485. – Akasztott ember voltam

Ez a kis történet nem tartozik a legkellemesebb emlékeim közé, pedig igen erősen beivódott a tudatomba. Mai napság is előfordul velem, hogy álmomban birkózom a D-1 ejtőernyővel, és igen átizzadva ébredek fel a rémálomból – írja pilotax, s a sztorit végigolvasva csak egyetértően hümmögni tudunk. Hát igen, az ejtőernyőzés veszélyes foglalkozás…

A három hónapos újonc század nem sokkal az alapkiképzés után nagy reményekkel várta az első ejtőernyős ugrásokat. Nekem az első seregbeli ugrás sokáig emlékezetes maradt, merthogy egy igen kellemetlen balesettel kezdődött. A szandaszőlősi sportreptér volt az ugrások végrehajtásának helyszíne.

Az ugrásokat Li-2-ből hajtottuk végre – ekkor az még rendszerben volt, majd csak a következő év őszén selejtezte a sereg. Az újonc században kb. 10-15 fő sorállományúnak volt ugrása még civilben, a többiek abszolút ugrás nélküliek voltak. Az ugrások előtt mindenkit írásban nyilatkoztattak, hogy vállalják-e az ugrást, avagy nem. Talán vagy három ember volt, aki nem vállalta. Őket secc-pecc áthelyezték valami világvége helyőrségbe, pl. Lentibe.

Az első ugrások után is akadt vagy két-három ember, aki már a gépben az ajtón kinézve, vagy annak peremét görcsösen szorítva tagadta meg az ugrást. Érdekes, hogy fenn a gépben ezt soha nem láttuk nevetségesnek, csak utána, már lenn a földön. Az ő sorsuk is a villámgyors áthelyezés lett. Szerintem nem is volt ez rossz arány a kb. 110 fős újonc létszámához viszonyítottan. Az ugrás nélküliek túlnyomó többségben voltak, ennek megfelelően szervezték az ugrásokat. Az ugrással rendelkezőket igyekeztek egyenletes létszámban szétszórni az egyes felszállások legénysége között, hogy részben bátorítsák, részben megnyugtassák a kezdőket. A tapasztaltabbakat szétosztották az ugróállományban, így egy-egy felszálláskor 4-5 ugrással rendelkező is jutott a Li-2 fedélzetére, ahol egyszerre kb. 20-22 ugró várta a gépelhagyást,, beleértve az ugróállományú tiszti és tiszthelyettesi állományt is. Szerintem ez nagyon jó kezelése volt a nyilvánvalóan meglévő feszültségnek. Eredménye is volt, eltekintve attól a két-három embertől, aki megtagadta az ugrást. Az ő villámgyors eltávolításuk a csapat többi újoncának nem engedte a sok töprengést az eseményeken. A zpk. még ott a reptéren kiadta az azonnali áthelyezési parancsot, és ezeket a srácokat még aznap délután útba indították valamilyen isten háta mögötti helyőrségbe.

Innentől kezdve a továbbiakban nem voltak problémák az ugrást nem vállalók miatt. A legénységi állomány részére a D-1 típusú szovjet gyártmányú körkupolás ejtőernyő volt rendszeresítve. Ez a mai ejtőernyős fogalmak szerint bizony nagyon fapados ernyő volt (az RS 4/3-ast csak ez év őszétől, vagy a következő év elejétől rendszeresítették). Kezdve azzal, hogy rohadtul nehéz volt – 18 kg! – meg még ehhez jött a kb. 6-7 kg-os mentőernyő (ha jól emlékszem, Be-7 típusú hasernyő). A felülete 82 m², réseletlen és gyakorlatilag szinte irányíthatatlan volt. Ezért igen fontos volt a szandaszőlősi reptéren a jó ugratás, mert az irányíthatatlan cuccal – tulajdonképpen deszanternyővel – a kezdők könnyen köthettek ki a közeli holt-Tiszában. Mindenképpen tapasztalt, több ugrásos embert osztottak be az utolsó ugrók pozíciójába, hogy ők talán még ezzel az ernyővel is képesek kikerülni a korai lábmosást.

A gépet utolsókként elhagyóknak a Li-2-ből ugrani nem is volt olyan egyszerű. A gép igen kisméretű ajtaja a törzs hátsó részében, a gép hátsó fertályát elzáró fal közvetlen szomszédságában volt. Az átlagnál hosszabb srácoknak – mint amilyen én is voltam a magam 180 centijével, akkoriban ez még meghaladta az átlagos testmagasságot – az ugrás pillanatában collostok-szerűen kellett magát összehajtogatnia, ha nem akarta magát összeverni a szűk ajtón történő kiugráskor.

Az újoncok az akkori kiképzési alapelvek értelmében első ugrásaikat bekötött rendszerrel hajtották végre. Ennek lényege az volt, hogy az ernyőt nyitó – 1,5-2 mm-es drótkötélből készült, erős vászonhuzatba bújtatva, egyik végén karabiner csattal, a másik végén a három lezáró tüskével – bekötőkötelet egy karabiner-csattal beakasztották a gép mennyezetén végigfutó drótkötélbe, és a kiugrás után az ugró súlyánál fogva az kihúzta az ernyőt lezáró kúpokból a nyitótüskéket. A bekötőkötél ezután a gép fedélzetén maradt. A kiugrásokat egyetlen rárepülésből hajtottuk végre. Csakhogy a Li-2 elég gyors gép volt, ezért mire 20-22 ugró elhagyta a gépet, alaposan széthúzta a mezőnyt az első meg az utolsó ugró között. Az utolsóként ugróknak piszkosul kellett igyekezni, hogy ne a holt-Tiszában kössenek ki, egy nem-tervezett fürdést végrehajtva.

A balesetemet így utólag két okra tudom visszavezetni. Az egyik a gép már említett igen kicsi méretű ajtaja, a másik az én túlzott igyekezetem a fürdés elkerülésére – valahogy nem vágytam az akkor még igen hűvös vízbe érni, a közel 30 kg-os felszereléssel magamon – és az ebből adódó figyelmetlenség.

A bekötőkötelek gyorsan felgyűltek a gép ajtajában, és alaposan leszűkítették az egyébként sem bőséges ajtónyílást. Normális körülmények között a bekötőkötélnek a bal vállam felett kellett lennie, hogy kiugráskor ne keresztezze az ugrási irányt és ne ugorhassak bele. Nos, pont itt követtem el a hibát. A kiugrás a fent említett okok miatt rohamtempóban történt, az ajtóhoz érve azt már vagy 20 darab bekötőkötél szinte a felére szűkítette és előttem is belógott egy útban lévő bekötőkötél. Lendületesen, jobb kézzel, magam előtt balra átnyúlva, villámgyorsan elhúztam az útban lévő kötelet és már ugrottam is.

Ajjajaj… a félrehúzott kötél a sajátom volt. Pont magam elé húztam és teljes súlyommal (plusz a rajtam lévő felszerelés) beleugrottam a saját bekötőkötelembe. A kötél a nyakamra csavarodott, én  meg úgy meglepődtem, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok vagy lány. Azt viszont tudtam, hogy ha nem cselekszem azonnal, akkor akár az életem is rámehet. Szerencsére a kötél ismerte a fizikát és engedelmeskedett a súlyerőnek. Észlelve a gondot, én is igyekeztem a nyakam köré tekeredett kötél útját megkönnyíteni és rásegítve a súlyerőre, igyekeztem lefordulni a kötélről. Nagyjából kettőt pördültem magam körül és szabaddá téve a kötél útját, nyílott az ernyőt. Jellemző, hogy az adrenalinnal telített ugró, ha felkészült, képes századmásodpercek alatt észlelni és ésszerűen cselekedni. Sokkal tovább tart elolvasni ezt a pár mondatot, mint amennyi idő alatt az egész esemény lezajlott. Olyan gyorsan történt, hogy derékig voltam az előttem ugró ernyős már nyitott kupolájában (még a nevére is emlékszem: K.M.).

Nem elég, hogy (átélve az akasztást) alig kaptam levegőt, még azt is felismertem, hogy ha így maradunk, akkor mindketten idő előtt fogunk elhalálozni. Ami semmiképpen nem állt szándékomban, az alattam lévőt meg nem kérdeztem, de feltételeztem, hogy neki is ez lehet a véleménye. Ilyenkor az alant lévő kupola „elszívja” a felette lévő ernyő elől a levegőt, és az én ernyőm összeomolva, szépen belepottyanok az alattam lévő ernyőjébe, annak minden elképzelhető következményével együtt. Levegő után sűrűn kapkodva azonnal megkezdtem a D-1-essel elképzelhető és lehetséges egyetlen irányítási műveletet, az ún. csúsztatást. Ennek lényege az volt, hogy gyakorlatilag függeszkedni kezdek valamelyik hevederbe – ebben a lelki és fizikai állapotban! – ezzel deformálva a kupola alakját, minek következtében az elkezd „haladni” a behúzott heveder irányába. A haladási „sebesség” néhány 10 cm/s, úgyhogy legalább 30-40 másodpercig ajánlatos a műveletet végezni, hogy többé-kevésbé biztonságos távolságba kerüljek az alattam lévő ernyőtől.

Igyekezetem eredményes volt, amit e kis történet is tanúsít és még a fürdést is megúsztam szárazon! Földetéréskor éreztem, hogy a nyakamon valami csorog. Odanyúltam és piros lett a kezem. Az adrenalin elfedte, hogy a bekötőkötél megnyúzta a nyakamat. Közvetlenül a velünk együtt ugró Gy. B. zászlóaljparancsnok mellett értem földet néhány méterre, aki látva, hogy igen véres vagyok, azonnal intézkedett, hogy azonnal szállítsanak kórházba. Én eléggé erőtlenül, de tiltakoztam, nincs nekem semmi bajom!! A hülye hiéna! – gondoltam. Az ügyeletes zászlóaljorvos szerint igen nagy a valószínűsége, hogy gerincsérülésem van, hiszen teljes súlyommal terheltem a bekötőkötelet a nyakamnál fogva, ugye valahogy így néz ki egy akasztás is. Bevittek a szolnoki kórházba, majd onnan közvetlenül mentővel vittek a Központi Katonai Kórházba. Hála istennek „csak” a lenyúzott nyakam volt a sérülés, gerincsérülésem nem volt. Kb. 10 napi megfigyelést követően újra eje-alkalmasnak minősítettek és visszamehettem az alakulathoz. Sajnos akkorra vége volt az eje-tábornak, úgyhogy lemaradtam vagy egy tucat ugrásról. Az alakulatnál nem nagyon hittek az orvosoknak, úgyhogy kivettek az ugróállományból és írnokká tettek. Nagyon nem volt ínyemre a helyzet, ezért mindent elkövettem, hogy visszakerüljek ugróállományba, ami vagy három hónapos tortúra után sikerült is, és az őszi eje-táborban már újra ugorhattam.

Szerintem nem sokan mondhatják el magukról, hogy már akasztott emberek is voltak, ja és túl is élték!

A HA-LIX fotóján szépen látszik, hogy az ajtó mennyire az elkeskenyedő törzsvégben van, és nem túl tágas.

17 hozzászólás

 1. szogyi — 2014-05-17 12:18 

Nekem még csak jósolták hogy akasztott ember leszek, igaz azt elég sokszor….

Ugye, ugye igazuk van a repülősöknek, ép ember ép gépből ép ésszel ki nem ugrik!!!

Érdemben hozzászólva: amikor elönti az embert az adrenalin, akkor tényleg tized-századmásodpercek alatt egy fél doktori disszertációra való gondolat tud átszáguldani az ember agyán, a lehetőségek széles tárházát kínálva. Aki ezt utána el tudja mesélni, na az a jó megoldást választotta.
Mellesleg én is adrenalinfüggő vagyok ;)

 2. csbig — 2014-05-17 13:05 

Huhh, meredek sztori… Én is ugrottam D-1-gyel, csak a már valamennyire irányítható, réselt D1-5U verzióval… De sajnos nem Tevéből, csak An-2-ből.
Ja, a D1 az az ejtőernyő, ami a kör négyszögesítésével készült. Ha felnéztem, a kupola szögletes-szerű volt, négyetekből összevarrva a közepe, olyan, mint egy keresztrejtvény :-)
De hogy milyen lassan bírt kinyílni az RS4/4-hez képest, meg milyen puhán… Viszont az irányítása még ennek is nyűglődős volt. Meg hajtogatni is borzasztó, azokat a kolbászvastag zsinórokat.
Viszont a combhevedere szimpatikusabb volt, mint az RS-é, kényelmesebb, nem volt a tökömnél az a bazi csat, meg dupla heveder.

 3. Bigjoe(HUN) — 2014-05-18 19:29 

Jó,hogy meguszta Pilotax bajtárs!

Ez a Li-2 volt a Dc-3 klónja? Valami ilyesmi rémlik korábbi tanulmányaimból, kényszerleszált egy vagy hasonló és hamár itt van használjuk, másoljuk….

Az ugrásra az ÖregebBig még ma is azt mondja, hogy:
Inkább lemegyek 3 szor, mint egy ugrás.
Neki nem jött be. (Pedig tanusítom nem fél a magasban.)
Mert, hogy kaptak rá képzést.
Ja, sí kiképzés is volt ernyőséknél?

 4. Bigjoe(HUN) — 2014-05-18 19:41 

Hopp, kimaradt:
Szolg. baleset:
Az ÖregebBig a nehézbúvár ruhába merült – feladatot hajtott végre valami természetes vízben – kiszakadt a combján a ruha.
Kavart be ezerrel a víz, felszól az előljárónak, hogy derékig vagyok, növekszik, combomnál szakadás, kérek engedélyt….
Maradjon lent, folytassa a feladatot.
Maradt.
Kicsit később: Mellkasig ér, kérek engedélyt…
Maradjon lent, állapotát jelentse, folytassa…..

Kicsit később:
Jelentem a nyakamig ér a víz kérem sürgősen a felszínre…..
Maradjon lent………
Az Öreg megvárta, hogy az álláíg érjen a víz, majd a fejszeleppel (valami levegő beeresztő szelep a sisakban) feltöltötte a ruhát -amíg lehetett – levegővel és felemelkedett.
Fent neki estek, hogy mit képzel……
Bár így utolag mondja: nem volt veszélyben, de vele ne szórakozzanak.

 5. pilotax — 2014-05-19 08:07 

@Bigjoe(HUN):
A Li-2 valóban a DC-3 (C-47) klónja volt. Te azonban kevered egy kicsit a dolgokat. Amire Te gondolsz az az esemény volt, amikor -ha jól emlékszem az évre- valamikor1956-ban áttévedt hozzánk egy DC-3. Az itt állomásozó szovjet légierő földre kényszerítette, majd átadta a magyar szerveknek, amit aztán használatba is vettek. A Li-2-t már a MASZOVLET is használta 1946-ban. Másolásról szó sem volt, merthogy akkor már régen létezett a Li-2. A második világháború alatt az amcsik átadták a DC-3 gyártási jogát az oroszoknak -talán 1942-ben?-, és a Li tulajdonképpen a “liszenszia” kifejezés rövidítése. Ez érdekes kérdés, mert mások szerint meg a szovjet adaptáló repülőgép tervező (Liszunov) neve után lett Li-2. Az oroszok a saját egyébként kiváló AS-82 típusú (egyébként az AN-2-nek is ez a motorja, csak “neki ” egy darab volt belőle, míg a Li-2-nek kettő) csillagmotorjukkal gyártották, de az egy kicsit gyengébb volt mint az eredeti amerikai motor ezért a LI-2 gép is némileg gyengébb repülési teljesítményeket produkált. A műszerezettségét is átalakították a metrikus rendszerre.

 6. pilotax — 2014-05-19 08:13 

@Bigjoe(HUN): Bocsi az utolsó kérdésedre elfelejtettem válaszolni. Igen volt síkiképzésünk is, én két alkalommal is vettem részt sítáborban Gyöngyös környékén a Mátrában. Volt benne sífutás és lesiklás is. A sífelszerelésünk azonban főleg a sífutásra volt optimalizálva.

 7. dafko54 — 2014-05-19 23:13 

Néhány évig “csendes” tulajdonosa voltam egy AN-2-nek . Az első alkalommal , amikor az utolsó ugró is elhagyta a gépet , szól a bal 1-ben / Pilóta / ülő, hogy zárd be az ajtót . Körülnéztem – nem volt nehéz, mivel nem olyan hatalmas a hely – és azonnal rájöttem , hogy ez a tevékenység rám vár. Végigmentem a bekötő sodronyba kapaszkodva / örvlemezek-, hütőzsalu záródott és a fülem is kezdett pattogni , mivel “ezerrel” haladtunk a kiindulási pontunk felé / a nyitott ajtóig és lenéztem 2500 – ról . Szép volt ,de eszembe jutott a szlogen : jó gépből kiugrani …….. . Szóvá is tettem odalenn, hogy nekem kellett zárni az ajtót . Válasz : mond meg nekik , hogy az utolsó csukja be az ajtót . ( ????? ) Szóltam . Becsukták ! Magyarázat képen a külső kilincs oldalán volt egy kb. 1 méteres hosszanti kapaszkodó . A jó ember bal kézzel megfogta a csövet , a jobbal meg a kilincset , amivel sikeresen bezárta az ajtót. ( Az emberről később kiderült , hogy itthon neki van a legtöbb ugrása. ) Felszállás előtt mondták , hogy az a kb. 4 méteres bot a végén egy jó éles késsel , arra szolgál, hogy a hátsó dúcon felakadt ejtőernyőst azzal kell levágni . Ez a gép “lábon” elment Kongóba , elvégezte az ottani feladatát , majd összetörték – akkor már “AVOKI” lajstromjellel. Üdvözlettel.

 8. proletair — 2014-05-20 10:47 

Bajtársak! A Li-2 nem klón volt, (vagyis nem koppintották) hanem valami furcsa oknál vezérelve törvényes licensz alapján gyártották, pár módosítással, és helyi motorral. A gyártó a Cskalov repülőgépgyár, és a főmérnök (vagy ki) neve után (Borisz Liszunov) lett Li-2.

A B-29 bombázót, na azt koppintották.

 9. pilotax — 2014-05-20 12:05 

@proletair:
Kolléga Úr! Szerintem ezt a kérdést a az 5 sz. Bigjoe-nak szóló komment válaszomban én is ebben az értelemben válaszoltam meg. Ebben az esetben a klón kifejezés nem a koppintásra utal, hanem arra, hogy a DC-3-nak a Li-2 gép pontos, és lényeges, hogy törvényes másolata volt, figyelembe véve az adaptációból adódó eltéréseket, úgymint más motor, metrikus műszerezettség, rádiós felszerelés eltérései stb..

 10. Estván — 2014-05-26 00:00 

Eje. bajtársak!
Kétségeim támadtak a következő sztori valódiságát illetően: http://kajarikbela.hu/ejtoernyo-nelkul-ugrani/
Nyugtassatok meg, ugye tényleg nincs ilyen, hogy “balkezes ejtőernyő”?

 11. pilotax — 2014-05-26 07:36 

@Estván: Nyugodj meg! Ekkora eszement baromságot már régen olvastam! A cikk egyébként, nem ejtőernyős cikk hanem valamilyen személyiségfejlesztő tanfolyás promóciója. Ejtőernyős szakmai szempontból egyszerűen értékelhetetlen. Éppen ezért nem is akarom elmagyarázni, hogy miket kavart össze-vissza a hülye cikkíró.

 12. Estván — 2014-05-26 23:05 

@pilotax:Láttam ám, hogy valami önmegvalósításra buzdító blog…
Nem vagyok egy ejtőernyőzés-szakértő, de nekem laikusként is világosnak tűnik, hogy jobb kézzel használva a bal oldalon elhelyezett kioldó (ami ugye véletlenül se “zsinór”) esik kézre. A kioldó elhelyezése azt hiszem, maximum típusonként térhet el, eltérő típusú ernyővel ugrás előtt meg gondolom, átképzés szükséges.
Most belegondoltam, mit tehetett a szegény baka, akinek nem jutott balkezes AK? :)
Az is sántított, hogy “kiderült, nincs elég ejtőernyő”. Úgy vélem, azért az ugrás ennél komolyabb előkészületeket igénylő tevékenység, mintsem hogy ilyen kaliberű dolog gépre szállás előtt derüljön!

Köszönöm a megerősítést!
üdv
Estván talajmenti őrvezető

 13. Estván — 2014-05-26 23:06 

derüljön KI, na.

 14. csbig — 2014-06-02 12:53 

@dafko54:
Üdv!
Én is találkoztam ezzel a rúddal a gépben, de nem kés volt rajta (akkor dárda lett volna, életveszélyes), hanem kampó. A kés külön volt. A kés azzal a céllal volt rendszeresítve, kötelezően, előírás szerint, hogy ha valaki fennakad a bekötőkötélen (azaz nem húzódnak ki a ráerősített lezáró tüskék az ernyő tokjából és így lóg az ugró a hevederen), akkor azzal le lehet vágni a bekötőhevedert és így a gép megszabadul az ugrótól. Aki ezek után tartalékernyővel ér földet. Persze ezt csak eszméleténél levő ugróval lehet előadni. Vészhelyzeti eljárásként gyakoroltatták az ilyenkor teendőket: két kéz a sisakra fog felül, az ugró szemkontaktot felvesz az ugratóval, ugrató meggyőződik ezáltal, hogy az ugró eszméletén van (eszméletlen ember nem tudja megfogni a fejét), mutatja a kést, ugró látja és átfog a tartalékernyő fogantyúra, ugrató vág, ugró potyog és működteti a tartalékernyőt.
A kampó a magyarázat szerint azért kellett, hogy megpróbálják vele visszahúzni a felakadt ugrót a gépbe, de ilyen esetről senki sem tudott és el se nagyon tudták képzelni, hogy emberi erővel ez sikerülhet-e. De az eszköz megvolt hozzá. Két darabra szedve ott volt az ajtóval szembeni oldalra erősítve. Gondolom eszméletlen ugró esetében álltak volna csak neki “pecázni”. De olyanról sem tudott senki, hogy a lezáró bowden tüskéi elakadtak volna valaha (azért hajtogatásnál, de mindenképpen a felszerelővonalon ellenőrzik a lezárást). Talán, ha a bekötőheveder akad el valahol az ernyő tokjában, vagy valahol valamelyik hevederen… Vagy esetleg az “akasztott” pilotax kollegát kell visszapecázni a gépbe, ha nem tud kiszabadulni és már erősen lilul a feje :-) Bocsi :-)

 15. csbig — 2014-06-02 13:09 

@Estván:
Van “balkezes ejtőernyő”, pl. az általam is használt RS-4/4-en baloldalt volt a főernyő kioldója :-) (De a linkelt cikk egy valójában rossz, de amúgy, laikusoknak szemléletes példa (legalább kicsit betojnak, míg hallgatják, addig se szunyókálnak :-D ). Arra is, hogy hogyan nem szabad a valódi ugratást csinálni – nem is teszik.)
De egy típuson belül soha sem volt balos-jobbos variáns! És soha sem az ellenkező oldali kézzel működtetik a kioldót, hanem azzal, amelyik oldalon van. Már ha az ugrónak jó az a keze, előfordulhat persze, hogy mondjuk egy relónál megsérül (lerúgják, letörik-kificamodik) és akkor át kell nyúlni, de a mai, kidobós nyitóernyők korában, ami a tok alján van, vagy combhevederen, a tartalékernyőt nyitja az ugró ebben az esetben. Annak is a bal oldalon a mellkas-has körül van a rögzítése. A jobb oldalon a leoldópárna van.
Átnyúlni nem is célszerű, mert abba bele lehet borulni a megbontott légellenállás-egyensúly miatt. És beleborulni egy nyílásba az álmoskönyv szerint sem egészséges, legalábbis kockázatos. Persze, ha az említett baleset előfordul. akkor mese nincs.
És mindenképpen, a típusátképzés során a megfelelő nyitási mozdulatot begyakoroltatják az ugróval (nem csak a mozdulatot, de az azt kísérő testhelyzetet, illetve más, szükséges kísérő mozdulatot), amíg az becsukott szemmel, mondjuk úgy, tótágast állva is nem megy, addig nem mehet az ernyővel. Reflexből meg kell találni a kioldót, de az szabály, hogy rá is kell nézni.
Kezdőként egyszer volt, hogy nem néztem oda, na, akkor el is szakadt az ernyő… Megtanultam a leckét :-)

 16. csbig — 2014-06-02 13:12 

@csbig:
Nem “letörik-“, na, hanem eltörik :-)

 17. pilotax — 2014-06-21 13:33 

Itt egy hasonló most olvasott baleset. Miért is igyekeztem annyira az alattam lévő ernyős kupolájából kijutni.

http://index.hu/belfold/2014/06/21/gerincserulest_szenvedett_egy_magyar_katona_a_magyar-amerikai_hadgyakorlaton/

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.