Janicsár barátunk és kollégánk – a tőle immáron megszokott, racionális, dokumentarista megközelítéssel – folytatja az egykori Magyar Néphadsereg egyszemélyes átvilágítását és kritikáját. Érdemes odafigyelve elolvasni, majd beszélgetni egyet a témáról.
Első itteni posztom egy elég mozgalmas lövészetről szólt, s a későbbiekből is úgy tűnhetett, hogy az a bizonyos egy esztendő tele volt izgalmakkal. Ez persze nem így van, a rutin és az unalom volt a főszereplő. Aztán röviden utánaszámolva az jön ki, hogy ennek az időnek több, mint húsz százalékát különböző gyakorlatokon töltöttük, ami meg komoly kiképzésre látszik utalni. De ez sem így volt. A visszaemlékezésekben rendszeresen előjön, hogy mennyi vicces eleme volt a lövészharcászkodásnak (a legismertebb talán az „atomcsapás jobbról!/balról!”). Szóval érdemes összeszedni, hogy voltaképpen mi a fenére képeztek ki minket.
Röviden: megtanultuk, természetesen, a kézifegyverek kezelését; a lövészárok-ásást, a vegyvédelmi ruha fölvételét, az aknakeresést, a harchozmenést-kúszást-mászást, a terepfigyelést, a fedezékkeresést, egymás fedezését, a járőrözést. Megtanultuk a zászlójeleket, a harcjárművel való együttműködést, a rohamozást, a kézigránátdobást, egy kis kézitusát, a sebesültek kimentését. Gyakoroltunk az akadálypályán és a szöcskén, néha futottunk a futókörökön, de a tornateremben például sohasem jártunk.
A speciális ismeretek közül megvolt a hegyi kiképzés (Rezi), a helikopteres deszantbevetés (Dörögd), a vízi átkelés (Ercsi), valamint egy kis városi harcászat. Erről pár bővebb szó, mert erről még másutt nem olvastam. Két elemet gyakoroltunk a műromok között.
Az egyik elem úgy nézett ki, hogy párban álltunk föl a műrom ablakába, géppisztoly a háton, kezünkben egy-egy pokróc. Jött a harckocsi. Amint az ablak alá ért, rá kellett ugrani. Egyikünk a vezető, másikunk a lövegkezelő periszkópját takarta le, úgymond mozgásképtelenné téve a tankot, majd két különböző irányban azonnal leugrottunk róla, s pár méter távolságra célra tartottunk, a föltételezés szerint várva, hogy a vezető és a lövegkezelő kibújjon, akiket aztán majd szépen, rövid sorozattal leszedünk. A másik elem a kézigránátdobás volt; s elvben persze nemcsak városban, hanem a harcmezőn is működhetett volna: egyenként bemásztunk egy lövészgödörbe, megvártuk, amíg a tank eldübörgött fölöttünk (a közeledő T55 alulról nézve tényleg impozáns látvány), majd hátulról rádobtuk a kézigránátot. Azt már nem tudom, hogy mondjuk egy korabeli Leopardnak miféle kárt tudott volna okozni egy kézigránát (akár támadó, akár védekező); azt meg végképp nem tudom, hogy két vagy több harckocsi leküzdése a fenti módszerekkel egyáltalán megoldható-e; ezekre nem tértünk ki.
Mire lett volna mindez elég éles helyzetben? A lövész, ugyebár, egyszerre ágyútöltelék, akibe nem érdemes sokat fektetni; ugyanakkor univerzális katona, akinek elég sokféle helyzetben helyt kéne tudnia állni. Azt hiszem, a két elv között sosem sikerült dönteni. Mégpedig azért nem, mert egyrészt az a hadsereg nem volt egyéb, mint segéderő, nyilvánvalóan idegen stratégiai érdekek alá rendelve, aminek céljaiért nem lehetett lelkesedni, igyekezni; másrészt azért nem, mert senki nem tudta volna megmondani, hogy milyen lesz a következő háború.
Így aztán maradtunk a két szék között a padlón. Mindenki úgy tudta, hogy bármi is történik, nincs esélyünk. Persze érzékeltük, hogy a kiképzésnek vannak használható elemei is. Érezhető volt, hogy az egyéni és különböző csoportszintű begyakorlás, ismétlés, rutinizálódás (mozdulat-, mozgás-, feladatszinten) kulcsfontosságú; hogy a rengeteg lövészet, mert az volt bőven, biztos fegyverkezeléshez vezet; hogy az állóképesség (nem annyira a fizikai erő és erőnlét, mint inkább a pszichés tűrőképesség: hideget, meleget, szomjúságot, éhséget, fáradságot, kialvatlanságot, unalmat, várakozást, privátszféra-hiányt, megalázást, szellemi sivárságot) döntő eleme a katona minőségének, a világon bárhol és bármikor. És talán még azt is éreztük, hogy a katonák egymással való kapcsolataiban vannak civil ember számára átélhetetlen, ám lényeges, sőt, a túlélés szempontjából döntően fontos mozzanatok.
Ugyanakkor a harcászatot olyanok oktatták, akik maguk sosem szagoltak élesben puskaport. Az egyes elemeket mechanikusan tanították, kreativitásnak nyoma sem volt. Föl sem merült, hogy minden lövészkatona érthetne minden alapfegyver kezeléséhez (azaz nem csak a sajátjáéhoz); hogy ne adj’ ég, el tudjon vezetni szükség esetén egy harcjárművet és tudja kezelni a löveget; hogy érdemben értsen a tájékozódáshoz; hogy valódi egészségügyi segítséget tudjon adni a társának; hogy ne csak egy-két napnyi, hanem alapos városi harcászati kiképzést kapjon; hogy tisztességes közelharc-kiképzésben részesüljön; hogy megismerje a robbanószereket és bánni is tudjon velük – a sort még sokáig lehetne folytatni. Nekünk persze nem voltak ilyen igényeink, nem is gondoltunk ilyesmikre. De sokat unatkoztunk, idő tehát lett volna bőven; s képesek is lettünk volna ezeket elsajátítani. Csakhogy a kiképzőknek sem voltak ilyen igényeik, sem tapasztalataik. De ha lettek is volna, az a bizonyos alapvető zűrzavar eleve haszontalanná tette volna őket. Mi a fenének képezzünk ki igazi, komoly katonákat, ha egyszer azt sem tudjuk, mire kellenének??
32 hozzászólás
1. Bigjoe(HUN) — 2014-06-03 18:13
Gondolkoztam a dolgon.
Persze nem sokat, nehogy megártson és rájöttem, hogy a gépesített lövész az maga a Terminátor.
Vagy a napon voltam kicsit tovább…
Igazából irigylem azokat akiknek „rendes katonaság” jutott, mert nálunk ilyen dolgok (Dörögd, Rezi, Ercsi, stb.) nem voltak.
Viszont sosem voltunk……… :)
2. szkv — 2014-06-03 20:26
Janicsár : Írásodból ízelítőt kaptam, hogy hogyan „működött” az egykor oly dicső honvédségi kiképzés. Bár vannak számomra furcsaságok, de elnézést kérek ha valamit netán nem jól értelmezek.
Nagyon tetszik a pokrócos kiképzés, igaz hogy egy harchelyzetben nem igazán hatásos módszer. Indokaim: (Nem kell vele egyetérteni) HATÁRTŐR voltam, de lövész kiképzést kaptam, igaz hogy egy harchelyzetben nem sokra mentem volna vele. Elméleti szinten tanították hogy a megbúvásra alkalmas helyeket ha lehet tűz alá kell venni. Egy harckocsi amely komolyabban fel van szerelve, számára egy falrom nem jelent semmit. Ha még is sikerül feljutni egy harckocsira, akkor sem sok esély van arra hogy mozgás közben sikerül letakarni azon helyeket, ahol a kilátás biztosított a kezelő személyzet részére. Mi a garancia (semmi) hogy közben a másik harckocsi személyzete, vagy a gyalogság nem szedi le. Egyik kollégám aki harckocsi irányzó volt mesélte, számukra oktatták hogy olyan helyeket amely az ellenség megbúvására alkalmas és onnét bármilyen támadás várható, azt terítse meg géppuskával és ha nem elég akkor egy repeszgránáttal igyekezzenek felszámolni. Ezek után már nem valószínű hogy még marad ott valaki aki pokrócot fog teríteni. Gondolom a tisztikar sem gondolta komolyan az egészet.
A mi kiképzésünk alatt is voltak értelmetlen dolgok, de amik a HATÁRŐRIZETHEZ kapcsolódtak azt nagyon is komolyan vették. Pl FEGYVER HASZNÁLATI JOGSZABÁLY..
Tovább nem elmélkedem.
SZKV BUCSU
3. mityu — 2014-06-03 21:08
Azért a mostani képzések is néha viccesek. Találtam olyan lőkiképzőt(??), aki a légoltalmi bunkert nem tudja megkülönböztetni a légvédelmi állástól. Vagy megtudhattam tőle, hogy a maroklőfegyvernél nincs töltényűr… :O :D
4. janicsar — 2014-06-04 07:56
@szkv:
Hát nekem sem volt egészen tiszta, hogy a pokrócozás harcászatilag milyen értékű ötlet. Csináltuk, mert ez volt a parancs. Akkoriban olyan háborús filmek, mint ma, amelyek mögött van azért némi katonai hozzáértés, nem voltak, hogy azokból „tanuljunk”. A háborús tapasztalatok, meg talán az ötvenhatos tapasztalatok, nem tudom mennyire találtak utat a tiszti tananyagba. Egyébként nyilván igazad van, egy vékony téglafal semmi ellen nem véd, a tank meg amúgy sem megy szorosan a fal mellett (hiszen így az ágyút nem tudja kihasználni), ráadásul gyalogsági támogatás nélkül. Mégis, talán annyit a művelet védelmében, hogy lehetnek olyan helyzetek, városi harcban is, ahol előfordulhat ilyen lehetőség. S talán csak az volt a fontos, hogy a hk sebezhetőségét és „leküzdésének” ezt az elvi lehetőségét is megtanítsák. De ha van itt igazi harcász és szakértő, mert én nem vagyok, várom a szakvéleményét…
5. 75antikati77 — 2014-06-04 18:56
Ez egy kiváló poszt, gratula hozzá! Na de most elemezzük ki részleteiben is.
„megtanultuk a vegyvédelmi ruha fölvételét”
Amikor „atomvillanás akármerről” akkor mit tesz, katona? Jelentem, a földre vetem magam lábbal az atomvillanás felé, zacskót húzok a fejemre és elindulok laposkúszásban a legközelebbi temető irányába (korabeli vicces kiszólás).
„Az egyik elem úgy nézett ki, hogy párban álltunk föl a műrom ablakába, géppisztoly a háton, kezünkben egy-egy pokróc. Jött a harckocsi. Amint az ablak alá ért, rá kellett ugrani. Egyikünk a vezető, másikunk a lövegkezelő periszkópját takarta le, úgymond mozgásképtelenné téve a tankot, majd két különböző irányban azonnal leugrottunk róla, s pár méter távolságra célra tartottunk, a föltételezés szerint várva, hogy a vezető és a lövegkezelő kibújjon, akiket aztán majd szépen, rövid sorozattal leszedünk.”
Elméletileg működőképes elgondolás, csak van pár apró hibája. Fedett terepen épeszű harckocsizók nem mozognak gyalogsági támogatás, vagy távolbiztosítás nélkül. Jól írták az előttem szólók, hogy vagy gyalogsági támogatás, vagy a hátrább mozgó harcjárművek fedeznek. Ha egy ilyen tigrisugrás netán sikeres, akkor én ha a harckocsiban lennék, azonnal elkezdenék körbeforogni, miközben az összes fegyveremből mindennel tüzelnék, amim csak van. A végén semmiképpen se bújnék ki, hanem fullgázzal távoznék a helyszínről, remélve hogy nem akadok el egy több méter mély árokban. A támadók szemszögéből nézve: egy ilyen esetben a legbiztonságosabb hely maga a harcjármű. Erősen megkapaszkodnék, aztán a markomban szorongatott gránáttal lesném, mikor nyílik valamelyik fedél akkorára hogy a gránátot belökhessem. Ha nincs szerencse, akkor a bentlévők csak egy pisztolycsőnyire nyitnak, aztán a résen keresztül kiürítenek 2-3 tárat.
„megvártuk, amíg a tank eldübörgött fölöttünk (a közeledő T55 alulról nézve tényleg impozáns látvány), majd hátulról rádobtuk a kézigránátot. Azt már nem tudom, hogy mondjuk egy korabeli Leopardnak miféle kárt tudott volna okozni egy kézigránát (akár támadó, akár védekező); azt meg végképp nem tudom, hogy két vagy több harckocsi leküzdése a fenti módszerekkel egyáltalán megoldható-e; ezekre nem tértünk ki.”
A normál kézigránát legfeljebb akkor lehet hatásos, ha a láncot le tudod vele szakítani. A dicső szovjet hadsereg harcosai Sztálin elvtárs nevével az ajkukon vetették magukat a gránátokkal a fasiszta lánctalpak alá, de ilyen lelkes őrültek a Magyar Néphadsereg nevű vándorcirkuszban nemigen akadtak.
„Mire lett volna mindez elég éles helyzetben?”
Szerintem az égvilágon semmire! A harcászati alapelvek II. vh. szinten mozogtak, a korszerű ismereteket meg megtartották az elitalakulatok szintjén. Nehogy már egy egész népesség ismerje a korszerű harcászatot! Akkor szükség esetén hogyan lehetett volna fékentartani őket?
„Mindenki úgy tudta, hogy bármi is történik, nincs esélyünk.”
Nagyon jól tudták. Ez bebizonyosodott Afganisztánban, előtte Vietnam és Korea csataterein. A szovjet tömeghadsereg „hurrá és más nem számít” módszere csak akkor működött, amikor volt elég vágóhídra hajtható szerencsétlen.
„Ugyanakkor a harcászatot olyanok oktatták, akik maguk sosem szagoltak élesben puskaport.”
Sőt, minden területen ez volt az általános trend. Kivétel volt az egész szerencsétlen bandában a Furkó őrnagy által vitt vonal, de ha jól hallottam a szétszórt információmorzsákból, akkor az Ő tevékenységét sem övezte osztatlan elismerés.
6. orvezeto — 2014-06-04 21:04
No, én olyan nagyon nem értek hozzá, de volt a családban egykori hk.ho.töf. majd pk.h. és vele néha beszélgettem ilyesmikről is.
A páncélos (harckocsizó) hadviselés a technika fejlődésével lassan kimegy a divatból. A stratégák nem számolnak olyan típusú fegyveres konfliktussal, mint a II. vh. volt, ahol egész páncélos hadseregek ütköztek meg egymással, egy jó méretes csatamezőn. Annak idején a hk. volt a csúcsragadozó, igazából csak az ellenséges harckocsi volt az ellenfél. (Persze, lehetett kézifegyverekkel is harcolni ellenük, de azért az vagy nem volt hatékony, vagy nagy emberáldozatokkal járt. )
A II. vh. óta nem volt ilyen „tömegháború”, ráadásul a tankelhárító fegyverek is sokat fejlődtek a rakétatechnika elterjedése nyomán.
A reguláris hadseregek arra vannak kiképezve, hogy szintén reguláris hadsereggel vívjanak háborút.
NEm nagyon tudnak mit kezdeni azzal, ami Vietnamban, meg Afganisztánban volt, és, úgy igazából azzal sem, ami Irakban van/volt.
Anno a szovjetek iszonyatos méretú páncélos technikával vonultak be Afganisztánba, csak nem tudták, hol az ellenség, a turbános harcos meg egyszer csak előbukkant a barlangból és egy RPG-vel rendet vágott a tankok meg a BMP-k meg a helikopterek között, és utána jöhetett a kézitusa meg a lovas támadás. Vietnamban hasonló volt a helyzet a klímával meg a növényzettel súlyosbítva.
A városi hadviselésnél meg egy tank nem jön jól, mert egyszerűen nincs annyi mozgástere, amennyi ahhoz kellene, hogy a hk. képességeit ki lehessen használni. A pokrócos megoldás persze nem a tankelhárító taktika csúcsa, de lehet, hogy sikerül. Sosincs egyedül üdvözítő stratégia. Régen elég volt egy Molotov koktél is.
( A harckocsizóknak meg egyébként van egy kis arcuk, szerintük legyőzhetetlenek. Most hagyjuk a vadászpilótákat, azoknak két arcuk is van.)
Még valami: minden látszat ellenére, a lövész nem ágyútöltelék, hanem szinte a legfontosabb katona. Ugyanis hiába van csúcstechnika, előbb-utóbb valakinek oda kell menni személyesen is. Na ezek ők, akiket egyébként olykor méltatlanul lenéznek más fegyvernemek. Egyébként pedig végső soron minden harcoló katona lövész, csak van aki kicsit csicsásabb: légiszállítású, meg ejtőernyős, meg tengerészgyalogos, meg felderítő stb.
Üdv. Őrvezető a híradós, akinek még hadrendben van a „fegyvere”, pedig 25 évvel ezelőtt szerelt le.
7. 75antikati77 — 2014-06-04 22:12
” Őrvezető a híradós”
Te is fiam, Brutus? Nem híradóssss, hanem híradó katonák voltunk, bameg! Nem emlékszel? Anno egy ilyen híradós elszólásért 166386-szor mostad volna fel a folyosót!
8. janicsar — 2014-06-04 22:37
@75antikati77:
Azért ha egyszer rá tudsz ugrani a hk-ra, akkor annak szerény becslésem szerint elég kevés esélye marad, hiába lövöldözik szanaszét. Az ágyúval már nem megy semmire, a géppuska sem ér sokat. Csak odáig eljutni, ugye, az nem annyira „adódik” (mi folyton ezt a szót használtuk, semmi értelme nem volt, de jól hangzott, olyan katonásan-személytelenül).
A kézigránát: úgy rémlik, azt magyarázták, hogy ha sikerül a torony és a páncéltest találkozásához hajítani, akkor a kézigránát is okozhat akkora kárt, hogy a torony ne legyen többé mozgatható. De lehet, hogy már tévedek. Viszont biztos nem a lánctalpra „mentünk.”
Milyen érdekes lett volna például, ha a hk-sok és a lövészek együtt gyakorolnak… Csak hát, ahogy írtam, pont ezek a lehetőségek voltak mélyen elfelejtve.
S végül a tanulság: innen üzenném azoknak, akik szerint kellene ismét „valami” sorkatonaság, nemzeti gárda, miegymás, hogy oké, csak előbb tessék megmondani, hogy mire… addig csak zagyvaság lenne belőle.
9. 75antikati77 — 2014-06-05 05:18
„oké, csak előbb tessék megmondani, hogy mire… addig csak zagyvaság lenne belőle.”
Itt a lényeg!
Kézigránáttal meg az általad említett pontot el lehet ugyan találni, de hogy a gránát nem ragad oda amíg felrobban, az biztos. Kézzel ott tartani meg nemigen használ az egészségnek. Márpedig csak akkor érhet valamit, ha pontosan a találkozási felületen robban. A szovjetek a II. vh.-ban használtak egy kumulatív töltetes páncéltörő kézigránátot, de nem nagyon van róla szakirodalom. Ezzel lehetséges a hátulról támadás, nem tudom, ilyennel gyakoroltatok -e. Ha jól tudom kb. 1-2 kg-os darab volt
10. kelempajszmadar1 — 2014-06-05 07:50
Előre is elnézést kérek, hogy én, mint határőr, annak is csak kutyás, beleszólok a nagyok dolgába. De a páncélosok ellen volt nálunk rendszeresítve egy kézigránát: „58 K 100 páncélelhárító kézigránát” volt a hivatalos neve. Emlékszem, hogy a szakaszparancsnokunk viccesen azt mondta, hogy azért hívják így, mert 1958-ban találta fel egy Kovács nevű fószer, és 100 Ft-ot kapott érte.
Na szóval ez a kézigránát nem olyan volt, mint a közönséges, hanem kettős kúp alakú feje volt, olyan, mint a német páncélökölnek, csak annál valamivel kisebb. A fej kumulatív hatású volt (üreges töltet, benne fémlemez béléssel). Az elején vékony volt a burkolat, azért, hogy a célnak ütődve könnyen behorpadjon, ezt „rogyókúp”-nak nevezték. A gránát nyelében volt egy kis, zsákszerű ejtőernyőféle, amolyan zsebkendőnyi méretű. Dobás után a nyélből kijött az ernyő, kinyílt, és úgy irányította a gránátot, hogy a rogyókúppal előre érjen a célba, ahol aztán bumm, a kumulatív töltet működött. Kb. 25-30 méterről lehetett dobni, közelebbről nem volt tanácsos.
Gyakoroltunk vele eleget. Volt egy csőből hegesztett vázszerkezet, nagyjából egy PSZH (páncélozott szállító harcjármű) körvonalait utánozta. Sínen gurult, kerekeken, két katona húzta, és a gyakorló gránáttal mozgás közben el kellett találni. Húztam én is, emlékszem, hogy a kerekek már be voltak ragadva, mert baromi nehezen tudtuk húzni, szakadt rólunk a víz, utáltam is, mint a szart.
Élesben soha nem dobtuk, nem tudom, hogy milyen hatékonysága lehetett harckocsik, vagy PSZH-k ellen, de a feje jóval nagyobb volt, mint a közönséges kézigránáté.
Hát erre emlékszem a kézi páncélelhárítás témaköréből.
Határőr üdvözlettel: Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás
11. zweitakt — 2014-06-05 13:08
@75antikati77:
Keress rá, rpg40, rpg41 ez a kettő majdnem ugyan az, illetve rpg43.
Gyengébb páncélzattal ellátott járművek ellen hatásos, ha valaki az MHSZ-ben dobóatléta volt…;-)
A 48M kézigránátot is össze lehetett csavarozni, (a HT mondta, max 3 fejet érdemes egymásra tekerni, mert a negyedik már nem robban fel. ) 3 granét meg már elég lehet a lánctalp lebontásához…
A HK elleni kiképzésnek talán nem is a tankelhárítás volt a lényege, hanem hogy megszokja a páncélos közelségét a baka, ill. hogy ne a futás legyen az első gondolata, ha meglát egy tankot.
Mesélte a vlt ofőm, hogy állt az út egyik oldalán, az úton jöttek a T55-ök, kb 10 másodpercenként egymás után. Az úton átkelni sétatempóban kb 5mp lett volna, futva 3 sem. Mégsem mert elindulni, mert félelmetes egy jelenség egy ilyen tank közelről. Aztán megszokta. Alá is kellett hasalnia, hogy átmenjen felette. Megszokta, már nem félt tőle. Pont.
Simpson t.örm 1HTAZ Újpest
12. 75antikati77 — 2014-06-05 16:37
@kelempajszmadar1:
Kiváló kutyás határőr bajtársam! Pontosan ez volt a műszer, amire gondoltam. Megedzette a vállizmokat alaposan, mi? Ha nem tévedek, akkor rendes találat (tökéletesen merőleges felfekvés) esetén akár 100-120 mm páncélt is átütött. Ez a motortérnek tökéletesen elég is. A páncélosokról még sok-sok misét lehetne énekelni, de részemről elég volt a debreceni 2 hét. Erről majd írok, de páncélos személyzetként sem akkor, sem a jövőben nem számíthat rám senki. Alapból klausztrofóbiás vagyok, de ha még lőnek is rám…
13. orvezeto — 2014-06-05 19:31
@75antikati77:
De,de, persze, híradó katonák voltunk. És a harckocsizó sem tankos, a pilóta is repülő hajózó, a GVOZGYIKA-s meg önjáró tüzér, csak valahogy így egyszerűbb.
14. szunditj — 2014-06-05 21:23
Léteztek harckocsik elleni kézigránátok, olyan is volt amit mágnes rögzített és pozícionált a robbanás előtt. A modern kézi páncéltörő rakéták korában ezek már nem használatosak.
Városi harcban a harckocsi manapság inkább mobil tüzérségként harcol, a gyalogsággal kölcsönösen fedezve-támogatva egymást. ’56-ban Budapesten azért tudtak tankokat molotov-koktélokkal felgyújtani, mert fedezet nélkül küldték ki őket az utcákra, amikor már volt mellettük gyalogság, akkor az ilyen akciók nem sikerültek. Mellesleg egy ilyen gyújtópalack is csak akkor lehet hatásos, ha a tank érzékenyebb részét találja el, pl. befolyik a motortérbe és ott csinál tüzet. A filmekkel ellentétben ha a homlokpáncélt, a tornyot vagy a lánctalpat találja el, akkor a tank max. megvonja a vállát. Olyasmit valóban tanítottak a sorállományú mesterlövészeknek is, hogy a harckocsik periszkópjait, célzótávcsöveit kilőjék, így „vakítva meg” a tankot. Dragunov puskával…… Nem tudom hogy manapság ez egy modern Leopard-dal vagy egy T-90-el szemben mennyire lehetne hatékony. Ha pedig valaki fel tud kerülni a tankra (és sem a fedezet sem egy másik tank nem kaszálja le), lehet hogy elég egy bármely irányba ötletszerűen leadott lövés az ágyúval. Egy 120mm-es lövegnek már akkora légnyomása, visszalökése és hangja van, hogy az illetőnek nagyon meg kell kapaszkodnia ahhoz, hogy le ne sodródjon. Persze lehet hogy a bent dolgozó személyzet észre sem veszi, hogy valaki ugrál a tankjukon.
„A dicső szovjet hadsereg harcosai Sztálin elvtárs nevével az ajkukon vetették magukat a gránátokkal a fasiszta lánctalpak alá” Ilyen esetek csak a végső kétségbeesés vagy kilátástalan küzdelem idején történtek, főleg a háború elején, pl. Moszkva alatt. Amikor már támadásban voltak, ’43-44-45-ben, erre már nem volt példa. Az viszont még Berlin ostrománál is rutinszerű volt, hogy a szovjet tábornokok a gárdaegységek támadása előtt a gyalogságot küldték előre, velük tisztíttatva meg az aknamezőket. Ezt, mint nagyon hatékony módszert, Zsukov is megemlítette Eisenhowernek, aki nem győzött hüledezni.
„A szovjet tömeghadsereg “hurrá és más nem számít” módszere” a ’80-as években már nem létezett, bár a tervekben nagy tömegek bevetésével kalkulálhattak. Az amik ezért is fejlesztették ki a harci/páncéltörő-rakétás helikoptereket, az A-10-es repülőt, az atomaknákat a belnémet határon, mert egyszerűen nem volt annyi páncélosuk mint a VSZ-nek, hogy egy tömeges támadást megállíthattak volna. Pl. csak a T-55-ből több mint 60000 db. készült. Az USA vietnámi és a SZU afganisztáni háborúja azért járt akkora veszteségekkel, mert egy motivált, a saját terepén védekező és lesből támadó, a polgári lakosság között elrejtőző gerillahadsereg ellen egy tömeghadsereg nem megfelelő ellenfél, az ilyen harc a különleges alakulatok terepe. A szovjet partizánok is érzékeny veszteségeket tudtak okozni, persze nem nyílt összecsapásokkal, hanem szabotázsokkal vagy rajtaütésekkel. Irakban (és Afganisztánban) is az USA hiába volt jelen viszonylag sok (de nem elég) katonával és mindenféle csúcstechnikákkal, a civilek közül támadó majd oda elrejtőző, a saját áldozattal gyakran nem törődő ellenséggel szemben pl. egy páncélos-hadosztály nem megfelelő ellenfél, bármilyen erősek is a tankok.
Egyébként nagyobb méretű klasszikus tankcsatákra a II. VH. óta is volt példa, az arab-izraeli háborúkban többször is, vagy az öbölháborúban és Irak elfoglalásakor is.
OFF
Én is voltam R-142-esen és meglepődtem amikor megláttam hogy még mindig rendszerben van. Max. néhány már nem Gaz-66-on, hanem Unimogon van telepítve. Amit láttam abból ki volt véve a Jahta, de valószínűleg csak a titkossága miatt. Viszont minden más ugyanolyan volt, még a morse gyorsadó is benne volt, ki a fene használ már ilyet? Az R-111-et már egy ismerősöm is használta az ’50-es években, az egész technika néhány elemét leszámítva még szinte világháborús színvonalú. Értem én hogy spórolni kell, de hol lehet ennek a határa? Igaz ha nem háborúzunk akkor jó ez is, békeidőben a katonák akár füstjelekkel is kommunikálhatnának.
15. szunditj — 2014-06-05 21:51
Anno katonaként a kiképzésen kívül még egy dolgon értetlenkedtünk és ez a csapatok un. diszlokációja. A tatai harckocsi-hadosztályhoz tartoztak a tatai harckocsi, a győri légvédelmi, a szombathelyi lövész (és egyéb), a rétsági harckocsi, a szabadszállási harckocsi és a ceglédi tüzér (?) ezredek, ez utóbbi három a Duna másik oldalán (ha jól emlékszem). Háború esetén a hadosztály felét az egyetlen Déli Összekötő vasúti hídon kellett volna gyorsan átszállítani. Persze akkor az a híd az első és legfontosabb célpontok között lett volna. Ha lerombolják, vajon hogyan akarták volna megoldani az ezredek átszállítását a Dunán? Nem beszélve a többi csapatról és utánpótlásról? Én nem vagyok stratéga, de nem lett volna logikusabb a hadosztály minden egységét a Dunántúlra telepíteni? Így egy esetleges háború kitörésekor az egész hadosztály gyorsan felállva egy tömegben / lépcsőben tudott volna harcba menni, nem kellett volna azon őrlődni, hogy a fele át tud-e kelni a Dunán az egyetlen hídon. Ha pedig arra gondoltak hogy meglepetés helyett lesz elég idő felvonulni, akkor miért gyakoroltatták velünk a riadókat?
16. 75antikati77 — 2014-06-05 22:18
@orvezeto:
Nem tettem volna szóvá, de már a debreceni alapkiképzésen is leordították érte a fejünket. Lillafüreden meg maga a zpk. technikai helyettese (mellesleg az egyetlen a zászlóalj tisztjei közül aki értett is a szakmájához) akkorát ordított ebből a tantárgyból, hogy majdnem lement a fejünk. Maguk nem adósai senkinek! Maguk a néphadsereg ütőerei, maguk a verőerek! Maguk nélkül a hadsereg fejetlen óriás! Magukra szükség esetén egy egész ezred vigyáz, hát ennek megfelelően viselkedjenek! Maguknak a legjobbak közül is a legjobbaknak kel lenniük! OK főnök, miatttunk aztán nem fog elveszni a világháború.
17. janicsar — 2014-06-09 20:26
@szunditj:
„a gyalogságot küldték előre, velük tisztíttatva meg az aknamezőket” – ez, gondolom, a renitensebb, büntetésben lévőket érintette, bár igaz, hogy valahol olvastam, amint a magyar honvédség elképedten nézte, ahogy a szovjetek embert nem kímélve kelnek át a Dunán.
A másik kérdés, hogy hogyan döntöttek a diszlokációról: talán azért volt így megoldva, mert valójában támadni készültünk. Ahhoz meg elég idő lett volna áttelepülni a Dunántúlra. Persze a fene se tudja az igazságot.
18. szunditj — 2014-06-15 01:32
@janicsar:
19. szunditj — 2014-06-15 01:33
@janicsar:
A háború után Eisenhower ellátogatott a Szu.-ba. (az oroszok irigykedve nézték a különrepülőgépét, ő pedig az ISZ-3-as tankokat) Zsukov volt a vendéglátója, ő kísérte mindenhová (és vitte magával az un. háborús feleségét is, hiába no, tudott élni) és mutatta meg neki a híres csaták helyszíneit. Meg a vodkaivás művészetét. Az egyik ilyen banketten (talán Leningrádban) arról beszélgettek, hogy a támadások során mennyi veszteséget okoztak az aknamezők és mennyi gondot és energiát igényelt a felszámolásuk. Ekkor jegyezte meg Zsukov, hogy egy aknamezőt úgy lehet a legjobban felszámolni, ha áthajtják rajta a gyalogságot. A vendég kicsit félrenyelt és majdnem elejtette a poharát, de aztán ment tovább a buli. Ez a módszer a háború alatt bevett gyakorlat volt az oroszoknál. De nem keverendő össze a gyalogság (ami ma már nincs) a lövészekkel. A gyalogság nem büntetőalakulat volt, de nem sokkal jobb annál. Gyengén kiképzett, rosszul felszerelt, majdnem önellátó egység volt, sok katonának még fegyver sem jutott, amolyan tölteléknek használták. Rohamok előtt megkapták a vodkaadagjukat, aztán az NKVD hajtotta őket előre úgy, hogy hátulról is lőtték őket. Mindig nagy veszteségeik is voltak, de a tábornokokat ez nem zavarta. Pl. az említett Budapest alatti dunai átkelésnél is őket küldték előre, orosz adatok szerint az elsőként átkelő zászlóaljak 100%-os (!) veszteséget szenvedtek (Malinovszkij úgy akarta meglepni a védőket, hogy elhagyta a tüzérségi előkészítést, hát sikerült is). A lövészek ezzel szemben jól felszerelt, többnyire gépesített egységek voltak (persze nem a mai értelemben, de voltak tankjaik és tüzérségük), sok közülük megkapta a „Gárda” kitüntető címet is. A lövészek jóval nagyobb harcértéket képviseltek a gyalogságnál. A háború után aztán fokozatosan csiszoltak a haditechnikán és a hadművészeten, kifejlesztették a lövészpáncélosokat és elhagyták a vodkát, mert rájöttek (persze békében könnyebb) hogy a kiképzett katona érték, nem olyan alaktalan massza, amit Sztálin egyszerűen csak emberanyagnak nevezett.
20. janicsar — 2014-06-15 16:27
@szunditj:
Csordogáljon tovább a kommentpatak: igen, ezt Eisenhower maga írja le, mondjuk félre talán nem nyelt. Zsukov ráadásul el is magyarázta a taktikai indokot, szerinte ezzel a módszerrel a végső veszteség KISEBB, mint bármi mással, szóval alapjában véve tipikus parancsnoki logikáról van szó. De ahogy Te is írod, a valamilyen okból eleve kisebb értékűnek tartott csapatokat vetették így harcba. (Voltaképpen a magyar munkaszolgálat sem volt sokkal másabb…) Eisenhower és általában a nyugati tábornokok emlékezetében viszont erősen élhetett az I. vh hihetetlen emberpazarlása (a somme-i angol-francia támadás első félórájában több tízezer halott és sebesült volt). Ilyesmire az orosz fronton akkor nemigen került sor. De pl. a Hurtgen-erdei csatában (ardenneki offenzíva része) az amerikaiak is nagyjából fejjel mentek a falnak, azaz a német tüzérségnek, erről igen jó film a When Trumpets Fade (magyar fordítása Harctéri harsonák), amit ráadásul Magyarországon, magyar sárban és erdőben forgattak, érdemes a youtube-on megnézni. Már a nyitó jelenet is erős. Semmi szokásos hollywoodi csöpögés, brutális tévéfilm és amerikai önkritika.
Még annyit, hogy aknakeresést elvileg nekünk is tanítottak, egy hosszú póznával kellett bökdösni a földet. A gyakorlóaknákat többször is kicipeltük a szöcskére, de igazit robbanni egyet sem láttunk. Na ez is jellemző volt az egész kiképzési színvonalra.
21. janicsar — 2014-06-15 18:10
Na még valamit ideszúrok, akit érdekel Lenti, az alábbi könyv második fejezetéből tájékozódhat. Semmi személyes közöm nincs hozzá, rábukkantam, ha ismert, elnézést. Mindenesetre pont arról az egy évről szól, amit én a garasinban töltöttem. S persze tápos lövészekről.
http://2konyv.hu/wp-content/uploads/szatmari_imre_2.pdf
22. kelempajszmadar1 — 2014-06-17 15:31
@janicsar: Hát elolvastam a mondott részt. De nekem nemigen tetszett a dolog. A katonaság nem kisasszonyiskola, ezt mindannyian tudjuk. Elhiszem, hogy történtek bunkóságok, de csak az történt? Az az érzésem, hogy a szerző afféle pálmaházi csemete volt, és amikor katona lett, és elszakadt a szülői háztól, és felnőtt férfiként kellett (volna?) helytállnia, hirtelen minden baja lett. Kemény a kiképzés, meg a szolgálat? Igen, az. De az élet maga sem díszmenet. A táposnak alig egy év (sőt, inkább csak tíz hónap) volt a katonaideje, ezt azért ki lehetett bírni. Van, aki többet is kibírt.
A továbbtanulás sem könnyű dolog. Amikor felvették az egyetemre az úgynevezett „tápost”, még nem volt fizikus, mérnök, közgazdász, stb., akkor sem, ha mindjárt annak tartotta magát. Ahhoz előbb el kell végezni az egyetemet, ami nehezebb, mint bekerülni. Meg kell írni az összes ZH-t, le kell tenni a kollokviumokat, a szigorlatokat, az államvizsgát, meg kell védeni a diplomát. Mindez komoly teher, ehhez képest nudli lenyomni egy évet Lentiben. Az egyetemről morzsolódtak is le szép számmal, főleg az én időmben, amikor még nem lehetett görgetni tantárgyakat.
A katonaság -akármilyen is lehetett egyébként, mégis baj nélkül tért vissza onnan- jó felkészítés a kitartó, állhatatos és szorgalmas munkára. Aki nem megedződik ott, az tudjátok milyen katona? Anyámasszony katonája.
Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás
23. szkv — 2014-06-17 18:26
A II. világháború alatt, mikor már Magyarország területén zajlottak a harcok, toboroztak olyan önkénteseket akik az Orosz harckocsik kilövésére vállalkoztak.
Magát a feladatot egy gödörből kellet végre hajtani, egy a mai Rpg elődjeként ismert páncélököllel. Minden kilőtt harckocsi után egy hold (Kb 3500 négyzetméter terület) szántó föld volt a „jutalom”. Sokan nem tértek vissza közülük, mivel a háború nem életbiztosítás. Ha sikerült is kilőni a kiszemelt harckocsit, még mindig ott volt annak az esetnek a veszélye hogy a másik átgázolt a gödrön és a benne lévő személyt halálra taposta. Sok sok módszerrel lehet védekezni, támadni a harcok alkalmával, de mindig ott van hogy hány ember életébe fog kerülni.
Még mindig jobb hogy itt elmélkedünk, hogy milyen eszközökkel lehet harcolni, mint a valóságban megtapasztalni a háború borzalmait.
SZKV BUCSU.
24. szunditj — 2014-06-17 20:57
Tipikus parancsnoki logika, hogy kisebb veszteség egy ember, mint egy tank öt emberrel. És bármilyen kegyetlen, ez valóban így is van. Persze nyilván más a véleménye erről egy marsallnak, mint egy közkatonának. Kicsit ott sántít a dolog, hogy egy harckocsiakna nem robban fel egy ember súlya alatt. Itt valójában inkább arról lehetett szó, hogy a gyenge harcértékű csapatokat mintegy feláldozták azért, hogy az ütőképes egységek minél kisebb veszteséggel tudjanak harcba szállni az ellenséggel. Azért az aknamezőket az oroszok sem csak gyalogsággal szedték fel. Ez a taktika inkább arról szólhatott, hogy az utászok támadás előtt eleve nem tudták az összes aknát felszedni, csak átjárókat nyitottak, viszont a tüzérségi tűz a jelzéseket gyakran eltüntette vagy összekuszálta és a támadók nem tudhatták teljes bizonyossággal, hogy előttük az út szabad-e vagy sem. A maradék aknákra így ráhajtották a gyalogságot.
Zsukov a háború egyik legnagyobb stratégája volt, de katonái sorsa és az az áldozat amit parancsainak végrehajtása során hoznak, egyáltalán nem érdekelte. Az I. VH.-ban a francia katonák parancsnokaikat egyszerűen hentesgenerálisnak nevezték. Az orosz marsalok talán nem voltak ennyire közömbösek a veszteségekre, de pl. Berlin ostrománál Zsukov nehéztüzérséggel lövetett zárótüzet Konyev katonáira, mert beléptek arra a területre amit ő akart elfoglalni. Eisenhower ilyet nem csinált, nem csinálhatott és ő sem engedhetett meg másnak, az a „nyugati kultúra” ahonnan származott ezt nem tette lehetővé. Sem a tásadalom, sem a politikai vezetés (sem a saját katonái) nem volt közömbös a veszteségekkel szemben, az értelmetlen áldozatokat, az aknamezőkön elpocsékolt életeket nem tolerálták volna. Pattont pl. már azért is meghurcolta a sajtó, mert megütött egy katonát és az kitudódott. A szövetségesek a brutális tömegrohamok helyett inkább a technikai fölényre helyezték a hangsúlyt. Persze mindkét félnek voltak hatalmas veszteségekkel járó baklövései is, mindenki munkájában van némi selejt, a hadvezérekében is. És az sok katona életébe kerül.
Nekem két ismerősöm is Lentiben volt katona. Egyikük zászlóalj-írnok volt, a másik önjárólöveg-vezető. Egyáltalán nem illenek bele abba a képbe, amire a könyv írója osztja az ottani sorállományt. Én soha nem jártam ott, nincs okom kételkedni abban amit leírt, de a Honvédség szinte minden alakulata heterogén társaság volt, Tatán is minden véglet képviselte magát. Persze pl. lokátorkezelőnek nem osztottak be analfabétákat, de „tyúkbelet” fektetni vagy lőszert pakolni a tankba jók voltak ők is. Köztünk is volt olyan, aki némi önjelölt felsőbbrendűséggel megáldva értetlenkedett azon hogy hogyan kerülhetett Ő ilyen közegbe (az ilyennek tényleg nehéz volt, de nem a többiek, hanem a saját mentalitása miatt), de a legtöbben elfogadták azt a tényt, hogy ezt az egy/másfél évet le kell tölteni, ki kell bírni, mert ez van. Ha valami csoda folytán megtehetném én sem csinálnám újra, de elfogadtam hogy kellett és ha túl sok értelmét nem is láttam, nem érzem életem legszörnyűbb ellopott másfél évének. Sőt voltak olyan élményeim is, amikre máig szívesen emlékszem. Szerintem egy egészséges ember minden további nélkül végig tudta csinálni. Persze Tatán is voltak öngyilkosok, de nem többen mint a civil életben és egyikük sem a kibírhatatlan katonaélet miatt.
Egyébként ismerőseim meséltek Lentiből egészen hihetetlen történeteket is. Egyszer pl. behívtak egy csomó tartalékost valamilyen gyakorlat alkalmából és leszerelésük után derült ki, hogy rengeteg egyéb dolog mellett több tucat fegyvert, lőszert, még RPG-t is elloptak. Speciel én nem értem hogy ez hogyan volt lehetséges és azt sem, hogy nem is tudták visszaszerezni legalább egy részét. Írnok kollégámnak kellett a hiányokat könyvelni, hatalmas botrány volt belőle, de végül elsikálták, az ellopott felszerelést egyszerűen selejtezték és leírták. Hogy a tiszteknek is csak büntetés lett volna, az azért sem valószínű, mert pl. Fodor Lajos, aki ez idő tájt az ezred parancsnoka volt, később a Honvédség vezérkari főnöke lett. Ha ott minden hivatásos büntetésben vagy parkolópályán lett volna, ő sem tábornokként megy nyugdíjba. Ezzel együtt Lentinek valóban rossz híre volt, amikor bevonultam vittek oda is embereket, én örültem hogy nekem „csak” Tata jutott.
25. orvezeto — 2014-06-17 20:59
@kelempajszmadar1:
Én is olvastam. Tápos voltam én is, de teljesen egyetértek Kelempájsz bajtárssal. Egyébként annyi igazság van benne, hogy az éppen, hogy 18 évet betöltött táposoknak nem volt könnyű, nem is feltétlenül a fizikai erőfeszítések miatt, hanem, mert előtte soha nem kellett másokhoz alkalmazkodni. Megtanultam én is, nem volt olyan nehéz.
Az élet pedig valóban nem díszmenet, bár, aki volt díszelgő (Krux bajtárs?) az tudja, hogy a díszmenet is szívás. Janicsárnak köszönet, néha ilyet is jó olvasni.
Jelentem, befejeztem!
ŐRvezető
26. szunditj — 2014-06-17 21:32
A alapkiképzésen egy fiatal hadnagy volt a szakaszparancsnokunk. Az egyik tantermi foglalkozáson a hadászatról volt szó és mivel mi, mint újoncok, egy háború esetén ekkor még a lövészekhez lettünk volna átirányítva, nem a híradó-rendszerről, hanem a lövészcsapatok bevetéséről beszélt. Ahogy ő elmondta és ahogy én ennyi év távlatából emlékszem, valami olyasmi volt a lényege, hogy a lövészalakulat (ezred, hadosztály) kiindulási körzetéből megtámadja az ellenséget (vagy védelemből támadásba megy át), a többi fegyvernemmel együttműködve áttöri a frontot és egészen addig nyomul előre, amíg az ellenség meg tudja szilárdítani a védelmét. Ekkor beássa magát és ő is védelembe megy át, majd fedezi a rajta átvonuló friss egység támadását. Ez lehet pár óra, max. néhány nap. Ez idő alatt elveszíti induló létszámának és harceszközeinek min. 70 %-át. Ezután feltöltik emberekkel és technikával, majd némi pihenő után újra bevetik, valami hasonló eredménnyel. És ez még az optimista forgatókönyv volt.
27. kelempajszmadar1 — 2014-06-18 07:08
Az ember hátán időnként végigfutott a hideg, amikor a kiképzésen ismerkedtünk a harcászattal. Emlékszem, amikor a „Golyószórósra zárkózz! Műszaki átjárón teljes futás, előre!” parancsot kaptuk. Négy zászló jelölte a műszaki átjárót. A csatárláncban szétbontakozott raj széléről a golyószórós (a raj legmagasabb embere, aranyszívű Szipi haverom! Mi lehet vele?) berohant középre, mögé egysoros oszlopba felfeljődve a többiek, át a négy zászló között. Közben az ellenség össztüzet zúdított az átjáróra, szerencsére csak elméletben. De bennem ott motoszkált az az érzés, hogy valóságos harc esetén véres rongyokon kívül mi maradt volna belőlünk? A katona a harcban soha nem találkozik az igazi ellenséggel, mert azok, akik lőnek rá, ugyanolyan szerencsétlen ágyútöltelékek, mint ő, csak épp a másik oldalon vannak. Az igazi ellenség az, aki a halálba küldi őket. Nem is a tábornok, hanem a politikus, aki a meleg szobából pofázik, de félti a bőrét, ki nem megy oda, ahol lőport kell szagolni. Mert ahogy Carl von Clausewitz megmondta: „A háború valamely ország politikájának folytatása, más, erőszakos eszközökkel”. Én csak annyit tennék hozzá, hogy a politikust a háború haszonélvezői mozgatják a háttérből. No de mára ennyit az elmélkedésből. Határőr kézszorítással:
Kelempájsz tizedes, Hörmanforrás
28. janicsar — 2014-06-19 18:34
Kedves bajtársak, köszönöm a szép hosszú kommenteket. Mostanra biztosan világos már, hogy maradtam, aki voltam, reménytelenül tápos – az egyetemen is így hívtuk az „okoskodót” (szelíd költői gúnnyal: „nem voltál te tápos véletlenül?”). Merthogy a linkelt szöveg is ilyen. Kelempájszmadár kollégának igaza van abban, hogy a szöveg egyes helyei valóban kissé nyafogós érzést kelthetnek (pl. az a tél tényleg kemény volt, bennem is mély nyomokat hagyott, ezeket le is írtam itt, de a szerző imitt-amott erős túlzásokba esik). De szerintem van azért három enyhítő körülmény. Az egyik, hogy egyértelműen stilizál, novellizál. Szóval művészkedik. A másik, amiről éppen a fenti poszt is szól, hogy míg mondjuk egy határőrt lehetett motiválni azzal, hogy valami klasszikus értelme van annak, amit csinál, az MN sorállományának jelentős részét nem. Azt meg, hogy „férfivá válok” (nem pedig katonává), nem föltétlenül így a legjobb átélni. A lenti technika hadrafoghatósága – még ha itt is lehet túlzás –, ahogy a szombathelyié is, éppen nem azt mutatta, hogy itt bármi komolyabb „szakmai” tevékenység zajlana. Egyszóval volt ok frusztrációra. A harmadik körülmény pedig az, hogy egyszerűen nincs mindenkinek érzéke a katonai hivatáshoz. Ez nem függ össze a tápossággal. Szókratész, minden tápos őse, több csatában harcolt hoplitaként, egyik tanítványa meg, Xenophón, kitűnő katona lett, sőt, az első lovassági tankönyv szerzője. És a leírt történetek több másik szereplője sem éppen ideális katona, hogy finom legyek. A szerző szerintem egyáltalán nem volt anyámasszony katonája (ha az lett volna, elintézhette volna, hogy megússza, hogy írnok legyen vagy kantinos, csmo-s, végső esetben leszerelteti magát valahogy), végigcsinálta az egészet. De alighanem utálta. Van ilyen. Nálunk is volt „antikatona,” nem is egy, aki ettől még egyáltalán nem teljesített rosszul.
Engem, úgy látszik, az ilyen lélektani részletek érdekelnek jobban.
S még valami, Kelempájszmadárnak: nem tíz hónap volt az, hanem tizennégy nap híján egy év. Se több, se kevesebb.
29. szkv — 2014-06-22 16:40
A következő pár sorom nem kimondottan gépesített lövész történet, de megosztom veletek.
Történt 1945 márciusban, mikor a Magyar katonák egy részét (köztük volt édesapám is) Németországba irányították. Nem gondolták hogy egyszer még kellemetlenségük lesz a németországi „kirándulásból”. Már Németországban jártak mikor a vonatukat Angol repülők támadták, szerencsére baj nélkül meg úszták. Az első támadáskor a zászlóalj Pk lövetni akart a repülőkre, de egy főhadnagy aki már megjárta a keleti frontot lebeszélte a parancsnokot. Indoklása: A vonat nem igazán alkalmas hathatós légvédelmi harc felvételére.
A parancsnok még időben hallgatott a főhadnagyra és nem kezdtek bele egy eszement harcba. Szerencséjük volt mert az Angolok sem törekedtek a vonat szét bombázására. Közvetlen mellettük az erdőt géppuskával megterítették és tovább álltak. Németországban sikerül megúszni, hogy harcokba kerüljenek. Maga a zászlóalj orvosai és a parancsnok is azt mondta, hogy Németországért nem halunk meg és minden katonának valamilyen szervi és egyéb bajokról orvosi papírt állítottak ki. Mikor az Európai harcok hivatalosan is véget értek, haza jöttek, ide haza volt részük sok retorzióban. Csak egyet említek meg hogy miért mentek ki Németországba ?
De ami számukra a legfájdalmasabb volt, hogy olyan személyek vonták őket kérdőre akik nem vettek rész egyik oldalon sem semmilyen harcban és volt köztük olyan is aki személyesen adta ki ki a parancsot hogy irány Németország. Sajnos most is ezt tapasztalhatjuk, főleg mi az egykori HATÁRŐRÖK.
SZKV BUCSU
30. szunditj — 2014-06-22 21:28
„a szöveg egyes helyei valóban kissé nyafogós érzést kelthetnek”
„egyértelműen stilizál, novellizál”
Nekem is ez volt az érzésem ahogy olvastam. Ugyan nálunk nem voltak ilyen szélsőséges figurák mint amikről ír, de szerintem a többiek –ha ez tényleg annyira zavaró lett volna- lerendezhették volna egymás között, elvégre sok lúd disznót győz és a lőtéren is történhetnek csodák. Kiolvasható az írásból, hogy végső soron a szerző is alkalmazkodott a környezetéhez, pl. említi hogy kilógtak a laktanyából inni. Nálunk is volt aki mindig mindenért fanyalgott, de az olyan embernek aki mindig mindenhol csak a rosszat látja, nem a hadsereg teszi pokollá az életét, hanem saját maga. Mint fentebb írtam én sem csinálnám újra végig, de én is és a legtöbben elfogadtuk hogy ez van, túl kell lenni rajta. Volt aki elintézte hogy ne kelljen bevonulnia, de nem ez volt a jellemző. Olyan is volt nálunk, aki bolondnak tettette magát hogy leszereljék, nem sikerült neki és a társaság némi kárörömmel nézte ahogy elviszi a rendőrautó. Talán furcsa ezt leírni 2014-ben, de akkor még a mainál szélesebb körben volt elfogadottabb, hogy az embernek a hazájával szemben nem csak jogai vannak, de némi kötelességei is. Igaz akkor még kicsit másmilyen volt az egész társadalom és a Honvédség –minden anomáliája ellenére- még nem teljesen az az önmaga paródiája volt, amivé a ’90-es évek elején, a sorkatonaság végé felé vált. Volt egy osztálytársam aki tüzérnek vonult be, de a laktanya gyakorlóterére is csak ritkán jutott ki és soha egyszer sem lőtt az ágyújával, nem is tudta milyen a lövés döreje (a 152 mm.-es vontatottal, mielőtt valaki félreérti). Az akkori sorállomány legnagyobb ellensége az unalom volt, szerintem olyan kilengések is, amikről a szerző ír, akkor tudtak kialakulni, ha nem volt a társaságnak semmi elfoglaltsága. Nálunk az április az újoncok szakmai képzésével telt, de májustól beindult a nagyüzem és a társaság egy része mindig valamilyen gyakorlaton volt. Én pl. négyen voltam a Bakonytól Ukrajnáig és hármon a laktanyán belül kitelepülve. És nem semmi élmény végignézni pl. egy dunai átkelést, vagy egy összfegyvernemi éles lőgyakorlatot. Szinte soha nem unatkoztunk, talán ez is az oka hogy olyan balhék, verekedések, törés-zúzás, mint az írásban, soha nem fordult elő. Voltak néha nagy csoportos berugások is, jellemzően inkább a Bakonyban, de azok is mindig éneklésben (óbégatásban), vagy mint Dörögdön, spontán össznépi halsütésben végződtek.
Igaz én rádiós voltam, nem kellett egy húszkilós géppuskával rohangálnom, vagy azon töprengenem, hogy minek tanuljak meg gránátot dobni harckocsira, ha az egy igazi háborúban úgyis szétlő mielőtt bármit is tehetnék.
Azért –bocsánat Tisztelt Janicsár- a táposok sem voltak egytől-egyig galamblelkű értelmiségiek. Nálunk a Hírzé rádió-századánál sokan voltak, de közülük páran nem a jóindulatuk miatt váltak ismertté. Néhányan még a saját társaik között is közutálatnak örvendtek a modoruk miatt. Az ember egyénisége, mentalitása nem attól függ, hogy felvették-e az egyetemre, vagy sem. Attól még lehet valaki bunkó és aljas másokkal szemben, hogy valamilyen szakmában briliáns koponya. Elég pl. csak végignézni napjaink politikai elitjén (ráadásul a briliáns sem igaz, de ez más téma). Tény, hogy az akkori Honvédség egy kicsit mindenkinek torzított a lelkén, de az átlag nem ott lett alkoholista, rosszindulatú, nemtörődöm vagy éppen nagyképű. Nem csak a táposok voltak akik tizennyolc évesen hirtelen kiszakadtak az otthon melegéből. Nálunk a legfiatalabb alig múlt tizenhét, valami protekcióval vonult be hogy letudja és volt olyan is, akit adminisztratív tévedésből már főiskola után, huszonhét évesen, diplomával és két gyerekkel rántottak be sorkatonának. Voltak akik már megnősültek, sőt családjuk volt. Az ember nem a katonaságnál vált férfivá, ez szerintem csak rossz duma, legfeljebb jobban megtanult másokhoz alkalmazkodni és kicsit önállóbbá válni. De megtanult sunnyogni, a feladatok elől elbújni, úgy eltölteni az idejét semmittevéssel, mintha csinálna valamit és egy csomó egyéb olyan dolgot, amit a civil élet nem annyira tolerált. Sajnos később talán ennek a „képzésnek” lett a legnagyobb jelentősége.
31. janicsar — 2014-06-22 22:27
@szunditj:
Minden szavaddal egyetértek. Volt pl. egy fiú, az hírhedt volt arról, hogy ha kaját kap, maga eszi meg az egészet. Na egyszer szépen helyretették. Nem sok maradt neki a csomagjából. Egy másiknak, aki különben általában rendben volt, egyszer eldurrant az agya valami ugratásból adódóan. Valamit lapátolt a platón, egyszer csak azt vettük észre, hogy repül a lapát. Szerencsére nem talált. Mindketten táposok voltak.
És igazad van, az unalom a legrosszabb tanácsadó. Bárhol, bármikor. Ennél csak egy rosszabb van talán: a teljesen értelmetlen tevékenység kényszere. A hadsereg mindkettőben bővelkedik. Mindig, mindenhol, még háborúban is, ma is, régen is.
Különben a legelső ilyen alulnézeti katonanovellák az amerikai polgárháborúban/ból születtek, Stephen Crane, Ambrose Bierce a legjobbak – azért kedvelem őket, mert azt a békaperspektívát, amit egyedül ismerek, zseniálisan hozzák. Crane-nak A bátorság vörös kokárdája c. novellája egyszerűen tökéletes a lövészkatona műfajában: hogyan hullámzik a gyávaság és a rettegés az egyszerű bakában.
Na ennyi reklám után jó éjszakát.
32. orvezeto — 2014-06-24 21:15
Az előttem szólókhoz: igen, voltak nagyarcú táposok is, és voltak nemtáposok is, akik csak azért gyűlölték a tápost akár ismeretlenül is , mert ők nem táposok. Szóval, volt minden. Nálunk is volt olyan honvéd, aki programozó matematika szakot végzett, aztán valahogy behívták híradó katonának és még a rigó képzőbe ( tartalékos tisztképzés) sem íratták be, ott szívott velünk a századnál. Volt nem tápos tisztes, aki jobb parancsnok volt mint én, a tápos őrvezető. ( Azért olyan sok parancsnolnivalót nem bíztak rám.)
No, most menem kell, mert a parancsnok asszony (házastárs) takarodót rendelt el.
Üdv: Őrvezető
RSS feed for comments on this post.
Szólj hozzá
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.