208. – Hadtápbevetés 1.0

Posted on 2010-10-04 by tiboru

Szögyi katonai karrierje szépen indult, de – amint azt látni fogjuk – sajnálatos módon egy kisebbfajta döccenőt szenvedett. A friss sorállományú katona első hadtápbevetése emlékezetes fizikai munkával, továbbá egy még emlékezetesebb autózással és ivászattal írta be magát a Göncruszka környéki településtörténészek aranykönyveibe.

Elérkezett az a perc, amikor a katonai főiskolán (fegyelmi okokból) átsoroltak hallgatói állományból sorállományba; innentől a törzsosztály létszámfelettijeként kerültem nyilvántartásba. Az első egy-két hetem arra ment el, hogy megpróbáltam felderíteni, mit is kell akkor egyáltalán itt most csinálni, de különösebb eredményre nem jutottam. Reggel feltápászkodtunk, elmentünk reggelizni, aztán sunnyogtunk délig, akkor ebéd, utána meg sunnyogás tovább addig, amíg el nem mentek a tisztek. Este meg ki a városba, ha nem felejtettük el megíratni a könyvet, akkor azzal, ha nem volt könyvünk, akkor anélkül.

Ebbe az állóvízbe dobott követ Bézolika (mondjuk a srácot a fogdán ismertem meg), aki azzal a hírrel jött, hogy lehet menni valami rakodási melóra. Mondtam neki, hogy írasson már be, mert tényleg rámfért volna már valami kis mozgás.

Oké, akkor négy főnek tartott délután egy fatörzs valami eligazítást, amiből én csak annyit jegyeztem meg, hogy hajnali kettőkor indulás, azért hunytam is előtte egy picikét. Setétben le az épület elé, öregcsepel platójára fel, szunya bevág tovább, majdcsak szólnak, ha megérkeztünk.

Valamikor és valahol azért csak felébredtünk, kukkolunk kifelé; az hamar leesett, hogy valami hegyek között járunk, aztán Bézolika visít fel, hogy ez az ő kis fatornyos falucskája (vagy város, egyszóval Mád volt), akkor most már kezdett érdekelni a dolog, hogy mibe is csöppentünk. Végül egészen Göncruszkáig rongyoltunk el, ott gépjárműről, akkor mit is kell most itt pakolászni?

A képlet egyszerű: itt egy pince, abban van pár(száz) zsák krumpli, az fel, rá a Csepelre, oszt’ utána átkocog a járgány Göncre, mert ott van vasútállomás, krumpli be a vagonba, érthető? Naná, de akkor először is kellene valamit enni, nehogy már éhgyomorra kezdjünk el dolgozni. A háziak egyből kapcsoltak, megkérdezték a vitéz urakat, nem-e kívánunk fogyasztani a méltán híres gönci barackpálinkából egy-két kupicával? Azért egy katona ilyen kihívástól nemigen szokott megfutamodni…

Megtörtént a bemelegítés, akkor nyomás le a pincébe bameg, ott meg durva hideg van, na akkor futásban fel a zsák krumplival, bevág a Csepelre, nyomás vissza. Azért úgy félplatónál megálltunk, hogy szusszanjunk egy kicsit. Akkorra már azt is kiderítettük, hogy azért ez a tájék még éppen beletartozik a tokajhegyaljai borvidékbe, nincs-e véletlenül kéznél egy pohárka borocska? Volt. Akkor beborozgattunk, második lendülettel televágtunk a Csepelt, rongyolás át a vasúthoz. Vagon megvan, krumplinak gépjárműről, vagonbabe, háááát igencsak elveszett a vagon belsejében az a pár zsák krumpli. Vakartam erősen a fejemet, hogy ha egy kocsival ez csak ilyen kevés, mikorra fogjuk mi telesz@rni ezt a vagont..? Elképzelhető, hogy a klasszikus önszívatás esete forgott fenn, amikor úgy döntöttem, hogy eljövök ide?

Vissza Ruszkára, most egy másik háznál álltunk meg, no akkor megkóstoljuk az itteniek pálinkáját is, meg akkor ne menjünk már tiszteletköröket, hozzák inkább egyből a borospoharakat is.

Határozottan kezdett jobb kedvünk lenni. A mostani félplatós szusszanásnál még egy kis szalonna-kolbász is előkerült a kamrából, nonémá’, kezd egyre jobb hely lenni ez a Göncruszka. Mikor átcsattogtunk a vasúthoz, meg is állapítottuk, hogy kb. ez az a sorrend, amit a továbbiakban rendszeresíteni kellene. A harmadik háznál már a fatörzs se fordult el, amikor bemelegítettünk; meg is beszéltük vele, hogy akkor ez a menetrend jó lesz, mikor mi átdzsalunk vagonírozni, addig sétáljon át a következő házhoz és tisztázza ezt az ottaniakkal.

Ahogy a nap meg az alkoholszint emelkedett, már nem is nagyon fáztunk. Egyrészt mert a levegő is melegedni kezdett, másrészt meg fényes nappal sikerült úgy bebaxxnunk, hogy még az eget is nagybőgőnek néztük, onnan meg már mindegy volt nekünk. Nem számoltuk precízen, hogy hány fordulót tettünk meg, de ha csak tízet saccolok, akkor is minden háznál legalább két pohár pálinka, meg két-három pohár bor, szóval ez már igencsak emberes teljesítmény volt részünkről.

Igaz, ki is hajtottuk magunkat tisztességgel, de igencsak távol állt tőlünk a színjózanság fogalma. Olyannyira, hogy mi lepődtünk meg a legjobban, amikor a késődélutáni, vagonnál történő megjelenésünkkor meredten konstatáltuk, hogy ez a vagon, bizony ám meg van telve, mi meg itt vagyunk egy megrakott teherautóval, amit még ide be kellene valahogy szuszakolni. Azért megoldottuk, de istenbizony hordósan kifelé hajlott a vagon oldala. Vissza a seriffhez (akkor már így szólítottuk), hogy akkor mi a helyzet; mondta, hogy még buggyantsuk meg a Csepelt, mert egy kocsival akkor hazaviszünk, hogy legyen mit enni annak a beles bandának Szolnokon.

No, ezt már kicsit szelídebb tempóban viteleztük ki, főnök is bement dumálni a háziakhoz, mi meg elszopogattuk a tornácon felejtett pálinkásüveg tartalmát. Pálinka elfogyott, állni már nemigen bírtunk, a sofőrt zargattuk, hogy menjen be szólni a seriffnek, hogy jön vagy nem, mi itthagyjuk, mert már kezdett setétedni is. Végre-valahára csak kiette a fene, a háziaktól még búcsúzóul két üveg pálinka, meg egy kisebbfajta kanna bor is kificcent. Oké, akkor valószínűleg jó utunk lesz hazafelé is, különösen, hogy a krumplik mélyén már kialakítottunk egy jó kis fészket. Még gyorsan pisilni-kakilni akinek kell, mert hazafelé nem fogunk megállni, aztán csapjunk a lovak közibe.

Hát mi is belecsaptunk gyorsan a lecsóba, az egyik üveg pálinkát már a szomszéd faluig megittuk. No és mivel természetesen tudtuk, hogy nem szabad, egyből ránkjött a pisilhetnék. Azért mégiscsak nem illene már tíz kilométer után megállítani a kocsit, akkor valahogy oldjuk meg: fészekből ki, hátsófalhoz oda, szerszám elő, kilógat, ahogy annak rendje és módja. Kapaszkodni azt kellett nagyon erősen, mert azért a hegyvidéki utakon elég kevés az egyenes szakasz, a sofőr meg Ferjáncz Attilának képzelte magát, hiába üvöltöztünk előre, hogy nem krumplit viszel b…meg, mert de.

Még az anyagcserefolyamattal voltuk elfoglalva, amikor beütött a menykő, beértünk valami faluba. Nadehát ha egyszer megindul, akkor azt már az istennek sem szabad elcsavarni, legfeljebb láthatják a falusi menyecskék, hogy mit hagytak ki, de csajok helyett egy kikerülő manőverrel egy biciklist mentett meg a fittipaldink a kivasalástól. Ürge először felnéz az égre, aztán megrázza a fejét, akkor ránknéz, szem elkerekedik, és egy akkorát perecelt az árokba, mint a nagykabát (ha még fordult volna kettőt, akkor már elérte volna az ólajtófokozatot is). Nézünk egymásra: te ba’meg, kutya legyek, ha ezt nem hugyoztuk fülbe!

Örömködés megvolt tovább, nemsokára csapra ütöttük a boroskannát is, de az valami rettenetes poshadt mosogatólé ízt produkált. Bézolika, mint hegyaljai ember azt javasolta, hogy öntsük ki a fenébe az egészet (a kiherélést megúszta), de mi, a többiek letorkolltuk, hogy katonának csak kétféle bor létezik: van bor, vagy nincs bor. Ha meg nem kérsz belőle, az a te bajod, több marad nekünk.

Mondjuk lehet, hogy mégsem kellett volna azért meginni, mert hiába alakult ki addigra az M61 mintájú katonai bádoggyomrom, amibe már szinte bármit bele lehetett önteni veszély nélkül, ez a bor igencsak meggyötörte. Nem csak az enyémet, mindannyiunkét. Gyógyításként akkor gyorsan elkezdtük elfogyasztani a másik üveg pálinkát is, aminek az lett az eredménye hogy a további hazaút már csak annyiról szólt, hogy akkor most éppen melyikünk hasal a krumpliszsákokon, hol fejjel, hol alsótesttel az út fölé kilógva, a többiek meg fogják a bentmaradt végtagjait…

35 hozzászólás

1. Adani — 2010-10-04 09:20

A van bor vagy nincs bor ismerős főiskolás csóró kollégistaként is így álltunk hozzá. Ha nincs pénzünk jóra akkor jó a 2 littyós olcsó kannás hígítóízű Cimbora, Tesco gazdaságos kólával.

De azért létezik olyan, h mise bor. Amit még mi se iszunk meg.

35 hozzászólás

Szólj hozzá