Az eltávozásokról általában mindenkinek jó, szép és kedves emlékei vannak. Találkozunk a családdal, levetjük az egyenruhát, iszunk egy-egy sört a cimborákkal anélkül, hogy figyelő tekintetünk szüntelenül a környezetet pásztázná a VÁP felbukkanásától tartva, s nem azon agyalunk, hogy mit teszünk, ha valamelyik vadászkopó-szaglású őrmester megérzi rajtunk a feleseket… BigJoe mindezekkel szemben egy olyan kivételes eltávról mesél ma, amely nem a kellemes emlékeket ébreszti fel benne.

Még a kiképzőszázadban töltött időmben történt. Nem vágok az események elé, leírok mindent szép sorjában.

A Nyugatiból hazamentem Debrecenbe; a család örült, meséltem az okosságokat, nevettük meg minden. Amikor közeledett az visszaindulás – nem nagyon várt – ideje, felpakoltam, majd cél a Nagyállomás. Mivel nem siettem vissza, ezért a keresztfaternál még el akartam tölteni pár órát, vagyis a szokottnál kicsit korábbi vonatra ültem. Pontosabban az eggyel korábbira, mint amelyikkel utazni szoktam..

Az eggyel korábbi vonatot véletlenül értem el, mert a debreceni tömegközlekedésben sikerült úgy lavírozni, hogy mind a busz, mind a villamos vezetője segített, mert a szőke hugim szívhezszólóan előadta, hogy a csóri határőr el talál késni. Ez hatott. A segítség abból állt, hogy nyomták a gázt, mint süket a csengőt. A villamos pilótája meg olyan helyen nyitott nekem ajtót, ahol ez máskülönben tilos volt, így – egy kis futás árán – elértem a korábbi vonatot.

A Nyugatiig olvasgattam, elvoltam. A keresztfater az V. kerületben lakott; odamentem hozzá, beszélgettünk. Volt kábé egy-két órám szabadon. Majd megcsörrent a telefon, keresztfater felvette, majd gyorsan odahívott:

– Gyere, mert anyád akar veled beszélni. Szedd a lábad, sürgős!

Átvettem a kagylót, a kereszt meg közben bekapcsolta a TV-t. Valami nagy baj volt, mert szinte rátapadt a katódcsőre.

– Tessék! – mondtam nyugodtan.

– Csak a hangodat akartam hallani – mondja zokogva anyám –, mert Szajolnál vonatbaleset történt, sokan meghaltak, és nem tudtam, melyik vonattal mentél vissza.

Megnyugtattam, hogy eggyel korábban indultam vissza: minden rendben, nyugodj meg, ne sírjál. Aztán letettük a kagylót és elkezdtem nézni a TV-t. Mint megtudtam, kisiklott egy vonat, tele utassal. Napirendre tértem a dolog fölött, s nyugtáztam, hogy az őrangyalom (az enyém vagy a határőröké…) tette a dolgát; jelzem, kevés szabadideje lehetett… Amikor eljött az idő, visszamentem a laktanyába, be a körletbe. Mivel minden eltávosnak egyformán 22 óráig volt könyve, ezért estefelé szépen elkezdtek szállingózni a srácok, de egy jászsági srác nem jött 22.00 után sem. Kezdtünk aggódni, a szakszi jelezte a laktanyásnak a hiányát, aztán – igaz, kicsit nyugtalanul – szunya.

Reggel megjött a Nemoda  HŐR. Persze rögtön körbeálltuk és kifaggattuk:

– Na mi van?

– Majdnem kinyúltam – mesélte –, rajta voltam a szajoli vonaton. Elveszett  mindenem, csak az ingem meg a nadrágom maradt meg, no és persze a cipőm. Sokáig pakoltam a romokat, sok halott volt. A nyulak is mentettek (nekünk mindenki, akinek barna vállapja volt, az nyuszi volt), hagyjatok pihenni.

Nem kellett foglalkozásra jönnie; pótolták a felszerelését, katonakönyvét, egyszóval mindenét. Aznap nem volt szívatás, csak normális takarítás.

És örültünk, hogy – legalábbis nálunk – mindenki megvan… Az áldozatok pedig nyugodjanak békében!