Ez a három hónap kegyetlenül embert próbáló, nehéz időszak volt. Nem akarok oldalakat írni arról, hogy kiképzőink milyen bunkók voltak, az biztos, hogy mindent elkövettek azért, hogy a kötelező szabadfoglalkozáson kívül egy percünk se maradjon törni a fejünket azon, miért is vagyunk itt – írja Pici kolléga, majd folytatja:

Megtanultuk viselni és rendben tartani az egyenruhát, a fegyvert, a hírtechnikai eszközöket, az ágyunkat, a katonaládánkat, no és persze a körletet. Voltak szívatások is, de ezek többsége kollektív dresszírozásban merült ki, nem hagytak bennem mély nyomot, viszont két eset, melyek személy szerint csak nekem szóltak, az megmaradt az emlékezetemben.

A kiképzés alatt csak az újoncok takarítottak. Nekem egy alkalommal a századparancsnoki iroda jutott. Nagy műgonddal tettem a dolgom, a századírnok, egy másodéves őrvezető meg a századparancsnok helyén ülve felrakta a lábát az asztalra, hogy ne legyen nekem útban. Volt egy szép, monogramos pecsétgyűrűm, Édesapám fiatalkori gyűrűjét a 18. születésnapomon nekem ajándékozta, azt viseltem. A padlón görnyedtem, amikor egyszer csak leszólt az írnok:

– Szép gyűrűje van.

Mire én:

– Tetszik?

Mire ő:

– Igen.

Mire én:

– Nekem is, azért hordom.

Gondoltam jól elbeszélgettünk, de nem, mert akkor leszakadt az ég. A szombathelyi laktanya földszintjén a főbejárat mögött volt egy, szinte a teljes központi szárnyat átfogó belső tér. Mi csak répaföldnek hívtuk, de hivatalosan belső alakuló tér volt a neve és ítéletidő esetén a laktanya teljes állománya kényelmesen elfért ott. Megvárta, míg befejeztem az iroda takarítását, majd mikor engedélyt kértem a távozásra, utasított, hogy kövessem. Megálltunk a lépcsőfeljáró tetején, ahonnan be lehetett látni az egész teret, majd elhangzott a verdikt: no, határőr, bukjon rá a fókára [gyk: felmosórongy], aztán mossa föl a répaföldet; ha kész van, jelentse.

A parancs, az parancs, így hát szó nélkül nekiálltam, aztán jelentettem neki, hogy kész van. Kijött, megnézte, majd közölte, hogy csak szerintem van kész, mert nézzem csak meg, azon a részen olyan száraz, mint ha hozzá se kezdtem volna, úgy, hogy fussak neki még egyszer. Szemem se rebbent, már bőven volt annyi tapasztalatom, hogy az ellentmondástól csak fokozódik a helyzet, másodszor is fölmostam. Változatlanul lesújtó véleményét csak azzal toldotta meg, hogy ne szórakozzak vele és feleslegesen ne hívjam ki szemlézni, egységes képet szeretne látni. Értettem, mondtam, megkapod, gondoltam aztán félredobtam a fókát és elkezdtem a vízhordást. Kilocsoltam vagy 15-20 vödör vizet, úgy csillogott a répaföld, mint a tükör. Egy enyhe rándulást ugyan véltem felfedezni az arcán, mikor lenézett a placcra, de állta sarat rendesen és nem röhögte el magát aztán közölte, hogy na, látja, tud maga rendes munkát is végezni, de most már tünés lefeküdni, mert jócskán elmúlt a takarodó ideje. A történet attól kerek, hogy a kiképzés után, mikor megszűnt a magázódás egy korrekt, normális kapcsolat alakult ki közöttünk, beszélgetések során számtalanszor szóba került a gyűrűs történet és mindannyiszor őszintén, szívből nevettünk rajta.

A másik eset a rajparancsnokommal, kiképző őrvezetőmmel kapcsolatos. Nálunk – a már említett körülmények miatt – nagyon sok és nagyon intenzív fegyverismereti és fegyverhasználati kiképzés volt. Ennek már több mint 50 éve, de a mai napig, ha álmomból fölvernének is, simán elmondanám a fegyverhasználati szabályzatot, meg azt, hogyan kell csapott célgömbbel célozni. Szóval: első éles lőgyakorlatunkra készültünk. A maga módján mindenki izgatott volt, az őrvezetőnk pedig minden alkalmat kihasználva folyamatosan bombázott bennünket elméleti kérdésekkel. Tette ezt még a lövészet előtti nap estéjén, takarodó után is, mikor már mindenki feküdt az ágyán. A hálókörletünk egy hármasosztatú szoba volt. Középen, a bejárattal szemben egy viszonylag tágas térségben négy ágy volt, a szakaszparancsnoké és a három rajparancsnoké. Ezt a középső részt, melyet a határőrszlengben – számomra soha meg nem fejtett hagyomány szerint – egyszerűen csak „kecskebaszónak” neveztek, mindkét oldalról egy-egy parapet választotta el a két legénységi szárnytól, ahol a három raj újoncainak emeletes ágyai zsúfolódtak. Én felsőágyas voltam és pont ráláttam a parapet túloldalán alattam fekvő rajparancsnokomra.

Kezdett elegem lenni a vizsgáztatásból, álmos is voltam, gondoltam véget vetek dolognak és halkan leszóltam hozzá: őrvezető elvtárs. Szeretné, ha holnap mindenki kiválót lőne? Persze, hogy szeretném, válaszolta, mire én: akkor álljon ki dollingernek (emberalakot formázó céltábla). Mit mondjak, felrobbant a szoba. Először a röhögéstől, aztán meg az üvöltésétől. Azon melegiben elrendelt nekem egy harckészültségi riadót, de miután szintidőn belül hibátlanul telesítettem, nem ismételtette meg velem és, mint később megtudtam, miközben én tiszta erőből riadóztam, a szakaszparancsnokunk figyelmeztette, hogy a lövészet előtt, pláne takarodó után ezt talán még se kéne forszírozni. Nagyon megsértődött, sose bocsájtotta meg nekem még azzal együtt sem, hogy én történetesen tényleg kiválót lőttem. Ennek megfelelően ez a történet nem is lett olyan kerek, mint az előző. Néhány évvel a leszerelés után összefutottam ezzel a sráccal a Pénzjegynyomdában, egy üzemi bálon, de az Istennek sem akart megismerni, szemmel láthatóan feszélyezve érezte magát a jelenlétemben. Nem is erőltettem a dolgot, hagytam, hadd főjön a levében, megérdemelte.

Azért idebiggyesztek egy kollektív szívatást is, bár ez nem az egész újonc századot, hanem kitüntetetten csak a budapestieket érintette. Az eskütétel után – én nem tudom, milyen szempontok szerint – kettévágták az újonc századot és a társaság egyik felét Karácsonykor, másik felét Szilveszterkor engedték haza három nap szabadságra. Az elutazás előtt a századparancsnokunk annak rendje és módja szerint eligazítást tartott, kihangsúlyozva, hogy a budapestiek megérkezésük után haladéktalanul jelentkezzenek a VÁP-nál, a Budaörsi úti Petőfi laktanyában.

Hát ez nem volt szép dolog. Aki volt már sorállományú, az pontosan tudja, hogy a laktanyán kívül eltöltött időt másképp számolják. Itt a perceknek is lényegesen nagyobb jelentőségük van, mint egyéb körülmények között akár az óráknak. Ez a kényszerű kitérő másfél-két órát vett el a szabadságunkból teljesen feleslegesen, mert mint megtudtuk, nincs ilyen előírás. Persze ha előbb tudjuk, akkor se tudtunk volna mit kezdeni vele, hiszen egyértelműen parancsba kaptuk. Valószínűleg csak a századparancsnokunk reagálta túl azt a helyzetet, hogy ebben az évben a hírszázadhoz jelentősen több újonc került Budapestről, mint a korábbi években. A dolognak végül is két tanulsága volt. Egyrészt ha bármelyikünknek úgy hozta a jó sorsa, hogy Budapestre mehetett, eszébe sem jutott mégcsak a VÁP közelébe se menni, másrészt igazolva láttuk, hogy századparancsnokunk a nem általunk kitalált, hanem szájhagyomány alapján köztünk is elterjedt becenevét („Gyökér”) nem minden alap nélkül kapta. Megjegyzem: fáradtságot nem kímélve nap, mint nap tett is arról, hogy ne merüljenek fel kétségeink.

A végére hagytam egy nagyon emlékezetes, nagyon kimerítő, de minden nehézsége ellenére is érdekes kiképzési feladatot, melyre a kiképzés vége felé került sor. Ez voltaképpen egy csillagtúra-rendszerben lebonyolított tájékozódási, rádióforgalmazási, állóképességi verseny volt. Este békésen álomra szenderedtünk, majd éjjel kettőkor riadóztatták a társaságot. Közölték, hogy a teljes ruházatot szedjük magunkra, de csak a fegyvert vigyük, a többit, majd a gépkocsira szállás előtt az eligazításnál kapjuk meg. Kint az udvaron már dübörögtek a teherautók, ott tudtuk meg, hogy egy kiadós éjszakai séta vár ránk. Mindenki kapott egy kis hideg élelmiszerellátmányt, egy zseblámpát, egy rádióforgalmazási kódtáblát, egy nagyon precíz katonai térképet iránytűvel és bónuszként a hátára egy 20 kilós rádiót. Teherautóra szálltunk és szétszórtak bennünket egyesével valahol Vas megyében, még csak sejtelmünk sem volt arról, hogy merre. A feladat egyszerű volt: iránytű és térkép segítségével, a rádióforgalmazási szabályok betartásával meg kellett találni a csillag központjában ránk váró parancsnoki rádiós kocsit. Mikor „ledobták” az embert, üzembe kellett helyeznie a rádióját és várni az indító jelre. Aztán négy óra tájban „eldördült a startpisztoly” és egy pillanat alatt szembesültél azzal a borzalmas ténnyel, hogy itt bizony nincs más, csak te meg a nagy magyar éjszaka, ami bizony januárban és csillagos égbolt alatt mocsok hideg tud lenni.

Azért volt némi szerencsénk, mert se szél, se hó, se köd nem keserítette az életünket. Az kicsit megnyugtatott, hogy rádión jött az indítójel, a Kulikov antennával pedig ez nem lehet nagyobb távolság, mint 10 km, azt meg simán lenyomjuk. Aztán amikor három–négy óra gyaloglás után is még egyre csak rádióforgalom volt, a parancsnoki kocsi meg sehol, kezdett gyanús lenni a dolog. Mint a végén kiderült, megvezettek bennünket rendesen: nem csak egy rádiós kocsi vett részt a gyakorlaton, hanem hat, melyek egyre szűkülő körben húzták magukra a vándorokat. Ők is tudták, hogy a hatótávolságnak korlátai vannak. Végül is beletapostunk az utászcsizmáinkba úgy 20-25 km-t, senki nem tévedt el, mindenki célba ért a limit időn belül, tehát a foglakozás elérte a célját. Becsületükre legyen mondva a nap hátralevő részében szabad foglalkozásunk volt, még azt is elnézték, ha valaki végigdőlt az ágyán.