Szögyiről az eddigi posztjai alapján annyi, de ANNYI mindent el tudunk képzelni, hogy szinte belegondolni is fizikai fájdalommal jár, de hogy kiképzői szerepben is fellépett, azt – valljuk be – elég nehezen…

De a hadsereg a meglepetések örök területe, úgyhogy dőljünk hátra és folytatásokban ismerkedjünk meg barátunk ezen oldalával is. Ma az első fejezet következik.

1. Előkészületek – Alapkiképzés

Ezzel minden katonafajzat találkozik, mondhatni a beköszöntő. Most viszont a másik oldalról akarok beszámolni, ami a rendszer egyik nagy tévedése volt az esetemben. Mert általában kik is szoktak alapkiképzők lenni? Azok akik olyan szinten teljesítenek, hogy elvárható tőlük a kopaszok idomítása, aminek végén a kapun bejövő civilből katonát faragnak. Node!!! A katonai főiskolán az első tanév alatt elszenvedett oktatás MINDEN tisztjelöltet alkalmassá tesz egy ilyen szintű vezetői feladat ellátására. Még engem is. No, hát erre a legenyhébb reakció egy kérdőjeles fejcsóválás volt, de előfordult harsány nyerítésbe átcsapó röhögés is.

Nyári szünet után „bevonulunk”, ennek megfelelő állapotban, ½- ¾-1/1-2/1 részegségi fokozatban, első este még a „régi” általános katonai tanszékre. Másnap reggel parancskihirdetés, ahol felolvassák, hogy ki melyik tanszékre kerül áthelyezésre (nem mintha már egy éve nem tudtuk volna), elvtársak, akkor lehet átpakolászni. Átköltözés a kollégiumi épületbe, éppen csak annyi időm volt, hogy megcseréljem a mosdón a piros/kék pöttyöket, már rángatnak is vissza, hogy megint sorakozó.

Azt azért meg kell jegyezni, hogy vajon ki volt az első, aki egy jóleső kocsmatúra utáni hazatérés alkalmával egy nagy pohár meleg vízzel kívánta oltani a szomját? Naná hogy én, ami után újra feléledt bennem az az ősi reptéri szokás, hogy minden percben észnél kell lenni.

Szóval alig vagyunk még egy fél napja áthelyezve a szaktanszékre, most meg felolvassák az új parancsot, hogy ideiglenesen átvezényelnek minket az általános katonai tanszékre. Ahonnan reggel „jöttünk el”. Odaballagunk, jéééé, ott meg mi fogad minket? Hát parancskihirdetés. Valahogy addigra már kezdtük megszokni. Itt aztán végre kiderült hogy ki hova is kerül, és akkor megint átvezénylés másik épületbe és századhoz, ahol megint parancskihirdetéssel fogadnak. Mindig is mondtam, hogy olyan egyszerű dolog ez a katonaság, mint egy faék.

Amúgy egész elviselhető helyet osztottak nekem, a tiszthelyettes hallgatókhoz kerültem. Ezek szerencsére nem olyan nagypofájúak mint a tisztinövendékek, a felvételin a repülősök közé az értelmesebbeket válogatják, ugyanakkor ezek önként és dalolva akarnak katonák lenni, szóval remélhető, hogy nem nagyon kell őket b@szogatni.

A századpéká még fél éve negyedéves zászlós volt, viszont a század tényleges „lelke” a századparancsnokhelyettes, aki már isten tudja hány éve leledzett alhadnagyi rendfokozatban. TSZ-esből küzdötte fel magát, végigjárta az összes tiszthelyettesi fokozatot, aztán zászlós, törzszászlós, de amikor a tiszti vizsgát sokadik alkalommal sem tudta megcsinálni… Állítólag egy-egy századpéká átlagban két évet bírt ki „felette”.

Személy szerint rajparancsnok lettem, pedig jobban tetszett volna egy szakaszparancsnoki beosztás, de amikor ezt akartam megreklamálni, akkor elkezdtem szálalni a rendelkezésre álló emberanyagot, és őszintén szólva nem nagyon tudtam összeszedni az egész (akkor már második) évfolyamból olyan három embert, akinél én katonásabbnak látszom. Akkor maradjunk ott, hogy megfelelő (?) ember a megfelelő helyre.

Itt is megvan a következő nagy eligazítás, meglepnek azzal, hogy minden szobába (rajhoz) be kell tenni egy plusz ágyat, mert a rajparancsnokok ott lesznek elszállásolva. Na jó, cipekedünk egy sort, aztán jön az ukáz, hogy mire az újoncok beérkeznek, addigra mindennek ragyognia kell. Erre aztán már csak kiakadtam, hogy hát tavaly, amikor mi vonultunk be, ezt mi saját magunk csináltuk meg, a pénteki bezsuppolás után egész szombat vasárnap csak sika-mika volt, nehogy már még ki is nyaljuk az újoncok seggét, tanulják csak meg rögtön, hogy mit is kell csinálni. Az lehet, hogy tavaly így volt, de most ez a parancs, szóval akkor gyűjtöttem be az első feketepontomat ezen a helyen.

Bevonulás előtti nap kezdett elterjedni a szóbeszéd a csapattagok között, hogy pár megyeszékhelyre el kell utazni, mert az újoncoknak az utazás alatt is kell felügyeletet biztosítani. Ez is új, mert egy éve még csak annyi volt, hogy akkor irány az egyenes, vonatra felszállni, majd Szolnokon várnak minket. No, ez megint lógási lehetőség, rongyolás ezerrel a kilós elé, hogy esetleg nem-e lehetne-e? Legalább szereztem neki egy jó öt percet (amíg kiröhögte magát). Egyrészt mert tavaly a nyíregyi alakulat csatakrészegen esett le a vonatról (igen, tudom, én is köztük voltam), nehogy már egy ilyen alakot küldjenek a frissen bevonuló újoncok fogadására. Áááá főnök, garantálom hogy senki nem fog inni semmit, na azt elhiszi, mert amikor együtt tettük meg a nyíregy-szolnoki távot, akkor meggyőződött arról, hogy simán elinnám a csapat elől a szeszt, na de akkor is, de akkor sem, mivel most csak valami 6-8 ürge van a szülőföldemről, azok meg majd hozzácsapódnak Nagyjózsihoz, aki a miskolciakat hozza. Aha, pont a Nagyjózsihoz… (aki már nem is fogalom, hanem űrmérték), persze, ahogy belegondoltam, amikor előjön a srácból a vérbuffos… na akkor az az egy biztos, hogy szerét kell ejteni a miskolciak megérkezését hogy megtekintsük.

Azért még utána elgondolkodtam, hogy tényleg kellett ez nekem? Az addig oké, hogy a laktanyából kimenni azt bármikor, hazamenni még inkább… De ha haza is megyek, az előző hat (vagy hét) hétben nekem már nagyon elegem volt a fater dohányföldjéből, a barátnőmnek meg szerintem belőlem (nem dicsekvésképpen, de úgy búcsúzott tőlem, hogy van olyan testrésze, ami már lassan rojtos – és az nem a szája volt). Ha meg hazamegyek, akkor mi is vár rám? Először jelentkezés a kiegen, esetleg egy két kör a dohányföldön vagy a szárítónál, ha meg beállítok a barátnőmhöz előzetes bejelentés nélkül, azt jobb helyeken válóok, kell ez nekem?

Újabb összerántás, a másnapi teendők kiosztására. Kell vagy négy ember a kapuhoz, hatan gyengélkedőre, meg ide, meg oda, minden ilyen után az első kérdés: önként jelentkező? Fiatal koromban az egyik munkahelyemen arra oktatott egy öreg szaki, hogy édes fiam, ha enni adnak, hajolj jól előre, ha inni adnak, hajolj jól hátra, ha meg munkát adnak akkor meg állj jól félre, szóval nem nagyon kapkodtam semmi után. Oké, ha meg nincs jelentkező, akkor maga, maga és maga lesznek azok. Az elöljárók sem nagyon törték magukat, hogy engem kapjanak, végül a századból ottmaradtunk összesen hárman, akiknek semmi feladat nem jutott. Hiába, a katonaságnál annak is van előnye, ha az ember ügyesen tudja utánozni a falfestés mintáját. Ahogy elnéztem, ez tényleg az (!) a hármas volt, azért gyorsan, amikor észleltük a helyzetet, odasündörögtünk ahhoz a csoporthoz, amelyik majd másnap az újoncokat vezetgeti ide-oda, mert ha ottmaradtunk volna egy kupacban, akkor adtak volna még valami testhezálló feladatot.

Délután a főiskolaparancsnok személyesen szemléli meg az újoncállomány fogadására való felkészültséget (hogy is van ez a sassal meg a legyekkel?), beállok egyedül a szobába, belép, jelentek, aztán elkezd vizslatni. Hogy hát lehetett volna tisztességesebben kitakarítani, miért nincsenek tisztára kimosva a szekrények belül, az ablakot is meg kellett volna tisztítani, meg a megjelenésem sem nagyon felel meg a katonai szabványoknak (hosszú haj, fókabajusz – arra azért volt mentségem, hogy egy táncosnak így kötelező, stb…). Bátorkodtam megérdeklődni, hogy akkor most másnap esetleg az angolkisasszonyok zárdájából érkeznek-e szüzek, mert akkor tényleg megcsinálok mindent, illetve nem-e kellene még jobban kinyalni az újoncok seggét? Ezredes elvtárs rövidre zárja, hogy ne pofázzak, hanem orvosoljam a hiányosságokat, a századpéká meg, amikor szemle után visszajött… második feketepont.

Szerencsére a könyveket nem betonozták le, így hát nem sokkal éjfél előtt újfent felhangzott a kapuhoz vezető úton a „Jeszli minjá mnóga dényeg, ja szizsú na szamoljotye…”

Másnap reggel. Pedig nem is annyira másnap, hiába az egyéves kiképzés… Megkaptuk a szakasz-rajnévsort, ami megint újdonságként hatott ránk, mert egy éve mi érkezési sorrendben töltöttük fel a szobákat/rajokat. Most meg előre definiálták, hogy ki hova kerül, hááát, így is lehet.

Biztos ami biztos, amíg be nem futnak az újoncok, addig egy kicsit lepihentem. Vagy tíz felé befutottak az elsők, a helyi szolnokiak. Egy ilyen jól agyonszervezett bevonuláson először a helyi HEMO-ban egy eligazítás, aztán rá a futószalagra, gyengélkedő, levetkőzés vizsgálat, injekció (mi is kaptunk egy éve egy lódózisú penicillint – hú de jól jött az bizonyos helyzetekben), civilruha a zsákba, gyakorló magáraránt, kaja, aztán elvezetés a körletbe. Ott névsorolvasás, maga, maga és maga a földszint ötös szobába, ott van a rajparancsnoka (ez voltam én), ő megadja a tovább eligazítást.

Nos, a besza-behu kiskatonák csendesen beóvakodnak a szobába, ahol majd a véresszájú rajparancsnok várja őket friss szívatásokkal. A helyzetkép számukra úgy nézett ki, hogy két oldalt szép nagy szekrények a falban, középen nyolc ágy, olyan elrendezésben, hogy négy alul, felette másik négy, mint felső szint. A négy alsó ágyon egy darab ember, aki olyan pozícióban van eldögölve, hogy elfoglalja mind a négyet, ez pedig én voltam, erőteljes horkolás közepette (hiába, az Ararát konyak mindig hatással volt rám).

Tényleg tele lehetett a nadrágjuk, mert csak suttogva mertek tanakodni hogy most mit csináljanak, de ugyebár katona a legmélyebb álmából is egy pillanat alatt harckészültségi állapotba tud kerülni, nekem is feltűnt, hogy valami olyan zajok vannak, amiknek nem szabadna lenni. Felültem, és kockásra gyűrt fejjel rájukförmedtem, hogy ti meg mi a jó szent sz@rt kerestek itt? Egyáltalán: kért itt valaki engedélyt a benntartózkodásra? No, legalább az elején befostak tőlem… Azért később fel is ébredtem, tisztáztuk hogy ki kicsoda, és megnyugtattam őket, hogy ha kedvesen ébresztenek fel, akkor nem vagyok vadállat.

Közben jön a riadólánc, hogy megérkeztek a borsodiak Nagyjózsival, már úton vannak az állomásról a reptérre, na, oda kötelező kimenni. El is foglaljuk a harcálláspontunkat, busz ahogy illik, be, Józsi legurul a buszról, és mint egy vezénylőtábornok, ahogy a torkán kifér:

Borsodi állomány, gépjárműrőőőől. Gyorsan, mozogjanak már, nem érünk rá. Katonák, ha azt mondom hogy mozogjanak, akkor nem a vemhes csiga sebességével kell mozogni, gyorsan, gyorsan… Sorakozó, ahogy már eligazítottam önöket! Beáll, nem pofáz! Nem imbolyog!

Na, ekkor a röhögésünk már a törvénytelenség határát súrolta, és folytatja, olyan kommandírozós stílusban, hogy egyik ámulatból a másikba esünk. Aztán az első sokk elmúltával az ott lábatlankodó poltiszt magához rendelte a legnormálisabbat közülünk (nehéz volt olyat találnia), és halkan közölte, hogy az oké, hogy jól szórakozunk, de akkor legalább ne csináljuk olyan feltűnően, vagy ha nem bírunk magunkkal, inkább menjünk olyan messzire, hogy ne legyen gyanús a dolog. Szó ami szó, elég jól kivigyorogtuk magunkat, abban biztosak voltunk, hogy a borsodi állományt legalább egy hétig még pelenkázni kell, aztán amikor bevonultak az első eligazításra, akkor mi is kénytelenek voltunk visszafáradni a körletekbe. Hogy azalatt mi történt, mi nem, a fene se tudja, mindenesetre úgy megszaporodtak az újoncok, hogy ahova léptem, ott mindenhol pislogott rám egy riadtszemű zöld valami, mint békák a tóparton, volt, amelyikre rá is léptem, a szolgálat üvöltözik, a századpéká mint pók a falon, a helyettes ötpercenként vágja földhöz a sapkáját, senki nem tud semmit, na, akkor a jó alaposan megszervezett bevonulás ezennel a csúcspontjára hágott. Berikkantottam, hogy harmadik szakasz első raj, spuri befelé a körletbe, ott aztán srácok döglés, egy ember az ajtóba, mint figyelő, és ha valamilyen parancsot már harmadszor üvöltenek végig, akkor legfeljebb kimegyünk… Végül így sikerült valamelyest kisebb stresszel leküzdeni a bevonulást.