ugyanis 40 fokban a nem létező sörnek igen rendes árfolyama bírt lenni.

38 hozzászólás

Szólj hozzá