Itt a tanévkezdés, percek múlva becsengetnek. Mi mással is tudnánk méltóbban megemlékezni erről a neves (bennünket, nemtanárokat általában már maximum csak hozzátartozóink okán érintő) eseményről, mint egy olyan poszttal, amelyben szervesen ötvöződik a pedagógusi mentalitás és az exkatona viselkedésmódja. Krux bebizonyítja, hogy az évek (évtizedek) telhetnek, de megfelelő környezetben és társaságban mindannyian visszaváltozunk ökörködő katonává.

És ez így van rendjén – szerintem.

Egy korábbi kommentjében Tiboru utalást tett arra, hogy a katonatörténetek nem érnek véget akkor, amikor a leszerelés alkalmával az öreg bakák mögött végérvényesen becsukódik a laktanya nagykapuja. A most következő történet fényesen bizonyítja, hogy jó cimborák között a katonatörténetek képesek ugyanúgy folytatódni, mintha az érintett szereplők csak egy egyszerű eltávról visszatértükben futnának össze a laktanya kapujában, és nem pedig több mint egy negyed évszázad múltával találna újra egymásra a két egykori bajtárs, meglehetősen sajátos körülmények között, amikor az igazi főszerepet már nem is a két obsitos alakítja, hanem az egyikük gyermeke.

Amikor a címben szereplő Szamár őrvezetővel megismerkedtem, még sem Szamár nem volt, sem pedig őrvezető; a lányáról meg hát végképp nem volt tudomásunk. Sejtésem azért van róla, hogy kéjes gondolat formájában azért már létezett a lánygyerek :-)

Tehát Szamár barátom ’79 októberében még „normális” nevével, honvédként rukkolt be Nyíregyházáról a Budaőrsi úti „nagy” Petőfibe, a díszzászlóaljba. Másik századhoz került, nem oda, ahová én. Az ő századukhoz csak néhány kopasz vonult be, kemény helyük volt, de kibírták. A becenév, meg a csontcsillag emlékezetem szerint gumi (másodidőszakos) korában ragadt a srácra. Viszonylag gyakran adott konyhaügyeletet, ezt az áldott jó szokását a későbbiek során is megtartotta. Szabadidejében szívesen futkározott, az egyik szakaszparancsnokunkkal gyakran felszaladtak a Sas-hegyre, onnan meg vissza. Én ezt soha nem tudtam megérteni; mondtam is gyakran nekik, hogy jó lenne majd ez az energia arra, hogy nyugdíjas korotokban még időben ki tudjatok érni a WC-re, de nem hallgattak rám.

Öreg korunkra aztán az éles században gyűjtötték össze a harmadidőszakos állományt, ott egy szakaszba kerültünk Szamárral. Ő volt a rajparancsnok, én meg az irányzója (így hívták a géppuskást), gyakorlatilag a helyettese. Jó cimbik voltunk Szamárral, ha találkoztunk, én mindig hangos „Iáá, iáá, iáá!” szamárüvöltéssel üdvözöltem, ő meg jókat röhögött. Nagyon gyakran adott konyhaügyeletet, ergo 24 órát szolgálatban volt, másik 24 órát meg pihenőben, amely utóbbi annyit jelentett, hogy a reggeli őrségváltás után délig aludt, utána meg futás, kimenő, meg egyéb ilyen hasznos, időt múlató tevékenység. A körletünkben – amely az ott gyakorlatilag életvitelszerűen folytatott tiltott szerencsejátékok miatt a kaszinó-körlet elnevezést érdemelte ki öreg szolgálatvezetőnktől – csak a mi rajunk lakott, és minden túlzás nélkül állíthatom, hogy az ezred élelmiszerrel legjobban ellátott egysége volt, mivel Szamár őrvezető mindig igyekezett gondoskodni az övéiről.

Ez azt jelentette, hogy Szamárnak minden szolgálatában sikerült némi kaját ellopnia átcsoportosítania, aminek következtében rajunk tagjain módfelett kezdett feszülni a díszelgő ruha, különösen pocak tájékán. Szobaparancsnokként szinte soha nem volt jelen, ezért amikor a rendszeres kártyapartik miatt menetrend szerint meg akarták fenyíteni, mindig azt mondta, hogy „Jelentem, konyhaszolgálatban voltam!”, ergo nekem kellett elvinni a balhét. Cserébe viszont – mintegy fájdalomdíjként – szabad bejárásom volt az ezred konyhájára, ide értve az élelmiszerraktárt is…

Történtek érdekes dolgok is az utolsó időszakban – ezeket talán majd egy önálló posztban –, de most csak a leszerelést követő történésekre fókuszálok. Az egy teljesen természetes dolog volt, hogy a leszereléshez a piát a hivatásosokkal hozattuk be és náluk tároltuk – ott ugyanis nem keresték –, visszafogottan készültünk a laktanyában töltendő utolsó nap illő megünneplésére; erre sor is került, hajnalban aztán megleptük a Keleti pályaudvart. Egy korábbi kommentemben már írtam, hogy amikor Miskolcon leszállt a népes borsodi különítmény, akkorra már csak a Homo tirpaceusok maradtak a szerelvényen. Megkértek bennünket, hogy még egyszer, utoljára nyomjuk le nekik a díszmenetet. Erre is sor került a Tiszai pu. VIII. és IX. vágánya közötti peronon. Integettek a fiúk a vonat ablakából – köztük Szamár is -, akkor láttuk egymást utoljára. 

Aztán a vállunkra rakódott 25 esztendő, az egyéb testrészeinkre meg legalább ugyanennyi kilogramm.

Szamár is élni kezdte a – korábban olyannyira áhított – civil életet Nyíregyházán, meg én is, nem olyan messzire tőle, a szomszéd megyében. Nem tudtunk egymásról semmit, s bár ez egy kis ország, személyesen soha nem futottunk össze. Egy idő után abban a felsőoktatási intézményben kezdtem dolgozni, amely a Dudujka mocsaras területén, nem sokkal a második világháború befejezése után létesült, és az első névadója népünk bölcs vezére volt.

Történt egyszer (emlékezetem szerint 2006-ban), hogy a tavaszi vizsgaidőszakban ittam a meleg vért (azaz vizsgáztattam), amikor egy kislány került terítékre. Hallgattam a szóbeli feleletét, láttam rajta, hogy viszonylag tisztességesen felkészült, már el is döntöttem magamban, hogy át fogom engedni. Az indexét a kezembe vettem, és kezdtem visszafelé lapozgatni benne. Néztem a tanszékemnél korábban elért eredményeit. Különösebben nem csodálkoztam azon, hogy egy évvel azelőtt rendesen kirúgtam egy olyan anyagrészből, ahol az a ritkaság, ha egyáltalán átengedek valakit (a tanársegédek aztán később megkegyelmeztek neki). Színtiszta elméletből áll az az anyagrész, én imádom, a hallgatók már nem annyira (csak tudnám, hogy miért…).

Szóval rápillantottam az indexben a hallgató nevére, onnan meg a kislányra, pontosabban a szemébe néztem, amikor belém költözött a gyanú. Szamár őrvezető vezetékneve viszonylag ritka, azt a nevet láttam a lány indexében, amikor meg a szemébe néztem, maga Szamár őrvezető nézett vissza rám, úgy negyedszázad távlatából. Nem csoda; a lányok gyakran hasonlítanak az apjukra. A kislány még mondta a tételét, én meg odalapoztam az indexben, ahol a személyi adatok vannak. Néztem a születési helyét: Nyíregyháza. Néztem a középiskoláját: az is. Félbe kellett szakítanom:

– Kollegina! Mi az édesapja keresztneve?

Válaszolt. Hajjaj, ez is stimmel. Kezdtem magamat meglehetősen hülyén érezni, de azért tovább kérdezősködtem:

– Volt katona az öreg?

– Volt.

– Hol?

– Budapesten, a díszzászlóaljban.

– Mikor?

– Azt nem tudom.

– Na, akkor majd én megmondom, mert én ebből is fel vagyok készülve! Apja 1979. október 11-én húzott csizmát! Ugyanott és ugyanakkor, ahol én!

Na, ez volt az a pillanat, amikor a kislány kész lett, de én is. Édes jó Istenem, ez a gyerek a Szamárnak a lánya! Átvettem a kezdeményezést.

– Akkor most azonnal felhívod az apádat!

A kislány hátranyúlt a mobiljáért, aztán felhívta az édesapját. Az izguló apa nyilván már várta lánya hívását.

Megfigyeltem, hogy a hallgatók alig érnek ki a szobámból, már gerjesztik is a telefont, és a folyosón percekig le-föl mászkálva adják ki magukból a feszültséget: az összes ismerőst felfokozott idegállapotban tájékoztatják arról, hogy „Megaláztam őket, sikerült egy kettest kifognom!”, vagy „Kirúgott a szemét, pedig mindent szó szerint mondtam el neki!”, stb.

Gondolom, Szamár is a vizsga eredményét várta a lányától, de nem azt hallotta, hanem azt, hogy a lánya közli vele:

– Szia Apa! Még vizsgázok! Adom a tanár urat!

Átvettem a telefont, és ahogyan huszonöt évvel korábban rendszeresen, most is a szokott módon üdvözöltem Szamár őrvezetőt:

– Iáá, iáá, iáá!

Döbbent csend lett a telefon másik végén, de meg a szobámban is! Azt elfelejtettem mondani, hogy úgy szoktam vizsgáztatni, hogy amíg egy hallgató felel, addig másik kettő felkészül. No, ez a két utóbbi hallgató kicsit furcsán nézett, de nem balekok voltak, hanem már firmák (ennek a két kifejezésnek a lényegét a nálunk végzett egykori hallgatók majd elmagyarázzák a kommentekben), ergo hallottak már egy-két furcsa történetet az oktatóikról. Bemondtam a telefonba az igazi nevemet is, ekkor meg onnan jött az iszonyú ordítás, meg az adekvát kérdés:

– Irányzóm! Hát te meg mi a f@szt keresel ott?

Mondtam neki, hogy ez meg az, meg hogy így meg úgy… Nem részletezem tovább. Dumáltunk egy sort, a telefonszámokat meg legott kicseréltük. A személyes találkozásra a kislány diplomaosztó ünnepségén, tavaly júniusban került sor. „Véletlenül” beosztottam magamat vizsgáztatni arra a napra, a kislánnyal meg már korábban megbeszéltem, hogy amikor a hivatalos ceremóniának vége, felhív.

Így is történt. A hívás után lementem a díszaulába, és kísérletet tettem arra, hogy abban az őrült tömegben megtaláljam őket. Sikerült. Amikor Szamárral 28 év után összeölelkeztünk, működni kezdett a pavlovi reflex, és mindkettőnknek gond nélkül sikerült a másodperc tört része alatt visszahülyülni az 1981-es szintünkre. Nagyon hangosak voltunk és rosszak, a meghitt és konszolidált módon ünneplő környezetünkből elég hamar tisztességes kis nézőközönségünk kerekedett, akik furcsán néztek bennünket. A mai napig nem értem, hogy miért…

Elvégre nem történt semmi, csupán csak annyi, hogy – ha csak egy félórányira is – Szamár barátommal újra a díszzászlóalj katonái lettünk.