240. – Punnyadás

Posted on 2011-01-26 by tiboru

Már ezeken az oldalakon is többször elmondtuk az egységes téridő-elmélet katonai cáfolatát, melynek értelmében a katonaságból az utolsó hetek-napok telnek a legnehezebben. Ilyenkor tényleg az unalom a domináns érzés, amit csak egy-egy rántottcsirke vagy parancsnoki leb*szás tud színesíteni – ahogyan ez Optikával is megtörtént.

A bedeszkázott égbolt már igencsak rossz állapotban volt, mi viszont kezdtünk egyre jobban érezni magunkat, mert közeledett a leszerelés. Ennek megfelelően már-már pofátlan módon beleszartunk az egész katonáskodásba, hiszen „azért vagyok ilyen laza, mert augusztusban megyek haza”.

Nagyjából 30 nap volt hátra a leszerelésig. Úgy éreztük, hogy az idő kerekei elég lassan forognak és nem nagyon akar elfogyni az, ami még hátra van. Egyre jobban untuk magunkat. A lazaság főleg vasárnap volt jelen, amikor tisztjeink, tiszthelyetteseink többsége otthon volt. Leszerelés előtt álló rigó volt a ZNTI, aki szintén nem foglalkozott a világgal.

A rigó azokat a sorkatonákat jelentette, akik valamilyen oknál fogva nem voltak előfelvételisek a főiskola vagy egyetem előtt. A diploma megszerzése után fél évig valahol nagyon komoly katonai ismereteket szereztek, majd egy évig tiszthelyettesként, vagy zászlósként szolgáltak valahol. Ők a táposokkal mindig nagyon rendesek voltak. Nagyjából nekik köszönhettük, hogy nem lettünk agyonszívatva kopaszként. És ők is legalább annyira várták, hogy elfogyjon a centijük.

A körletrend nem igazán létezett, eléggé összevisszaság volt. Aki épp nem volt szolgálatban, az baromira unatkozott. Mehettem volna a városba kimaradásra, de már nem vonzott a zalaegerszegi városközpont, a Zala múzeumot már láttam. Délutánra beterveztem a CSMO-ban a Periszkóp a fjordok mögött című nagysikerű szovjet film megtekintését, de az idő nagyon lassan csordogált. Még ebédelni sem volt kedvem elmenni, így aztán az amúgy szigorúan tilos kajás szekrényből (minden körletben volt ilyen) ettem zsíros kenyeret, majd délutáni sziesztára készültem. Meglehetősen összevissza öltözetben tengtem-lengtem: tornacipő, gyakorlónadrág, ing félig-meddig begombolva. De hát a körleten mindenki így lézengett. Ez a punnyadás nem érdemelne meg egy posztot, de egyszer csak felpörögtek az események.

Valaki óbégat az ablak alatt. „Optikaaaaaaaaaa!”. Kinéztem és egy ex-osztálytársamat láttam, aki a másik zászlóaljban szolgált.

– Mi van? – kiabáltam ki egykedvűen.

– A Józsinak itt vannak látogatóban az anyjáék! Üzeni, hogy menjünk, van rántottcsirke meg almás rétes.
– OK, de felöltözök rendesen!

– Hagyd a p*csába, én is hogy nézek ki…

A többiek mondták, hogy a rántottcsirkét és az almás sütit ők is szeretik. Józsi szintén osztálytársam volt. Épp fenyítés alatt állt, mert elaludt őrségben, vagy valami hasonló komoly vétséget követett el. Mindenesetre addigi aranyéletének vége volt (kéthetente járt addig haza), az utolsó 2 hónapjában már nem kapott se kimaradást, se szabadságot, még a civil ruháért sem engedték el. Kéthetente látogatták meg a szülei és mindig akkora ellátmánnyal érkeztek, hogy egy szakasznak elég volt. A volt osztálytársakra is gondolt a kedves Anyuka, ezért aztán nem is volt a körlettársaim részéről hiú ábránd, hogy csurran-cseppen valami.

Mint két igazi antikatona mentünk zsebre ~~baszott~~ dugott kézzel a CSMO felé, ahol a látogatás zajlott. A rántottcsirke finom volt, meg az almás rétes is. Józsi némiképp konszolidáltabban nézett ki, mert ki akarta legalább a kapuig kísérni a szüleit. Az ellátmányt szétosztottuk és egy – éppen arra járó – körlettárssal elvitettem a részemet, amit aztán később jó étvággyal elfogyasztottunk. A másik társammal a CSMO mellett az árokparton heverésztünk még egy kicsit és beszéltük meg az élet nagy dolgait.

Egyszer csak az idillbe betoppant az ÜTI.

– Katonák! Hogy néznek ki maguk? Mit csinálnak? Álljanak fel, a kurvákfaszát!

– Jelentem, látogatónk volt.

– És milyen öltözetben kell a látogatót fogadni? Azonnal zászlóaljkihallgatásra rendelem magukat!

Az ÜTI egymás után mindkettőnket a századszintre kísért és lebaszta az alegységügyeletest, hogy milyen öltözetben engedett el engem a századszintről. Hozzátartozik a dologhoz, hogy az ÜTI korábban a keltetős századparancsnokom volt.

Közben én pedig latolgattam mire számíthatok. Úgy gondoltam, ha a zászlóalj parancsnoka tartja a kihallgatást, akkor kicsi, ha pedig a törzsfőnök, akkor nagy letolást fogok kapni. De azért próbáltam egy elfogadható észérvet kitalálni, miért voltam ott és akkor szabályellenes öltözetben.

Eljött a hétfő reggel. Igyekeztem a lehető legszabályosabb öltözetben megjelenni a zászlóaljparancsnok előtt. A zászlóaljkihallgatásra felsorakoztunk. A többiek azt jelentették, hogy aznap szolgálatba állnak. Majd rám került a sor.

-Jelentem, tegnap 14 óra körül az ügyeletes tiszt szabályellenes öltözetben talált a CSMO mellett, ezért zászlóaljkihallgatásra rendelt.

– Micsoda?! Mi volt magán?

– Jelentem, tornacipő, gyakorló nadrág, ing. Sapkát nem viseltem.

– És miért, ha megkérdezhetem? Szégyent hoz az egyenruhára, a kurvaéletbe!

– Jelentem, egyik társammal futni voltunk a sportpályán.

– Akkor a tornacipőhöz miért nem sportnadrágot és trikót vett fel?

– Jelentem, azok éppen száradtak. (megjegyzés: ez igaz volt)

– Akkor miért nem bakancsot vett fel a gyakorlóhoz?

– Jelentem, feltörte az új bakancs a lábamat. (ez is igaz volt)

– Jegyezze meg, hogy máskor ne lófráljon, mint egy lelenc. Tanulja meg, az istenbasszameg, hogy hogy öltözik fel egy katona.

– Értettem.

Aztán a zászlóaljkihallgatás véget is ért. Sikerült kimagyaráznom magam, ugyan kaptam kisebb kioktatást, de megúsztam a kisebb szabálytalanságot.

Annyi folytatása még volt az ügynek, hogy egy két hét múlva ügyeletes alegység tagjaként ÜTI-küldönc (azaz ÜTI-kutya) lettem. Ez volt az utolsó szolgálatom a honvédségnél a leszerelés előtt. És ki más lehetett volna az ÜTI ismét? Hát persze az, aki nemrég zászlóaljkihallgatásra rendelt. Rá is kérdezett, hogy jelentkeztem-e? Jelentettem, hogy igen és megismételtem a zászlóaljparancsnoknak adott magyarázatot. Azt mondta, hogy nem hiszi a mesét, mert ha tényleg sportoltam volna, akkor mi okom lett volna erről nem beszélni akkor, amikor számonkért, de legalább a zászlóaljparancsnoknak kivágtam magam. A szolgálat leadásakor gratuláltam a soron kívüli előléptetéséhez, végül sok szerencsét kívánt a civil életben.

33 hozzászólás

1. Adani — 2011-01-26 10:50

Biztos felemelő érzés lehet mikor egyre fogynak napok, és tudja az ember, h már nincs sok hátra, pláne ha már egyszámjegyűre fogytak, ill. mikor már órákban is lehet számolni. ilyenkor már persze,h nem érdekli az embert semmi és magasról kezd szarni a szabályokra, jönnek a tabu ledöntések.

Hasonló lehet mint az az élmény amit akkr érez az ember mikor közeleg a ballagás a 8. osztályból ill. középiskolából érettségi előtt. Nagyon nem bírtak már velünk a tanárok, nyolcadikban pláne júniusban mikor már éreztük a szabadság illatát, meleg nyári napok voltak, szartunk bele mindenbe, nem készültünk órákra, nem csináltuk meg a leckét, de nem nagyon keménykedtek már sztem megszokták,h immunissá válik az ember ilyenkor minden retorzióra kicsapni sem érdemes már senki a suliból ,ami egyébként is sok paprímunka és nem egyszerű dolog, a fegyelmi dettó és értelme sincs úgyis megszabadulnak tőle napokon belül. Középiskolába dettó, még a nagyon szigorú, de igazságos ofőnk sem eröltetett semmit. A cigizés főbenjáró bűn volt, ezért mindig titokban a wc-ben bagózott mindenki (ill. olyanok mint én, akik nem bírták a bűzt inkább kiszöktek hátul és egy trafóház mögött). akkor meg már simán az udvaron meg a kijelölt bagózóhelyen rágyújtottunk a tanárok orra előtt.

33 hozzászólás

Szólj hozzá