Az ember úgy van összerakva, hogy minden újdonsággal kapcsolatban meghatározó erejű az első kontaktus. A legelső benyomás (akár bevalljuk, akár nem) sorsdöntő lehet két ember, vagy egy ember és egy intézmény jövőbeli kapcsolata szempontjából. Olyan ez, mint az alaphang a zenében: rengeteg függ tőle. A nyári szünet előtti utolsó sztoriposztunkban antikati kolléga első találkozásáról olvashattok a Magyar Néphadsereggel.

Érettségi után úgy gondoltam, minek feleslegesen húzni az időt, a sereget úgyse tudom megúszni. Távoli rokonom volt a nyíregyházi Kieg akkori parancsnoka, úgyhogy közöltem a szándékomat Pali bácsival. Megdícsért kötelességtudásomért, aztán elgondolkodott és megkérdezte: hová szeretnél menni? Itthon maradni nem érdemes, lásson világot a fiatalság. Azért túl messzire se szeretnék kerülni, jegyeztem meg bátortalanul. Mi is a szakmád? Rádióműszerész? Mit szólnál Lillafüredhez? Jövő februárban lesz oda bevonulás. Az nem rossz hely, megfelel? Megfelelt, úgyhogy 1975. február 28-án sokadmagammal felültem egy törm. kíséretében a Miskolc felé tartó vonatra.

A többi sablonos: megérkezés, üdvözlő babgulyás, ruhacsere, civilruha-csomagolás, hálóterem rendjének ismertetése. A szobaparancsnok szkv. csendesen ordítva oktatott:

– Befogod a pofádat, kopasz! Ha bejönnél, ha ki szeretnél menni, akkó engedélyt kérsz! Meg mertél szólni??? Nem kértél engedélyt!!! Kérek engedélyt! Ez az első szabály! Innentől csak engedéllyel hugyozhatsz, szarhatsz, ehetsz, alhatsz és úgy általában: még élni is csak engedéllyel lehet!

– Jóvanna, ha ez a szabály, hát ez a szabály – vontam meg a vállam.

Este még megismerkedtünk a kopasz legjobb barátaival: a fókával és a sikakefével.

Másnap elkezdődött a válogatás. Na nem afféle Mengele-stílusra kell gondolni, csak majdnem. Orvosi vizsgálat, készségfelmérés. Itt már éber voltam; amikor valami ritmust kellett lekopogni, rögtön leesett, hogy távírásznak való alanyokat keresnek, úgyhogy profin álcáztam magam, előadva a fakezű Pinocchiót.

Nagy szerelmem az édes anyaföld, legfeljebb azt tűröm el, ha egy autókeréknyire távolodom el tőle. Na meg azt sem csípem, ha két ugrással nem teremhetek a szabadban, a szépséges égbolt alatt. Imádom a repülőket, elgyönyörködök a barlangászok csodás videóin. Szép, de csinálják csak nélkülem! Nem szerettem volna azt a két évet a Szertárban tölteni.

Amúgy érdekesen ment a dolog. Előttem állt a sorban egy ismerős srác, aki a nyíregyházi GELKA-szervízben dolgozott, s aki azt hitte, hogy majd valami hírműhelybe kerül. Áááá… Közölték vele, hogy gépkocsivezető kiképzés! De hát… Ne hápogjon, basszameg! Van jogosítványa? Jelentem, van. Nézze már meg, milyen kategóriára szól! Van még kérdés? MHSZ-jogosítvány: beszoptad, cimbora!

A végére valami hetedmagammal maradtunk.

– Maguk menjenek a raktárba, felveszik a kimenőruhát, aztán holnap irány Debrecen, adókezelő kiképzésre – szólt a verdikt.

Levonultunk a raktárhoz, elkezdtük várni az Illetékes Elvtársat. Aki járt már arrafelé, az tudja, hogy ott a tavasz kb. egy hónapot késik. Volt már vagy minusz 7, rajtunk az egyetlen meleg dolog a mikádó. Már csattogott a fogunk jóideje, amikor ránkripakodott egy sztentori hang:

– Micsinálnakittbasszameg?

– Jelentem, várunk!

– Mijalófaszáravárnak?

– Jelentem, ideküldtek a kimenőruháért, mert hát holnap Debrecenbe…

– Hülyékmaguk, hámérnemszóltakazütiszobán, basszameg?

Drága aranyos fakezű Pinocchió testvérem! Fogalmam sincs, hogy mi az az üti, hol van a szobája, meg egyébként is; mernék én – egynapos kopaszként – bárkit  megszólítani?

Cidriztünk tovább, majd jó félóra múlva megjött a raktáros ftörm, aki rögtön a közepébe vágott:

– Miértverazistenengemetilyenbarmokkal?

A kedves üdvözlés után a jó meleg raktárban (bent már alig volt mínusz 2 és teljes a szélcsend) átöltöztünk. Papírvékony műanyagtalp, nejlonzokni, nejloning és -nyakkendő, na meg a kimenőöltöny anyagába se pazarolták a gyapjút feleslegesen. Mindezt megtetéztük egy hetyke tányérsapival, hiszen már tavasz van, kedélyeskedett a raktáros. Éppen ezért kesztyűt se kaptunk, viszont legalább adtak mikádót. Béléssel!!! A gatyán meg a trikón kívül ez volt rajtunk az egyetlen meleg cucc.

Futottunk kicsit az elhelyezési körletig, hogy majd odabent jól megmelegszünk. Az aegü. keservesen vakarta a fejét:

– Na most hova a túróba tegyelek benneteket? Minden háló tele van…

Kinyitott egy üreset, ahol talán az épület létrehozása óta nem volt fűtés. Olajkályha volt kettő is, de mint ahogy Hofi mondta volt: Olajat eszik a nyavalyás! Az akáciafába bele se kóstol!

Minthogy se olaj, se akácfa, takaró után néztünk. Jutott is fejenként 4-5 pléd, csak az volt a gond, hogy az ágyakon mindösze a drót vigyorgott, matrac egy szál se. Kettő alul, kettővel takarózol. Az aegü. búcsúzóul még figyelmeztetett:

– A ruhát vegyétek le, meg a mikádóról is húzzátok le a külsőt, mert ha a VÁP meglát agyongyűrötten, akkor a komendánsfogdán kezditek a debreceni időtöket!

Megpróbáltunk aludni, de ez az az állapot, amikor az ember még nem fagy meg, de már felmelegedni is képtelen. Ráadásul óránként rádjön a pisálás és még akkor is távozik belőled egy adag áldott meleg. Hajnal fél négy táján finoman felordítottak: öltözni gyorsan, sorakozó a folyosón! Kövessék az őrmestert a gépkocsihoz!

Mivel még nem járt a busz, Diósgyőrbe a villamoshoz a vételezőkocsival mentünk le. A Csepel szabvány padjai se valami melegek, ezen meg padok helyett a cinklemezzel bevont tárolóládákon kellett ülni. A mikádó csak félseggig ért, minden döccenőnél végigsimította a combunkat a jéghideg lemezborítás. Megpróbáltuk állva is, de a sátorvasakat fogdosni se volt egy kéjmámor. Diósgyőrbe érve már annyira elgémberedtünk, hogy jóformán csak legurultunk a platóról. Még vagy három órányi volt hátra ebből a félkába fagylaltállapotból, aztán végre vonatra szálltunk. Áldja meg a jóisten a MÁV-ot: a fülkében trópusi hőség fogadott bennünket. Leülés után pár perccel a meleg leterítette a társulatot, Debrecenig fel se ébredtünk.