Bedrock kolléga közel húsz éve intett búcsút a Honvédségnek, de az olyan emlékek, mint a gránátdobás, a lövészetbiztosítás vagy a menetgyakorlatok, a mai napig élesen élnek benne. És ezzel az érzéssel – többen vagyunk itt rá tanúk – abszolút nincs egyedül…
 

Egerben voltam valami katonaféle ’92-’93 környékén a csapatfelderítőknél. Pár sztori eszembe jutott a blogot olvasgatva.

Túl voltunk az eskün, megvolt az első lövészet. Jön a gránátdobás. Az öreg katonák ijesztgették a népet véres történetekkel az előző gránátgyakorlatokról. Természetesen kamu volt mind, de azt elérték, hogy – ki jobban, ki kevésbé –, de mindenki tartott egy kicsit a dobástól.

Kiértünk a gyaktérre, ahol három önkéntest kértek, aki – miután gyorsan eldobta a magáét – a dobókörzet körüli dombokon foglal el figyelőállást és vigyáz, nehogy idegen tévedje a terepre.

Eldobtam a gránátot, nem volt semmi gond. A betonfedezéktől olyan 20-30 méterre volt egy vaslap, emberalak-sziluettre vágva, az volt a célpont. Hiába dobtuk pár méterre a közelébe, a gránát nem tett benne kárt. Én már egy domboldalról figyeltem a többiek dobálózását, egy ideig minden rendkívüli esemény nélkül, amikor egyszer valaki telibe találta a célbábut. Pontosabban pont a talpához dobta a gránátot. No, ezt azért már nem bírta a vasdarab és kiszakadt a helyéről.

Lassított felvételként van előttem, ahogy – szép lassan forogva – felemelkedik olyan 40-50 méter magasra. Mindenki tátott szájjal, csendben követte tekintetével a röptét. Amikor a vastábla a parabolapálya tetején járt, valakinek eszébe jutott, hogy az bizony le is fog esni…

Ekkor volt ordítás, volt para rendesen. A domboldalról figyelve őket láttam, hogy úgy néztek ki, mint egy felbolydult hangyaboly. Szerencsére majdnem ugyanoda esett vissza, ahonnan a gránát kitépte. De azt a 2-3 másodpercet szerintem senki nem feledi, aki részese volt az eseménynek.

Többnyire haszontalanul, de eltelt az 1 év nagy része, amikor a leszerelésünk előtt jött a hír, hogy Tatárszentgyörgyön gyakorlat lesz. Mindenkinek, még az olyan öreg, iszapszemű rájáknak is mint én. Hogy őszinte legyek, nem voltunk feldobva, hogy a leszerelés előtt két héttel még gyakorlatozhatunk. Az idősebbek biztosan emlékeznek rá, hogy ebben az időben elég feszült volt a pálya a déli határvidéken. Az egri felderítők folyamatosan adtak szolgálatot a határon. A gyakorlat célja a határfigyelésre felkészíteni az állományt, különböző szimulációkkal.

Kitelepülés előtt zászlóaljszemle az alakulótéren. Mindenki felszerelését átnézték; akinek kopott, szakadt cucca volt, azt újra cserélték.

No, ettől lettem igazán boldogtalan, mert a surranóm már ki volt szakadva 1-2 helyen. Nálunk az volt a szokás, hogy bevonulás után egy Kraz kereke elé pakoltuk sorba az új surcikat, az pedig párszor átment rajtuk, rendesen betörve így az új bakancsokat.

Szóval én új surci kaptam a régi szakadt helyett, bárhogyan tiltakoztam. Tudtam, hogy vége lesz a lábamnak, mert pár 40 kilométeres menetgyak is be volt ígérve…

Úgy is lett. A leszerelésre cafatokban volt a lábam. Brrr…

Egerből Tatárszentgyörgyre vonattal ment a zászlóalj. A kábé 140 vasúti kilométert 1, azaz egy teljes nap, vagyis 24 óra alatt tettük meg!!! Ha egy veréb átrepült a sínek fölött, a szerelvényt már meg is állították. Kicsit zsúfoltan voltunk, de elszórakoztattuk magunkat :-)

A gyakorlat arra jó volt, hogy 6-7 napig tényleg katonának éreztem magam. No nem az alakizás, ordítozás, hanem a szimulációs gyakorlatok miatt. Több lőszert lőttünk ott el fejenként, mint egyébként több év alatt. Volt egy olyan gyakorlat, ahol egy rádiós, egy rpg-s és a rajparancsok együtt mozogtak előre a terepen, folyamatosan küzdve le a felbukkanó célokat.
A rajom rádiósa az R107-et már unta egy kicsit, mert két, egész napos menetgyakon is cipelte a lövészet előtt. Neki úgy volt kényelmes, hogy teljesen lazára engedte a hevedert, azt hiszem, hogy még bele is toldott. A lényeg, hogy majdnem a dereka alá ért a kábé 20 kilós kis rádió. A feladat az volt, hogy hárman együtt előre mozogtunk, majd cél felbukkanásakor „harchoz!” helyzet, azaz hasravágni magunkat és fekvő pozícióból kell leküzdeni a célt. Ahogy a rádiós cimbi a cél megjelenésekor tempóból hasra vágtam magát előttem, szintén lassított felvételként van előttem, ahogyan az R107 kis késéssel követi a mozgását és úgy tarkón küldte Agy honvédet, hogy nemhogy fegyverhasználatra nem volt képes, hanem felállni sem. Kellett pár perc, amíg magához tért. De ezután szorosra húzta a hevedert.

Ezen lövészet másnapján a századom egy PSZH/BTR lövészetet biztosított. Párosával és egy R107-tel lepakoltak minket a lőtér körül, hogy idegen ne bóklászhasson be. Nekem ez laza pihi volt, mert volt egy kis pálinkánk és pár könyvünk. De másnap, ahogy összeszedtek minket a többiek, arról sztoriztak, hogy ki milyen felszerelést cserélt a helyiekkel piára. Volt, akinél gyakorló, gyalásó, molinó, stb. hiányzott, s mindez a leszerelés előtt pár nappal. Akinek nem volt raktáros haverja, arra jó sok cuccot ráhátékáztak…

De végül is utólag mégsem bánom, hogy nem lógtam meg a sereg elől. Bármilyen fellengzősen hangzik, onnan számítom magam felnőttnek.

Bizony ráférne az én fiamra és kortársaira is…