489. – Csak ülök és mesélek

Pilotax így kezdi a mai posztot: aki ebben a történetben poénra vagy csattanóra vár, az ne olvassa tovább, mert nem akarok senkinek csalódást okozni. Egyszerűen csak emlékeket idézek fel.

Ehhez a bloggazda csak annyit tesz hozzá, hogy poénok és csattanók nélkül is élvezetes, kicsit nosztalgikus hangulatú írás következik, s az emlékek felidézése végül is blogunk egyik fő célkitűzése. Olvassátok nyugodtan, nem fogjátok megbánni!

Sorállományú időmben már dúlt a seregben is a szocialista versenymozgalom. Ment a harc az élenjáró meg a kiváló katona címekért. Szándékosan írtam őket kis betűvel, mert nagyon utáltam az egészet. Szerintem az egész nem szólt másról, mint hogy ki tud többet és mélyebben benyalni a sereg politikai vezetésének. Az értékelésnél sokkal többet számított a KISZ-es nyüzsgés meg a látványos, de katonai szempontból értékelhetetlen politikai meg kulturális tevékenység, mint a katonai teljesítmény. Olyanok kapták meg a címeket, akik katonaként ritkán értek többet annál az egyenruhánál, ami rajtuk volt. Nem csak én láttam így, hanem mások is. Nem is emlékszem olyan bakancstársra, aki valamilyen plecsnit kapott volna. Szerencsére a vezetői állomány is csak annyira vette ezt komolyan, hogy az akkor a hivatásos karrierhez szükséges mértéket megüsse, meg hogy a politikai helyettes szemét kiszúrhassák vele. A tisztesi előléptetéseknél sokkal inkább vették figyelembe a katonai teljesítményeket, mint a szerzett címeket meg plecsniket.

A mai napig nem tudom, hogyan lehetett valaki négyszeres kiváló vagy élenjáró, mikor összesen három időszakra volt osztva a sorállományú idő, és időszakonként indult a „szocialista versenymozgalom”. Később, szakiskolai tanár koromban is komoly erőfeszítéseket kellett tennem, hogy valahogyan kihagyjanak a „szocialista tanulócsoport”-féle sztahanovista marhaságból.

A szolgálatom elején előfordult velem is, hogy a könny kicsordult a szememből, de soha nem azért, mert fizikailag meghajtottak. Sokkal inkább a megalázás volt az, ami lelkileg megviselte az embert. Az ember civilben az ilyen viselkedést nemigen tolerálta, és békés vagy kevésbé békés ökölharccal vett elégtételt olyanokért, amit itt kénytelen volt elviselni. Szerencsére ennek az időszaknak hamar vége volt, és sokkal inkább a kiképzés szakmaisága vette át a főszerepet.

A volt sorállományú katonák részéről szinte természetes hozzáállásnak számít a sereg fikázása. Biztosan lesznek, akik elítélnek az alábbiakban írt véleményemért, de nem zavar. Persze lehet, nekem szerencsém volt azzal, hogy a tiszti, tiszthelyettesi állomány néhány kivételtől eltekintve tisztességesen bánt a katonákkal. Ha aljassággal vagy ki***ssal találkoztunk, akkor legtöbbször sorállományú volt az, aki elkövette. Nagyon élveztem a változatos életet. Részt vettem hegyi kiképzésen, sítáborban, tanultunk egy kicsit búvárkodni, ejtőernyőztünk, repültünk, műszaki táborban durrantgattunk, sokat lövöldöztünk, rendszeresen jártunk uszodába, itt tanultam meg rendesen úszni, s itt tanultam meg az önvédelem alapfogásait testnevelési foglalkozásokon… na kitől?

Sok volt a laktanyán kívüli terepgyakorlat. Előfordult olyan 4-5 hónapos időszakom, amikor szinte csak annyit tartózkodtam a laktanyában, amíg átöltöztem kimenőbe és eltávozásra vagy szabadságra mentem. Visszaérkezés után szinte azonnal megint gyakorlatra mentem. Mint természetszerető ember nagyon élveztem a terepi feladatokat, a hegymászást, a folyóátkeléseket, a menetgyakorlatokat, amik felértek egy-egy túrázással. Olyan helyekre is eljutottunk ahol azelőtt soha nem jártam. Ha volt ivóvizem a világból képes voltam kigyalogolni. Katonaként láttam először a Balatont.

Biztosan az eltelt negyven év szépíti meg az emlékeimet.

A mai napig is hasznát veszem az itt tanultaknak és a gyerekeimet is sikerült megfertőznöm a természetnek azzal a szeretetével, hogy közülük kettő is ilyen irányú civil pályára ment. A tereptani ismereteket, amit sikerült elsajátítani, civilben is nagyszerűen tudtam használni. Hosszú éveken keresztül vezettem tanárként gyerekeknek túrákat hegyen völgyön, még az „átkosban”, gyermeküdülőkben és egyetlen esetre sem emlékszem, amikor akár ismeretlen terepen is eltévedtem volna.

A kis magánéleti kitérő után vissza a katonatörténethez.

Leszerelésem előtt kb. 3-4 hónappal hívatott a TÖF. Mutatja, hogy a zsebében van egy kitöltetlen párt-tagkönyv és azt nekem szánta. Ezzel egyidejűleg ajánlotta föl, hogy szívesen látna az alakulat állományában, mint mfcs. pk.-t. Előadta, hogy leszereléskor előléptetnek őrmesterré – itt nem volt általános szokás, mint sok más helyen sorállományúakat szakaszvezetőnél magasabb rendfokozatba előléptetni, még leszereléskor sem –, ha beadom a továbbszolgálati kérelmemet. Különösen nem ambicionáltam a párttagságot, de az őrmesteri rendfokozatot se, s ebbéli véleményemnek élénk tiltakozással adtam hangot. Egy későbbi személyes beszélgetéskor, egy mellékmondatban elejtve, azt találtam a mondani a TÖF-nek, hogy tiszti rangban esetleg érdekelne a dolog. Főiskolát végzettként nem volt ambícióm őrmesterként szolgálni. A dolog annyiban maradt. HURRÁ, leszereltem.

Alig két hónap és két hét múlva BEHÍVÓT kapok.

Mi a fene van itt? Azért az átkosban sem volt szokás, hogy ennyire frissen leszerelt katonát tartalékos szolgálatra hívjanak be. Régi meghitt bajtársi társaság vár, némi röhögések kíséretében. Kiderült, hogy tartalékos tiszti iskola indult mélységi felderítő szakon és oda hívtak be. A TÖF az orrom alá is dörgölte a beszélgetésünket, amikor kérdőre vontam a behívásáért. Azért nem feltétlenül gondoltam úgy, hogy a megkérdezésem nélkül is mehet a dolog.

Egyetlen olyan ember vagyok, aki ezzel a szakmai számmal szerepelek a behívottak között, és én vagyok az egyetlen szakaszvezető, meg az egyetlen, akinek ugrása is van, mert a többiek mind minimum hallgató őrmesterek, de a többség törzsőrmester meg főtörzsőrmester. Talán 14-en vagyunk? Olyanokat hívtak be, akiket diploma után akartak tartalékos tisztté képezni. Ez így nem mehet, ezért már a bevonulást követő napon zászlóaljparancsban gyorsan előléptetnek hallgató őrmesterré.

Azt hiszem, itt a blogon őket nevezik táposnak, vagy rigónak? Az én időmből nem emlékszem ezekre a kifejezésekre. Miért éppen tápos meg rigó? Van magyarázata?

Felderítő egy sincs köztük. A többség lövész, de akad harckocsizó meg tüzér is. Civilben ketten TF-et végeztek, testnevelő tanárok (nem tornatanárok, mert azt igen hevesen kikérték maguknak és roppant háklisak a tornatanár kifejezésre). Aminek persze az lett a következménye, hogy ezen túl kizárólag tornatanárnak neveztük őket. A többiek vagy nyelvtanári, vagy külkereskedői diplomával rendelkeznek. Mi a fenét akarnak ezektől?  Hát persze, hogy tolmácstisztek meg mfcs. pk.h-k lesznek. De minek hívtak be orosz nyelvszakos tanárt, négyet is? Lehet, hogy már akkor sejtett valaki valamit a rendszerváltásról a behívásokat intézők között?

A kiképzésünk jelentős része elméleti foglalkozás, úgymint szakharcászat, idegen hadsereg ismeret, szabályzatismeret, vezetéselmélet, technikai ismeretek, stb. Jó és érdekes előadásokat kaptunk, hozzáértő szakemberektől. A körülményeink is emberibbek lettek, mint sorállományban voltak. A tiszti étkezdére jártunk étkezni, fehér abrosszal, pincér felszolgálással.

Fiatal, ambiciózus hadnagyot neveznek ki a hallgatói szakasz parancsnokának. Az épületben, ahol el vagyunk szállásolva, húszfős körletek vannak, mi is kapunk egyet, az egyik századnál. Csak elhelyezésileg tartozunk oda, nem vagyunk alárendelve a századnak, önálló szakaszként funkcionálunk. Úgy véljük, minket nem érintenek a század napirendi pontjai, úgymint reggeli torna, kihallgatás meg egyebek. Az egyébként a századhoz tartozó F. hadnagy (a szakaszparancsnok) ezt nem így gondolja, ezért az első napi ébresztőkör belerondít a reggeli nyugalmunkba. Nagy zajjal rántja fel a körlet ajtaját, és reggeli tornára akarja ösztökélni a csapatot, majd villámgyorsan vonul vissza az elháríthatatlan bakancs, stoki, párna és minden dobható tárgy záporából, aminek áldozatául az ajtó üvegbetétje esik. F. hadnagy htk-t vizionál, de mielőtt hivatalos lépéseket tehetne, az esti kimaradáskor összedobva az árát, vágatunk bele üveget, és pár perc alatt a helyére applikáljuk. Azért elsőre sikerül vele megértetnünk, hogy nem sorállományúak vagyunk, és vannak bizonyos (jogszabályban amúgy eléggé el nem ítélhető módon nem rögzített) előjogaink.

Nekem személy szerint két ht. törzsőrmesterrel akad némi nézeteltérésem a tiszteletadás kérdésében, amit némi szóbeli torzsalkodással a század ügyeletesi asztalnál rendezünk. Sehogyan sem értettünk egyet a tiszteletadás fogalmának jelentésével. Ők az eggyel több csillagjukra, én meg az értelmező szótárnak a tiszteletadás fogalmával körülírt részére hivatkoztam. Mintha nem is egy nyelvet beszéltünk volna. Egy hét múlva kiderül, mi volt az oka, hogy belém kötöttek. Akkoriban ht. tiszthelyettesek számára létezett egy egyéves kurzus, ahol gyorstalpalón alhadnagyok lehettek. Igenám, csakhogy az én tanfolyamom egy hónappal hamarabb ért véget és ekkor avattak tartalékos alhadnaggyá, s nagyon zavarta őket a gondolat, hogy megelőzöm őket a szamárlétrán.

G. néhány év múlva ejtőernyős balesetben meghalt. A sorállomány biztosan nem emelte volna arra a piedesztálra, amire a hivatalosság tette. Persze ők nem voltak vele olyan közvetlen alárendeltségi kapcsolatban, mint a sorállomány. M. tudtommal eljut az alezredesi rangig is, de róla se olvastam dicshimnuszokat, bár az ”Ernyő, síkpor, pedagógia” poszt egyik hozzászólásában még csak főhangya. Csak azért nem mondok jelzőket, mert lehet, hogy csak az emlékeim csalnak meg! Mégsem csak a szépre emlékezem?

A szakaszban belevaló srácok gyűltek össze. Noha egyik sem látott még csak közelről sem ejtőernyőt, mégis vállalták az ugrást, mert – mint kiderült – egyiket sem kérdezték meg a behívás előtt, hogy vállalják-e az ejtőernyős ugrást. Igaz, akadt akit ugráskor meg kellett segíteni a gépelhagyásban, de csak az első alkalommal.

Az első ugrás igen nehezen jött össze. Talán a negyedik alkalommal sikerül ugrani a Kiliánon. Egyszer repülési tilalom volt, egyszer valami kommunikációs zavar miatt nem küldték Szentkirályszabadjáról a Mi-8-ast, egyszer az időjárás fújta le az ugrást, meg hasonló bakik miatt szedték ízekre a srácok idegeit. Az egyik tornatanárnak szerencséje sem volt. Amikor végre úgy látszott, hogy menthetetlenek és ugrani kell, történt egy kis ”baleset”. A reptéren voltunk mindennel felkészülve, már csak a Mi-8-as hiányzott. Itt kell megjegyeznem, hogy ebben az időszakban csak a Mi-8-ból vagy AN-2-ből lehetett ugrani, mert a Li-2-t éppen az én öreg katona koromban vonták ki a rendszerből, az AN-26-okat meg csak később állították rendszerbe.

Ténferegtünk a repülőtéren, napoztunk, ürgékre vadásztunk lerántó gumival, sztorizgattunk, meg persze folyt az ugratás meg a zrikálás. Én hanyattfekve, egy fűszállal a számban  méláztam és álmodoztam a babámmal kapcsolatos közvetlenebb kapcsolatról. A többiek nagy hanggal fociztak meg froclizták egymást. Persze, hogy a tornatanárok voltak leginkább a froclizás célpontjai. Miután az egyiket – nevezzük Tamásnak – sikerült igencsak felingerelni és a hang gazdájaként engem azonosított (tévedett, de ez csak utólag lett világos), tigrisugrással vetődött ártatlan személyemre, azzal a hátsó szándékkal, hogy megbüntet. Igen friss volt még bennem a Furkó-féle kiképzés, és reflexszerűen magam alá húzva a lábamat, akkorát találtam a lábaimmal dobni rajta, hogy egy teljes átfordulás után, a hátam mögött vagy két méterrel úgy vágódott a hátára, hogy percekig nem jutott levegőhöz. Nemsokára vége volt a sziesztának, mert megjött a helikopter. Tamás csak egy nap késéssel, meg egy ugrással lett rövidebb, mert aznap már nem vállalta az ugrást.

A tisztté avatás után öt évig békén hagytak, csak egyszer hívtak be a mozgósítási felszerelés átvételére. Öt év után aztán bepótolták az addig kiesett időt. Első nekifutásra négy hónapos magasabb parancsnoki tanfolyam. Egy év múlva négy hónap osztályfőnökség (szakaszparancsnok) a felderítő tartalékos tisztjelölti tanfolyáson. Aztán kb. tíz évig nem volt olyan év, hogy hosszabb-rövidebb időre be ne hívtak volna. Aztán mikor a rendszerváltás környékén megkezdték a hadsereg leépítését, engem is békén hagytak. No meg ekkorra elértem a 40. életévemet és a korom miatt is kiszuperáltak az aktív ejtőernyős tartalékos állományból.

15 hozzászólás

 1. Bigjoe(HUN) — 2014-05-30 12:06 

Érdemes volt elolvasni.
Köszi

 2. janicsar — 2014-05-30 15:08 

Köszi, kellemes merengés volt.
Egyszer már leírtam: mindenki élenjárt, aki egyáltalán járni tudott, meg nem volt fenyítve. Az élenjárás, mi úgy tudtuk, hivatásosoknál a prémium feltétele volt, úgy, mint civilben, például a gyárakban: mindenki kapott, aki nem csinált valamit nagyon rosszul. Szóval egyszerű pénzkérdésről volt szó, semmi politika.
Tápos: szóval mi, egyetemre felvettek. Tápos = fiatal, még gyönge. Az előbbi igaz volt, az utóbbi nem. Csontcsillagot közülünk csak a mesternyulak kaptak, az első időszak végén. Leszereléskor tán egy másikat is. Ami muris volt, az a következő: alapkiképzés idején az akkor éppen gumivá váló szolgálatvezető még csak honvéd rendfokozatú volt, várta a szkv-előléptetést (nagyjából ez járt a beosztásához). De az antantszíjat már hordta. Mivel mégsem szólíthattuk honvéd elvtársnak, holott rangfokozat+elvtárs volt, ugyebár, a hivatalos formula, ezért vele kivételt kellett tenni és “szolgálatvezető elvtárs”-nak szólítottuk.
Rigó: azok a többnyire nem hivatásos tiszthelyettesek, akiknek a váll-lapján sárga csík volt – sárgarigó…
Az alhangya rang érdekes volt, én összesen eggyel találkoztam, a zászlóalj hírszakaszának volt a parancsnoka. Nem tudom, milyen logika alapján kapta, s hogy miért volt bevezetve: hogy le lehessen valahová fokozni a hadnagyot is??

 3. pilotax — 2014-05-30 16:37 

@janicsar: Köszönöm az általam nem ismert kifejezések magyarázatát. Mint írtam azokat a tiszthelyetteseket akiket arra érdemesnek tartottak, akkoriban elküldték egy 1 éves levelező jellegű gyorstalpalóra, és belőlük lettek alhadnagyok, merthogy akkoriban még az rendszeresített rendfokozat volt, mint a legalacsonyabb tiszti rang. (Akkor törölték el kb. 1992-ben amikor bevezették a dandártábornoki rangot, meg ekkor bővítették a zászlósi rendfokozati csoportot törzszászlóssal meg főtörzszászlóssal, addig csak a zászlósi rang létezett az is csak kb. 1970 óta) Meg azok voltak még alhadnagyok akik a tisztiiskolán éppenhogy csak átbukdácsoltak, és a diplomájuk minősítése kegyelemből volt kettes. (Azokat nem számoltam akiket lefokoztak pl. egy jólsikerült kocsmatúra után) No meg a tartalékos tisztiiskolásokat nevezték ki alhadnaggyá a végzét követően, de csak a leszerelés napjával. Itt nagyon ritkán fordult elő, hogy valakit hadnagyként avassanak tartalékos tisztté.

 4. pilotax — 2014-05-30 16:46 

@janicsar: Még annyit, hogy nálunk gyakori volt az alhadnagy a fenti okokkal. Például így lett alhadnagy a sokat emlegetett Mucsi meg Pocsai alezredesek , G(ál) hadnagy akit fent említettem, hogy eje balesetben meghalt, (akkor, amikor én benn voltam törzsőrmester volt mindhárom) de a híres nevezetes Hüse Károly is továbbszolgló szkv. volt először, majd később lett alhadnagy, és tudnék még néhányat említeni.

 5. zolcsi67 — 2014-05-30 18:53 

@pilotax: Nálunk (Mezőfalván) volt hadnagyból lefokozott alhadnagy, és zászlósból előnyomott (mivel tiszti iskolája nem volt) alhadnagy is. Ezen kívül a rendfokozatnak még volt egy szomorú vonatkozása: a szolgálat teljesítése közben életét vesztett sorállományút is alhadnagyként temették el.

1989/90-ben voltam katona, de emlékeim szerint törzszászlós volt már akkor, a főtörzszászlós (elég hülye megfogalmazás, de hát katonáéknál vagyunk) volt az új 1992 után.

 6. weelma1 — 2014-05-30 19:26 

Nagyon jó volt, köszi! A tiszteletadásról: Winters örnagy – persze ez csak kötözködés! :).
Tartalékos állomány: egyszer majdnem apámat vitték be helyettem egy R(?) riadónál.
Jómagam a flottilánál voltam – a MAHART-tól vonultam be – leszerelés előtt felajánlották a tsz-t. Hátam közepére sem kívántam. Megkérdeztem, hogy, mégis, havi mennyiért? Nem volt egy fergetegesen jó ajánlat! Nem is erőltették tovább.
P.S. Valaki még írhatna ilyeneket!

 7. tiboru — 2014-05-30 21:29 

@zolcsi67:

Jogos, én 1990-ben szereltem fel a rendőrséghez, és mivel akkor még csak polgári diplomám volt, törzszászlósként kezdtem a bűnügyön.

 8. infomernok — 2014-05-30 22:27 

Kellenek persze az ilyen történetek is. Jómagam is katonai pályára akartam menni, de miután a Zrínyin elhasaltam a fizikai felvételin, civil főiskolát végeztem, hogy a szakirányom szerint a nemzetvédelem közelében dolgozhassak. Mire elvégeztem a fősulit, addigra létszámstopot vezettek be minden nemzetvédelemhez köthető szervezetnél, így a nevemnek megfelelően az informatikára gyúrtam rá. Ma már én irányítok más mérnököket, így nem is bánom, ahogy látom ma a hadsereg, nemzetvédelem és hasonló cégek már nem azok, amelyekről annyi sok mesét hallottunk fiatalabb korunkban. Az általam ismert tisztek legalább fele csont alkoholista, a másik fele dilettáns, 10% az, aki a versenygazdaságban is megállná a helyét.

 9. pilotax — 2014-05-31 07:45 

@weelma1: A Winters őrnagyról írottat kifejtenéd?! Roppant ismerős a név, de nem ugrik be a történet. Néhány mondatban frissítsd fel kérlek a memóriámat!
A többieknek! Én 73-75 között voltam sorkatona, úgyhogy a rendfokozatokról írottak arra az időszakra vonatkoztak, mármint amit az alhadnagyokról illetve a zászlósi állománycsoportról írtam.

 10. weelma1 — 2014-05-31 08:45 

@pilotax: Winters őrnagy az Elit Alakulat ( Band of Brothers ) . könyvből/filmből: mikor korábbi főnöke, jelenlegi alárendeltje ( aki rettenetesen útálta ) nem tisztelgett neki, akkor közölte vele: százados, nem az embernek tisztelgünk, hanem a rangnak.

 11. krux — 2014-05-31 12:05 

@zolcsi67: Törzszászlósok már a hetvenes/nyolcvanas évek fordulóján is léteztek. Negyvenes éveikben járó alhadnagyok nálunk is léteztek. Amikor egyszer egy ilyen elment a századunk mellett, valaki megjegyezte, hogy: “Milyen fiatal, és már alhadnagy!”

 12. pilotax — 2014-06-01 07:12 

@weelma1: Köszi! Persze, hogy beugrott, a laptopom fölötti könyvespolcon az arcomba világít a könyv! Mentség, hogy több éve olvastam.

Krux: Amikor én szolgáltam akkor új rendfokozati csoportnak számított a zászlósi, ezért is nem voltak közöttük törzszászlósok, meg főtörzszászlósok. Bevonulásomkor az egész zászlóaljnál egyetlen zászlós volt akit akkor léptettek elő, ami aztán hetekig beszédtéma volt a tiszthelyettesi állományban. Az “öreg” M.J. a századom szolgálatvezetője kb. olyan 45 éves volt akkor.

 13. orvezeto — 2014-06-01 08:13 

Igen, a főtörzszászlósi rendfokozat a rendszerváltás után “keletkezett”, amikor kicsit átalakították a renfokozatokat, hogy a NATO-nak is megfeleljen, meg, hogy növeljék az előléptetés lehetőségét. Ekkor szűnt meg a hadseregtábornoki rendfokozat és került bevezetésre a dandártábornoki rang. ( Ennek nyomán a hajdani hivatásosokkal telezsúfolt tágabb családomnak volt olyan tagja is, aki már a nyugdíjas volt, de formálisan lett még egy csillagja, pedig csak a telkén kertészkedett )

Pilotax: én híradó voltam, de egy körleteten voltunk a felderítőkkel. Nekik is volt idegen hadsereg foglalkozás, ami persze hasznos is lehetett, csak a Varsói Szerződés egyenruházatát nem oktatták nekik, így aztán szinte senki nem ismerte fel a szovjet századost a 4 csillagjával.
Nálunk is voltak rendfokozatban visszavetett tisztek és tiszthelyettesek. Ha a hadnagyot vetették vissza alhadnaggyá, nem volt szembetűnő, mert teljes váll lap (vissza)csere történt, de volt olyan törzsőrmester, akinek a váll lapján látszott, hogy volt ő már főtörzsőrmester is.

Más: szívesen megnézném Tiborut r. zászlósi egyenruhában. :-) A Yardon nagyon mókás is tud lenni, amikor az egyébként civilruhás rendőröknek valami esemény kapcsán fel kell öltözni a kékbe. Ilyenkor egyébként még az is ki tud derülni, hogy jól áll nekik.

Írjunk ilyen posztokat még.

ÜDv. Őrvezető

 14. szkv — 2014-06-01 15:52 

Pilotax: Olvasói dicséretben részesítelek.
Számomra mindig tetszettek az olyan “élmény beszámolók” amelyek a hétköznapi életet mutatják be, legyen az polgári vagy katonai és nem az “alkohol a főszereplő”. A HATÁRŐRSÉGNÉL kettő személyt ismertem akik zászlósi rangot viseltek, de ez nem jelenti azt hogy nem lehetett több. Egyiket Kelempájsz barátom is ismerte, mivel ő volt a kiképző szakasz pk. Másik meg az őrsön volt őrsellátó. Valaha engem is vonzott a katonai pálya, de a vasút “győzött” oly mértékben hogy 42 évig szolgáltam a “pályán”. Megjegyzem “rossz” vasutas voltam, mivel nem tartoztam a “vedelők” közé.
Természetet mindig kedveltem és most is igyekszem sokat lenni a természet “lágy ölén”. Madarak csicsergése, méhek zsongása “zene a füleimnek”.
Mikor a kaptárak mögött vagyok, számomra a külvilág “megszűnik”.
SZKV BUCSU.

 15. pilotax — 2014-06-01 16:37 

@orvezeto: Kösz az észrevételeket, és felhívtad a figyelmemet egy olyan dologra ami már az én sorkatonai szolgálatom ideje alatt is felmerült. Ugyanis tényleg nem oktatták a felderítőknek a saját és a szövetséges hadseregek ruházatát, fegyverzetét. Éles helyzetben nem tudom, hogy tudtuk volna megkülönböztetni a saját meg a szövetséges erőket az ellenségtől, ha nem ismertük a saját ruházatot meg fegyverzetet. Olyannyita nem ismerem ma sem pl. a harckocsikat, hogy ma sem tudok megkülönböztetni egymástól egy T-55-öst egy T-72-estől. A szovjet rendfokozatokat ismertem, bár ezt sem tanították – magánszorgalomból ismertem meg – a többi a Varsói Szerződésben szolgálókat egyenruha alapján nem tudtuk megkülönböztetni, csak a felségjelek alapján, de azokat vagy felfestették a technikára vagy nem.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.