Ez a kis történet nem tartozik a legkellemesebb emlékeim közé, pedig igen erősen beivódott a tudatomba. Mai napság is előfordul velem, hogy álmomban birkózom a D-1 ejtőernyővel, és igen átizzadva ébredek fel a rémálomból – írja pilotax, s a sztorit végigolvasva csak egyetértően hümmögni tudunk. Hát igen, az ejtőernyőzés veszélyes foglalkozás…

A három hónapos újonc század nem sokkal az alapkiképzés után nagy reményekkel várta az első ejtőernyős ugrásokat. Nekem az első seregbeli ugrás sokáig emlékezetes maradt, merthogy egy igen kellemetlen balesettel kezdődött. A szandaszőlősi sportreptér volt az ugrások végrehajtásának helyszíne.

Az ugrásokat Li-2-ből hajtottuk végre – ekkor az még rendszerben volt, majd csak a következő év őszén selejtezte a sereg. Az újonc században kb. 10-15 fő sorállományúnak volt ugrása még civilben, a többiek abszolút ugrás nélküliek voltak. Az ugrások előtt mindenkit írásban nyilatkoztattak, hogy vállalják-e az ugrást, avagy nem. Talán vagy három ember volt, aki nem vállalta. Őket secc-pecc áthelyezték valami világvége helyőrségbe, pl. Lentibe.

Az első ugrások után is akadt vagy két-három ember, aki már a gépben az ajtón kinézve, vagy annak peremét görcsösen szorítva tagadta meg az ugrást. Érdekes, hogy fenn a gépben ezt soha nem láttuk nevetségesnek, csak utána, már lenn a földön. Az ő sorsuk is a villámgyors áthelyezés lett. Szerintem nem is volt ez rossz arány a kb. 110 fős újonc létszámához viszonyítottan. Az ugrás nélküliek túlnyomó többségben voltak, ennek megfelelően szervezték az ugrásokat. Az ugrással rendelkezőket igyekeztek egyenletes létszámban szétszórni az egyes felszállások legénysége között, hogy részben bátorítsák, részben megnyugtassák a kezdőket. A tapasztaltabbakat szétosztották az ugróállományban, így egy-egy felszálláskor 4-5 ugrással rendelkező is jutott a Li-2 fedélzetére, ahol egyszerre kb. 20-22 ugró várta a gépelhagyást,, beleértve az ugróállományú tiszti és tiszthelyettesi állományt is. Szerintem ez nagyon jó kezelése volt a nyilvánvalóan meglévő feszültségnek. Eredménye is volt, eltekintve attól a két-három embertől, aki megtagadta az ugrást. Az ő villámgyors eltávolításuk a csapat többi újoncának nem engedte a sok töprengést az eseményeken. A zpk. még ott a reptéren kiadta az azonnali áthelyezési parancsot, és ezeket a srácokat még aznap délután útba indították valamilyen isten háta mögötti helyőrségbe.

Innentől kezdve a továbbiakban nem voltak problémák az ugrást nem vállalók miatt. A legénységi állomány részére a D-1 típusú szovjet gyártmányú körkupolás ejtőernyő volt rendszeresítve. Ez a mai ejtőernyős fogalmak szerint bizony nagyon fapados ernyő volt (az RS 4/3-ast csak ez év őszétől, vagy a következő év elejétől rendszeresítették). Kezdve azzal, hogy rohadtul nehéz volt – 18 kg! – meg még ehhez jött a kb. 6-7 kg-os mentőernyő (ha jól emlékszem, Be-7 típusú hasernyő). A felülete 82 m², réseletlen és gyakorlatilag szinte irányíthatatlan volt. Ezért igen fontos volt a szandaszőlősi reptéren a jó ugratás, mert az irányíthatatlan cuccal – tulajdonképpen deszanternyővel – a kezdők könnyen köthettek ki a közeli holt-Tiszában. Mindenképpen tapasztalt, több ugrásos embert osztottak be az utolsó ugrók pozíciójába, hogy ők talán még ezzel az ernyővel is képesek kikerülni a korai lábmosást.

A gépet utolsókként elhagyóknak a Li-2-ből ugrani nem is volt olyan egyszerű. A gép igen kisméretű ajtaja a törzs hátsó részében, a gép hátsó fertályát elzáró fal közvetlen szomszédságában volt. Az átlagnál hosszabb srácoknak – mint amilyen én is voltam a magam 180 centijével, akkoriban ez még meghaladta az átlagos testmagasságot – az ugrás pillanatában collostok-szerűen kellett magát összehajtogatnia, ha nem akarta magát összeverni a szűk ajtón történő kiugráskor.

Az újoncok az akkori kiképzési alapelvek értelmében első ugrásaikat bekötött rendszerrel hajtották végre. Ennek lényege az volt, hogy az ernyőt nyitó – 1,5-2 mm-es drótkötélből készült, erős vászonhuzatba bújtatva, egyik végén karabiner csattal, a másik végén a három lezáró tüskével – bekötőkötelet egy karabiner-csattal beakasztották a gép mennyezetén végigfutó drótkötélbe, és a kiugrás után az ugró súlyánál fogva az kihúzta az ernyőt lezáró kúpokból a nyitótüskéket. A bekötőkötél ezután a gép fedélzetén maradt. A kiugrásokat egyetlen rárepülésből hajtottuk végre. Csakhogy a Li-2 elég gyors gép volt, ezért mire 20-22 ugró elhagyta a gépet, alaposan széthúzta a mezőnyt az első meg az utolsó ugró között. Az utolsóként ugróknak piszkosul kellett igyekezni, hogy ne a holt-Tiszában kössenek ki, egy nem-tervezett fürdést végrehajtva.

A balesetemet így utólag két okra tudom visszavezetni. Az egyik a gép már említett igen kicsi méretű ajtaja, a másik az én túlzott igyekezetem a fürdés elkerülésére – valahogy nem vágytam az akkor még igen hűvös vízbe érni, a közel 30 kg-os felszereléssel magamon – és az ebből adódó figyelmetlenség.

A bekötőkötelek gyorsan felgyűltek a gép ajtajában, és alaposan leszűkítették az egyébként sem bőséges ajtónyílást. Normális körülmények között a bekötőkötélnek a bal vállam felett kellett lennie, hogy kiugráskor ne keresztezze az ugrási irányt és ne ugorhassak bele. Nos, pont itt követtem el a hibát. A kiugrás a fent említett okok miatt rohamtempóban történt, az ajtóhoz érve azt már vagy 20 darab bekötőkötél szinte a felére szűkítette és előttem is belógott egy útban lévő bekötőkötél. Lendületesen, jobb kézzel, magam előtt balra átnyúlva, villámgyorsan elhúztam az útban lévő kötelet és már ugrottam is.

Ajjajaj… a félrehúzott kötél a sajátom volt. Pont magam elé húztam és teljes súlyommal (plusz a rajtam lévő felszerelés) beleugrottam a saját bekötőkötelembe. A kötél a nyakamra csavarodott, én  meg úgy meglepődtem, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok vagy lány. Azt viszont tudtam, hogy ha nem cselekszem azonnal, akkor akár az életem is rámehet. Szerencsére a kötél ismerte a fizikát és engedelmeskedett a súlyerőnek. Észlelve a gondot, én is igyekeztem a nyakam köré tekeredett kötél útját megkönnyíteni és rásegítve a súlyerőre, igyekeztem lefordulni a kötélről. Nagyjából kettőt pördültem magam körül és szabaddá téve a kötél útját, nyílott az ernyőt. Jellemző, hogy az adrenalinnal telített ugró, ha felkészült, képes századmásodpercek alatt észlelni és ésszerűen cselekedni. Sokkal tovább tart elolvasni ezt a pár mondatot, mint amennyi idő alatt az egész esemény lezajlott. Olyan gyorsan történt, hogy derékig voltam az előttem ugró ernyős már nyitott kupolájában (még a nevére is emlékszem: K.M.).

Nem elég, hogy (átélve az akasztást) alig kaptam levegőt, még azt is felismertem, hogy ha így maradunk, akkor mindketten idő előtt fogunk elhalálozni. Ami semmiképpen nem állt szándékomban, az alattam lévőt meg nem kérdeztem, de feltételeztem, hogy neki is ez lehet a véleménye. Ilyenkor az alant lévő kupola „elszívja” a felette lévő ernyő elől a levegőt, és az én ernyőm összeomolva, szépen belepottyanok az alattam lévő ernyőjébe, annak minden elképzelhető következményével együtt. Levegő után sűrűn kapkodva azonnal megkezdtem a D-1-essel elképzelhető és lehetséges egyetlen irányítási műveletet, az ún. csúsztatást. Ennek lényege az volt, hogy gyakorlatilag függeszkedni kezdek valamelyik hevederbe – ebben a lelki és fizikai állapotban! – ezzel deformálva a kupola alakját, minek következtében az elkezd „haladni” a behúzott heveder irányába. A haladási „sebesség” néhány 10 cm/s, úgyhogy legalább 30-40 másodpercig ajánlatos a műveletet végezni, hogy többé-kevésbé biztonságos távolságba kerüljek az alattam lévő ernyőtől.

Igyekezetem eredményes volt, amit e kis történet is tanúsít és még a fürdést is megúsztam szárazon! Földetéréskor éreztem, hogy a nyakamon valami csorog. Odanyúltam és piros lett a kezem. Az adrenalin elfedte, hogy a bekötőkötél megnyúzta a nyakamat. Közvetlenül a velünk együtt ugró Gy. B. zászlóaljparancsnok mellett értem földet néhány méterre, aki látva, hogy igen véres vagyok, azonnal intézkedett, hogy azonnal szállítsanak kórházba. Én eléggé erőtlenül, de tiltakoztam, nincs nekem semmi bajom!! A hülye hiéna! – gondoltam. Az ügyeletes zászlóaljorvos szerint igen nagy a valószínűsége, hogy gerincsérülésem van, hiszen teljes súlyommal terheltem a bekötőkötelet a nyakamnál fogva, ugye valahogy így néz ki egy akasztás is. Bevittek a szolnoki kórházba, majd onnan közvetlenül mentővel vittek a Központi Katonai Kórházba. Hála istennek „csak” a lenyúzott nyakam volt a sérülés, gerincsérülésem nem volt. Kb. 10 napi megfigyelést követően újra eje-alkalmasnak minősítettek és visszamehettem az alakulathoz. Sajnos akkorra vége volt az eje-tábornak, úgyhogy lemaradtam vagy egy tucat ugrásról. Az alakulatnál nem nagyon hittek az orvosoknak, úgyhogy kivettek az ugróállományból és írnokká tettek. Nagyon nem volt ínyemre a helyzet, ezért mindent elkövettem, hogy visszakerüljek ugróállományba, ami vagy három hónapos tortúra után sikerült is, és az őszi eje-táborban már újra ugorhattam.

Szerintem nem sokan mondhatják el magukról, hogy már akasztott emberek is voltak, ja és túl is élték!

A HA-LIX fotóján szépen látszik, hogy az ajtó mennyire az elkeskenyedő törzsvégben van, és nem túl tágas.