007. – Éjszakai ugrás

Proletair kolléga története aprócska foltot ejt az ejtőernyősök közmondásszerű összetartásáról kialakult makulátlan képen. Alulírott látott már hordágyon elvitt ernyőst, akinek (állítólag) nyílt lábtörése volt (nekünk nem mutatták meg, a kérdéses testrészt egy mérsékelt tisztaságú lópokróccal takarta be az enyhén részeg szanitéc), úgyhogy az éjszakai ugrás miatt szorongó egykori mélységi felderítő történetét teljes átérzéssel tárom elétek.

Amikor mélységi felderítőként belekóstolhattam a katonai ejtőernyőzésbe, rögtön világossá vált számomra, miért is az ejtőernyőzést tartják a bátrak sportjának. Fiatalként izgalmas dolog az ugrást átélni, de azért senki se higgye, hogy tapsikolva vártam a soron következő ejtőernyős ugrást. Ha pedig a sok nappali ugrás mellé beraktak a programba néhány éjszakait is, na akkor vert ki a hideg veríték igazán. Az egyik (azóta megédesedett) kellemetlen sztorim egy ilyen vakugráshoz kötődik.

Az egyik ejtőernyős tábor idején történt, kora ősszel. Reggel (vagyis inkább hajnalban) kirobogott a zászlóalj ugró állománya a laktanyából a szolnoki szandaszőlősi reptérre. A szokásos eligazítás után (honnan fúj a szél, és mire vigyázzunk, és ivott-e valaki az elmúlt 24 órában alkoholt…(naná, hogy de)) reggeli, majd – immáron kevésbé korgó hassal – felszerelés, és ernyővel a háton már ülünk is a vonalon, várjuk a Minyót (Mi-8 közepes szállító helikopter).

A gép megjön, beindul az üzem. Az ugrások után az ernyőket be kell hajtogatni, ez délutánra megvan, innentől várjuk az éjszakai ugrást. Addig vagy rögbizéssel, (bukósisak, mentőmellény, összegombócozott esővédő), vagy mezei pocokra vadászással ütöttük el az időt. Ez utóbbit egyesek igen magas szinten űzték, leleményes és eredeti technikát alkalmazva: a kiszemelt luk elé leraktak egy almacsutkát, majd lehasaltak, és egy lerántógumit (ez olyan, mint a csomagok rögzítésére használt gumipók, csak kisebb) felajzva várták, hogy a kis mohó rágcsáló belekóstóljon a csaliba… aztán mint egy legyet a gatyagumival, lepuffantották szegénykét. A kevésbé kreatívak kulaccsal, féltéglával, vagy keményre száradt görönggyel álltak lesben, kevés sikerrel. Hiába, a vadászösztön az vadászösztön…

Visszatérve az éjszakai ugrásra: ebben az a módfelett kellemetlen, hogy az ember a saját nyíló ernyőjét sem látja, és a földetéréshez sincs támpontja. Vagyis a város fényei pompásan látszanak, viszont ami fekete, és ahol egy szentjánosbogárnyi fény sem pislákol, na az a reptér. Ráadásul a többi ernyőst sem látni, tehát az ütközés veszélye is igen magas. A két egymáshoz súrlódó ernyő hangjánál talán csak egy századnyi anyós hangja lehet rémesebb. Érthető tehát, hogy az egyszerű ejtőernyős ilyenkor az átlagosnál is jobban cidrizik.

Szóval a Nap lebukik a horizont alá, amikor is kezdődik az úgynevezett "tiszti éjszaka". Szokás volt ugyanis, hogy a főtiszti és tiszti állomány még a csillagok feljövetele előtt, viszonylag világos alkonyatban letudta ezt az ugrásnemet, megspórolva a valódi éjszakai ugrással járó esetleges (és nagyon is valószínű) kellemetlenségeket. Csillag azért volt az égen, csak a főtiszti és tiszti vállapokon. Mire az előljáróságok befejezték, mi már tök sötétben ugrottunk.

Mikor én kiugrottam, pont olyan volt a helyzet, mint mindig… semmit sem láttam magam alatt. A föld közelében járhattam, mikor egy csapat már földet ért katona kiabált felfelé, hogy látnak ám, és segítenek (alulról az ernyő azért látszott valamicskét, ezt én is tapasztaltam). Megörültem nagyon, ugyanis az eljárás az volt, hogy visszaszámolnak, és a 0-nál érek földet. El is kezdték kiabálni: kilenc… nyolc… hét… (itt azért csodálkoztam, eddig mindig 5-től kezdődött a visszaszámlálás) hat… ötnégyhárom…és becsapódtam. Szerintem még a délutánt túlélt pockok is agyrázkódást kaptak a vackukban.

Óriási röhögés, nekem meg az összes belső szervem le akart szakadni. Csak azért nem fojtottam meg őket az ejtőernyőzsinórral, mert egy fél perc után már én is eképpen "segítettem" egy hasonló szerencsétlennek a landolásban. Természetesen én is röhögtem (bár még az is fájt), és természetesen ő is anyázott.

Tanulság: sötétben sose bízz egy ejtőernyősben.
 

 

4 hozzászólás

 1. Barny77 — 2009-05-21 15:12 

Ismerős a környezett én is ejé-s voltam 95-96 között pécsett a gr Hadik András századnál. 95 őszén törölték el a kötelező reggeli tornát a buffterek(tűzérek) meg röhögtek rajtunk amikor hajnalonta kint futottunk. Jó világ is volt az :).

 2. Krétázok... — 2009-06-05 20:12 

Keményen landoltál?
Dehát Mucsi őrnagy óta ugyebár tudjuk: „Kéééét gyufaszál több, mint egggyyy gyufaszál…”
A reptérre történő kivonulásnál az eje-kocsi egy régi bódés Csepzon volt, mindig röhögtük, hogy ha itt egyszer háború lesz, akkor vagy gyalog megyünk ki a reptérre ernyővel a hátunkon, vagy a háború nélkülünk lesz megtartva.
„Körkörös Lajos” alatt lehet, hogy ezért is erőltettük a hátrahagyásos kiérkezési módot. Az egy agyvérzés volt. Vicces lett volna az Alföldön partizánháborút vívni a románokkal.

 3. Matiz — 2009-06-10 11:19 

Én csak laktam az ejéseknél kecskeméten, de azok pont elég egyszerű arcok voltak. Két normális srác volt köztük, a többiek egymást szívatták, egy üveg sörért lelőtték volna egymást is.
Nekik is bódés csepzonjuk volt, reggelente úgy húzta be egy másik csepzon majd egész nap járt, este leállították.

 4. twollah / bRoKEn hOPe, sUppLeX — 2009-06-25 21:36 

Ez tetszett, hatalmasat nevettem.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.