Mindig tudtuk (és többször is említettük), hogy a jó katona egyúttal jó pszichológus is, a hadsereg pedig ideális táptalaja az emberi tulajdonságok finom érzékkel történő pallérozásának. Sztupi mai sztoriját (nevelő célzattal) akár a nagy Makarenkó is írhatta volna, pedig még pofon sincs benne; legalábbis erről a szerző szemérmesen hallgat…

Elöljáróban annyit, hogy én nem mint tápos vonultam be, hanem a standard 18 hónapomat töltöttem le a seregnél.

Velem együtt vonult be történetünk főhőse, egy tanár (matematika-fizika szakos, beesett vállú, jelentéktelen kis ember), de őt elvitték tartalékos tiszthelyettes-képzésre.

Namármost az az üteg, ahol nekem szerencsém volt a hazát védeni, egy első lépcsős laktanyában volt, ahol az ütegparancsnoki beosztást egy tartalékos tiszt látta el, aki maszek szobafestő GMK-val rendelkezett. Ebből a tényből következően nagyjából sejthető, hogy mennyit tartózkodott a laktanyában. A másfél évet végig betegszabadságon töltötte, vagy a katonai kórházakat járta.

E hosszú bevezető azért volt szükséges, hogy elmagyarázzam: miért én lettem (szakaszvezető létemre) a megbízott tűzszakasz-parancsnok, esetenként ütegparancsnok. Így nagyjából nemigen foglalkoztam a rangkülönbségekkel. Ennek a ténynek a későbbiekben még jelentősége lesz.

Naszóval, éltük a mindennapos szívásokkal és gyakorlatokkal tarkított kis életünket, természetesen a haza védelmét messzemenőkig szemelőtt tartva. Eljött közben az utolsó időszak, és hogy az élet ne legyen oly derűs, megjött az őrmesterünk is.

Eleinte csak a túlzott katonásságával tűnt ki, no meg azzal, hogy magázta az állományt, többek között a saját surranótársait is.
 
Ám eljött az utolsó (részemről oly kevéssé várt) hadgyakorlatok egyike, melyre az üteg feltöltésre került. Kaptunk egy hivatásos tisztet ütegparancsnoknak – gondolom, azért éles lövészetre így nem mertek minket elengedni – , valamint őrmesterünk lett a felderítő szakasz roppant büszke parancsnoka. Ami pedig engem illet, jobb híján maradtam a tűzszakasz mb. parancsnoka, vagy mifene…

Azt még a történethez tudni kell, hogy ez valami magasabb szintű össznépi banzáj volt, tele tábornokokkal. Ennek megfelelően irtó szabályosan tettük a dolgunkat (szóval mindenki össze-vissza kavart mindent).

Tehát közvetlenül gyakorlat előtt vagyunk. Mindenki veszettül készülődik: sátrat, matracot, takarót, pálinkát, ruhát,  ja meg fegyvert is pakol, amikor jön a kopasz írnok rohanva, hogy: az őrmester elvtárs hívat!

Mifene..?! Először le sem esett, hogy ki a fenéről beszél, de csak-csak beugrott a mi kis jelentéktelen őrmesterünk. Mondtam a tintának, hogy most nagyon nem érek rá; ha az őrmi akar valamit, küldd ide.

Ezzel részemről lezártnak tekintettem a dolgot, pakoltam tovább: konzervek, könyv meg minden létfontosságú holmi.

Egyszer csak megjelenik maga az őrmester elvtárs és közli velem:

– Megparancsolom, hogy készítse össze számomra a fektető anyagot!

Látszik ugye, hogy menyire szíven ütött ez a kijelentése? A mai napig szó szerint tudom idézni. Vajon mennyit készülhetett rá, hogy ilyen katonai zsargonban ezt elő tudja adni?

Erre én:

– Figyelj őrmi! – itt kissé megrándult az arca; hiába no, láthatóan nem szerette a csendőrpertut – Ha akarsz aludni valamin, akkor hozzál cuccot magadnak!

Erre ő:

– Ez parancs!

És ennyiben maradtunk.

Következő nap hajnala: indulunk a háborúba. Ilyenkor mindenki idegbeteg, cuccol, keresi a helyét. Na én is ballagok a kocsioszlophoz, azon belül is a első Csepelhez; az állománytábla szerint ennek a fülkéjében van ugyanis a helye a tűzszakasz parancsnokának, vagyis nekem.

Igenám, de mit látok? A sofőr mellett, az ülésen ül egy málhazsák .

Nocsak… – gondolom.

Kérdem a sofőrt:

– Te Matyi, mit keres itt ez a batyu?

Jó, elismerem: lehet, hogy nem voltam ennyire szofisztikált.

Asszongya a Matyi:

– Ide fog ülni az őrmester elvtárs! Ő foglalta le a helyet magának.
 
– No, azt azért kétlem – mondám.

Szépen feldobtuk a málhát az előttünk álló GAZ-66 platójára (az volt a felderítő szakasz kocsija), majd becsüccsentem a fülkébe, bekapcsoltuk a rádiót, elindítottuk a fűtést és vártuk az indulást.

Egyszer csak jön az őrmi és számonkéri, hogy miért ülök a fülkében és hol a cucca? Mondtam neki, hogy szívesen segítek: a cuccát feldobtuk a platóra, a kocsiban meg azért én ülök, mert állománytábla szerint ez az én helyem; az övé a GAZ-66 platóján (a dohányzóban) van. Ha valami mást szeretne, akkor menjen és beszélje meg ezt a Nagy Fehér Tüzérfőnökkel.

Nem ment; fagyoskodott végig a platón – nem tudom, említettem-e, hogy ez valamikor február elején történt, igen hűvös (mondhatni hideg) időben.

Egyébként, hogy ne higgyétek azt, hogy szőrösszívű vagyok, mivel a Csepel fülkéjében hárman is kényelmesen elférnek, beültettem magam mellé az egyik haveromat, minek fagyoskodjon szegény a platón az út alatt.

Na, a gyakorlat. Lecuccol, sátratver, idegbeteg, holahelyem?, micsinálkatona?! – szerintem ezt mindenki ismeri, vagy legalábbis el tudja képzelni.

Ekkor megint rohan a kopasz írnok: hívat az őrmi.
 
Válasz, mint fent: ha akar valamit, jöjjön ide, piszkosul nem érek rá!

Jön. Kérdi:

– Hol a fektető anyagom?
 
Mire én:

– Hát nem hoztál magaddal?!
   
Ezen a gyakorlaton esett meg, hogy az őrmester elvtárs ott aludt, ahol épp volt szabad hely. Ez kábé annyit jelentett, hogy az őrségben lévő helyére bekucorodott, majd váltáskor ment  tovább a következő szabad helyre. Hát túl sokat nem pihent ez idő alatt, az biztos.

Egy történet nem történet csattanó nélkül:

A következő (immár az utolsó) gyakorlatra az őrmi szépen hozta a saját kis matracát, takaróját és megpróbált az öreg katonákkal valami normális viszonyt kialakítani.