Azt ugye mindenki tudja, hogy a konzerv egy olyan, ónozott fémlemezből készült tárolóedény, amelyben általában élelmiszer található, s amelyet megtöltése után hermetikusan lezárnak, a tartalom megromlását megelőzendő. Katonáéknál igen elterjedt.

Sorhajóhadnagy kolléga a konzerv sokoldalú felhasználását mutatja be. A történetet nem csak katonáknak, hanem kirándulóknak és mókakedvelő tábortűz-megszállottaknak is a figyelmébe ajánljuk; kertben, terasz mellett, tömegben garantált a siker.

Konzerv-sztorija szerintem szinte a teljes állománynak volt. Íme az enyém.

A hadkieg különös figyelméből az egyetemi évfolyamhalasztást sikerült összekötnöm a maradék sorkatonaság letöltésével. Rendszeren kívüli harmad-időszakosként nem sokra lehetett befogni, a szolnoki Fürst laktanya könyvtára, a telephely és a körlet között bolyongtam. Mellesleg örömmel fedeztem fel, hogy a laktanya könyvtárában megvan az összes olyan könyv, amelyet időközben mindenütt betiltottak, de a katonaságnál senki nem foglalkozott azzal, hogy Szolzsenyicint vagy másokat lesöpörjék a polcokról. Az "Ivan Gyenyiszovics egy napját" faarcccal adta ki a könyvtárosnő.

1986 tavaszán akadt mégis némi feladat, mert 5. hds. összevont ejtőernyős táborozás volt a Szolnok melletti szandaszőlősi réten. Akkor még érintetlen volt a Tisza asztalsimaságú ártere, ahová a mélységiseknek ugrani kellett. Éjszakára a szolnoki haderegközvetlen 34. eje. feld. z. – a PR-szempontok alapján Furkó Kálmán testnevelőtisztről elhíresült MN 3100 – néhány katonája maradt a terepen, egyrészt őrség, másrészt a kirendelt híradós jármű működtetése végett. (Felépítményes Csepel, ebből ment a HM-közvetlen vonal). Ám a védelem gerince a stratégiai fontosságú büfésátor volt, benne a sok-sok láda lónyál, "szőkekaóla", kartonokban álló szofi és symphonia.

A büféssel és a híradósokkal megerősített őrség sötétedés után persze unatkozott. A tiszti sátorban volt ugyan egy középhullámú rádió, de unalmas volt a műsor. (Csak akkor lett érdekesebb, amikor néhány napon belül a szovjetek elismerték, hogy felrobbant a csernobili atomerőmű – azóta is gondolkodom, hogy a fentebb leírt szandaszőlősi réten ért-e emiatt sugárzás?)

Vagyis esténként egy szórakozás volt: tüzet raktunk a magyar pusztán, és hosszú beszélgetések közepette elfogyasztottuk a hideg ellátmányt. (Több üveg lónyál és rengeteg cigaretta kíséretében.) Meleggé meg úgy tettük, hogy a forró parázsba raktuk a konzerveket. Egyébként néhány ezekből, mint a bakonyi sertésborda, egész ízletes volt. Mint olyasvalaki, aki fizikát – hőtant! – már a gimnáziumban tanult, mindig gondosan két apró lyukat vágtam a dobozok tetejére, hogy a fölös gőz eltávozzon.

Nem is volt addig probléma, amikor egy éjszaka kijött a Fürst laktanya üti-je ellenőrizni. Az őrség, a híradósok és a büfés rendben voltak, de az egyszem ht. tts. – a parancsnok! – éppen matt részegen tengett-lengett a sötét mezőn, mint Rózsa Sándor kísértete. Kigombolt zubbonyban, elöl-hátul lógó vállszíjjal. Elvitték, lefektették, nem lett botrány, de onnan kezdve minden éjszaka jött az UAZ az egységügyeletessel, körülnézni.

Még csak ha nézelődött volna. De egy este komoly szemlébe fogott: világítás ugye, mint említettem, nem volt, ezért a tábortűz halovány fényénél rendelt el sorakozót. Az őrnagy et. nem is sejtette, hogy a tábortűz izzó parazsába előtte nem sokkal az egy híradós tizedes belehelyezte saját székelykáposzta-konzervjét, de elfeledkezett arról, hogy lyukat vágjon bele. Az üti kínos lassúsággal névsorolvasást tartott, zseblámpával ellenőrizte, hogy a mondott személy azonos-e saját magával, amikor hangos "Parancs!" felkiáltással válaszol a nevére. Utána pedig elkezdte mondani az ez alkalomra rögtönzött beszédet. Elsősorban arról, hogy ez a mocskos csürhe, amelyik így visszaél a parancsnokság bizalmával, nem ússza meg szárazon a kihelyezés következtében sorozatban elkövetett balhékat, és hogy mindannyian érezzük magunkat fél lábbal már a fogdában, illetve a katonakönyv körletelhagyási engedély részét tekintsük nem létező valaminek.

Amikor ideért, bekövetkezett az elemi erejű detonáció. A konzerv palástja nem tudott ellenállni a belülről növekvő nyomásnak, és hatalmas durranással felrobbant. A székelykáposzta apró cafatokban beterítette az ütit (ő állt legközelebb, háttal a tűznek, míg az állományt, vagyis az őrséget, a híradósokat és a büfést szemben sorakoztatta), de jutott belőle mindenkinek. Ezt azonban először nem lehetett felfogni, mert a konzervből kiáramló nagynyomású gőz magát a tüzet is szétfújta – töksötétbe borult minden.

Mint ahogy mi sem, a szerencsétlen üti sem tudta, mi történik. Bevallom, nekem az volt az első gondolatom, hogy a szomszédos orosz alakulat véletlenül eltalált bennünket valami messzehordóval, és lehet, hogy valakinek az agyveleje fröccsent az arcomba – de nem.

Aztán elsősorban a büfés "de büdös ez a székelykáposzta!" felkiáltásának köszönhetően minden kiderült. Az üti megtörölte a tarkóját, és csak annyit mondott: "Legközelebb óvatosabban melegítsék a kaját!"

És utána már csak nappali fényben kaptunk ellenőrzést.