Úgy látszik, a téli szünet jót tett az új jelentkezők bátorságának: Zolcsi67 is úgy döntött, hogy kilép a read only üzemmódból és posztíróként is bemutatkozik a tisztelt kollégáknak (s ezáltal ő lett a kereken 100. szerzőnk, hurrá, hurrá, hurrá!).

Legelső posztja két olyan témát is boncolgat, amelyek már szóba kerültek ezeken az oldalakon: az egyik a katona és a természet (ezen belül az állatok) kapcsolata, a másik pedig az ugyancsak többek által szóba hozott gasztrovonulat.

Kezdeném talán azzal a bemutatkozást, hogy a kommunizmus utolsó áldozataként jogosult lennék némi kártérítésre. Sorkatonai szolgálatomat ugyanis 1989 februárjában kezdtem (az utolsó, még 18 hónapra berántott eresztéshez tartoztam) a kies Mezőfalván. Ez a helyre kis település (a másfél év alatt egyszer se láttam) Dunaújváros vonzáskörzetéhez tartozik, a laktanya azonban onnan jó messze, Nagyvenyim felé, egy kukoricás kellős közepén terült el. A címben említett, csak a krónikák kora középkorához hasonlítható vadbőséget is ez a földrajzi fekvés okozta.

Első találkozásom a tájra jellemző állatvilággal (nem az őrmesterrel és a tizedessel, velük már a bevonulás napján kénytelen voltam megismerkedni) nagyjából a második-harmadik őrszolgálat idejére esett. Ugyan volt őrszázadunk is (a színvonalára jellemző, hogy azt a bakát, akinek legalább egy szakmunkáslevél volt a kezében, ott már egyből előnyomták őrvezetőnek), de mi, a harcálláspont lelkivilágával foglalkozni hivatott elit század is kénytelenek voltunk a laktanya teljes belső őrségét (ez két őrhelyet jelentett) ellátni.

A két őrhely közül az egyik – hm, hogy is kellett mondani? No, megvan – „a lőszerraktár védőprizmájának tetején elhelyezett, térvilágító reflektorral és távbeszélővel felszerelt őrhely” volt. Onnan fentről szépen be lehetett látni az igencsak unalmas tájat, éjszakánként legalább a nem messze levő pálhalmai börtön fényeiben gyönyörködhettünk. Aki volt már őrségben, vagy esetleg dolgozott éjszakai műszakban, az tudhatja, hogy a napkelte körüli órák a legrettenetesebbek. Az embert akkor hagyja el a maradék ébersége; ha fejre áll is, lecsukódnak a pillái, és másodperceken belül képes kómaszerű mély álomba zuhanni. Érezvén ezt a fejnehezülést, szépen ki is mentem a bódéból, nekitámasztottam a falának a hátamat, gyönyörködtem a kelő Napban, és… elaludtam. Úgy állva, ahogy voltam. Hirtelen felriadtam: valaki néz. Tőlem alig két méterre, a védőprizma tetején ült egy mezei nyúl, és bámult. Én meg vissza. Ugyan átvillant ízlelőbimbóimon a nyúlpaprikás íze, de gyorsan belegondoltam, hogy ha a szolgálati fegyverrel állnék neki vadászni, talán zokon vennék…

A fácánokkal már izgalmasabb kalandok estek meg. Aki jár a természetben, az tudja, hogy a fácán az utolsó pillanatig lapul a bozótban, majd amikor az ember majdnem rálép, hangosan dübörgő szárnyakkal, őrült rikácsolással repül fel, frászt hozva a békés kirándulóra. Történt egyszer, hogy a laktanyai külső őrséget ellátó társaság felvezetője amúgy hetykén, Robin Hood-módon a sapkájára tűzött fácántollal vitte ki az őrséget – vesztére. Ahogy ez lenni szokott, persze épp arra ette a fene az ÜTI-t. Hogy az őrséget akarta-e ellenőrizni vagy a harcállásponton akadt dolga, ez nem derült ki. Mindenesetre a látvány hatására azonnal megállíttatta az UAZ-t, kiugrott, és igen komoly hangerővel vonta felelősségre a bohóckodó felvezetőt. Aztán felébredt benne a logika is – ahol toll van, ott madárnak is kell lennie –, és a külső őrség őrszobájához hajtatott. A támlás tisztelgését nem is fogadva egyenesen az ételkiosztó helyiségbe csörtetett, feltépte a hűtőszekrény ajtaját, és mit látott? Egy szakszerűen megkopasztott, kibelezett, sütéshez előkészített fácánt. A madarat az őrség akarta elfogyasztani, feltehetőleg éjjel, ehelyett az ÜTI és családjának fazekában landolt. Utólag is jó étvágyat hozzá…

Itt jön a képbe az őrszázad és a harcállásponton szolgálók közötti örök ellentét. Mi, az „elit század” katonái megfogadtuk, hogy bizony okosabbak leszünk ezeknél a surmó bobbyknál. Egy békés nyári délután (már öreg katona voltam) gyalogsági ásóval felszerelkezve kiosontunk a fedezékek közötti egyik kis erdőfoltba, ahol szó szerint hemzsegtek a fácánok. Bölcsen előkészítve az akciót, ebédnél szóltunk a konyhásnak, hogy vacsoraidőben hozza ki a szükséges fűszereket, a tűzdeléshez a szalonnát, és nem feledkezünk el róla, ha a pecsenyét porciózzuk. Szóval, előírásszerű laza csatárláncban felvonult az akácosban egy csapat csorgó nyálú katona.

Mondanom se kell,  egy árva fácán nem sok, annyit se láttunk. Egyszer hallottuk a hangját valahonnan messziről, repült is abba az irányba (na jó, közelítőleg…) vagy tíz ásó, és semmi. Csak egy óra ásókeresés a sűrű aljnövényzetben. A konyhás is hiába szerelkezett fel estére, mi meg ettük a szárazbabfőzeléket kolbásszal. Fácánt – ha jól emlékszem – azóta sem ettem.