Akik ették a sorkatonaság (olykor keserű) kenyerét, tudják, hogy a katona számára milyen fontos a levél: az elhagyott otthonnal, a családdal, a barátokkal és barátnőkkel ez jelenti az egyedüli kapcsolatot – mondja Kelempájsz, s mindjárt saját példákkal is előhozakodik.

Nekem is nagy örömömre szolgált, amikor levelet kaptam otthonról. Csodálatos módon sokuk túlélte az évtizedek viharait, a szekrény aljában ma is megvannak, és néha, amikor a kezembe kerülnek, egész estét betöltő, remek szórakozást jelentenek. Sok olyat is őrzök, amelyeknek írói sajnos már nincsenek köztünk. Mégis szívesen olvasom a régi sorokat, és bár a kezek, amelyek papírra vetették őket, már rég elporladtak, a levelekből sugárzó szeretet ma is élő és éppúgy betölti a szívemet, mint egykor, amikor íródtak. Emlékük nem hagyott el, a vidámak és a szomorúak egyaránt hozzátartoznak elmúlt fiatalságomhoz. A továbbiakban idézek néhány régi levélből, remélem, bajtársaim megértik, hogy elolvasásuk ma is – ha némelyik másképp is, mint keletkezésekor –, de éppen akkora örömet szerez nekem, mint egykoron.

Elsőként a húgomtól idézek. Róla annyit kell tudni, hogy mindig civakodtunk, de ha egyszer kitettem a lábamat egy-két napra, máris nyavalygott utánam. Nyílt képeslapon így ír:

„(…) Gyere haza, nélküled üres a kégli. (…) és mondd, ott is fingasz olyan nagyokat, mint itthon szoktál?”

Írta mindezt nyílt levelezőlapon! Az egész század rajtam röhögött. Amikor hazajöttem, mondtam is neki, hogy ökör, jól kiröhögtek, ilyesmit ne képeslapon írjon. Húgom az ágyon fetrengve nevetett, hogy „sokkal jobban sikerült, mint gondoltam volna!”.

Anyám aggodalmaskodva az ellátásunk iránt érdeklődött leginkább:

„… és kaptok-e ott rendes kaját, kisfiam? Küldjek itthonról valamit? Írd meg, mit szeretnél, és én elküldöm!”

Atyám, aki szintén volt katona, józan hangon intett:

„Tégy meg mindent, amit parancsolnak, ne beszélj vissza, ne te legyél az első, de az utolsó se. Csak néhány hétig rossz, aztán meg fogod szokni. Meglátod, ott is hamar találsz barátokat, lesz vidámság is. Semleges ország határán szolgálsz, békeidőben, nem lesz semmi baj, éppúgy ki fogod bírni, mint annyi más katona. Szeretettel csókol: Apa, Anya és Jutka.”

Nagyszüleim leveleit különös becsben tartom. Nagymamám mindössze 6 általános iskolai osztályt végzett, de bölcsebb volt, mint napjaink akárhány diplomás ficsúrja. Helyesírási hibái sajátos bájt visznek soraiba, ezért nem javítom ki. Így szólnak hozzám egy másik világból:

„Kedves kisunokám! Leveledet megkaptuk amit nagyon vártunk igaz aszt mondtam nem muszáj hogy külön írjál de mégis jobb szeretem, ha én olvasom amit nekünk írsz legalább egyszer egy hónapba írjál nekünk is. (…) Jó volna ha te is itt volnál no de majd letelik az a katonaság is. (…) Nagyon hiányzol nekünk, nehezen várom hogy haza gyere, a képeken jól nézel ki nagyon szépek vagytok szeretnélek életbe is látni mint kiskatonát, remélem, megérem. Szeretettel csókol nagyanyád és Mária néni és Pista bátyád, másik oldalon Pöpi fojtassa.”

Nagypapám így folytatja a másik oldalon:

„Örvendek, hogy jól érzed magad, és nincs semmi bajod. Én is elég jól érzem magam, már amennyire egésségem engedi. Igaz, hogy a Mami néha megver oknélkül. (…) Jó volna, ha te is velünk lehetnél, nagyon jól eltöltenénk az időt. De sajnos neked is van kötelességed, de az is eltelik lasacskán. Csak fő a jó kedv és a humor meg az egésség. (…) Végezetül kívánok neked jó egésséget és ne idegeskegy, fogagy úgy mindent, ahogy van. Mielőbbi viszont látásra. Sokszor csókol Pöpi.”

Gyerekkori barátom szülei gyakran mondták, hogy én vagyok a másik fiuk. Ma már csak kedves hangú leveleik maradtak meg emlékül. Ők így írnak:

„Leveledet megkaptuk és köszönjük, hogy gondoltál ránk. Berecz Néni könnyei egyelőre el is apadtak, mert most már várja, hogy mikor jössz szabira. (…) A 26-os köregység is szép, de lesz még jobb is, csak gyakorolni kell. (…) Tehát fel a fejjel és a kutyákkal előre a kiképzésben s majd a jör. szolg. ban. Szép az, friss levegő, sok séta és persze jó koszt. (…) Az ember sok mindent megismer és saját magát is gyarapítja vele, pláne abban a szép környezetben, mint Kőszeg-Velem, stb. (…) A fegyvernek pedig csak örülj, az az egyik barátod, amit meg kell becsülni és karban kell tartani, egyébként az a kimenő kulcsa. (…) Szeretettel várunk a viszontlátásig: Berecz Néni és Bácsi.”

A munkahelyemről is szép leveleket kaptam. A főnök titkárnője szokott írni, a többiek aztán aláírták. Íme:

„Kedves kiskatonánk! Mióta egy ilyen okos eb (köszönet a lapért) figyel bennünket, itt (…) sokkal jobban iparkodunk (…) semmi újság nincs. Sajnos, az ebédlőben sincs, továbbra is kanállal marcangoljuk a húst, kés helyett. Az idő teljesen elromlott, naponta esik az eső. (…) A Főnök, aki hétfőn repül Moszkvába, állítólag fülvédőt is visz magával. (…) Harcos üdv a munkatársaktól: Ani, Laci, Gyuszi Bá (a Főnök).”

A haverok se maradtak ki, tőlük néha szabad szájú, de valójában igen kedves leveleket kaptam. Csucsu nevű cimborám fogott egy darab smirglit, levágta levelezőlap méretre, megvonalazta, bélyeget ragasztott rá, és feladta, mint egy képeslapot, persze boríték nélkül. A posta – lévén bélyeg rajta – el is hozta. Szakaszparancsnokunk idegbeteg volt általában is, de a smirgli láttán lila fejjel tajtékzott, hogy írjam meg a haverjaimnak, hogy nem kabaré ez, meg minden. Csucsu barátom természetesen azt mondta később, hogy nagyon jó, jobban nem is sikerülhetett volna. Csak azt sajnálta, hogy nem a legdurvább csiszolópapírt választotta. Íme, a smirgli itt látható a mellékelt képen. De azért levelet is írt:

„Te tetű! (…) Elnézést, hogy ilyen soká ültem a válaszlevélen, de ahogy itt mondják, a katonai dolgok nem engedik meg a levélírást. Másképpen rettentő lusta lettem, ugyanis centit vágok és az öregség kötelez. (…) Tulajdonképpen nem is tudok miről írni (…). Két-három naponként le kell részegedni, de mivel én iskolázott ember vagyok, csak minden szombaton részegedek le. A fejem most is fáj, mert az a kurva sör és pálinka nem bírja egymást. (…) Üdvözletét küldi egy öreg hal: Csucsu!”

Másik jó barátom, Sebi, volt határőrként több illetékességet érzett. Igaz, őrsön egy percig sem szolgált, de bennfentesként így ír:

„Határőr elvtárs! (…) Nem vezénylek vigyázzt, miközben levelemet olvasod. (…) Remélem, a csuklás is gyötört (evés közben), és nem csak a Csucsu figyelmeztetésére szántad rá magadat az írásra. Én csak kínlódom, robotolok a végelgyengülésig, hogy meglegyen a mindennapi folyékony kenyérre valóm, remélem, a kantinban effélét nem árulnak, mert az bomlasztaná a fegyelmet. (…) A Csucsuval valahányszor rád gondolunk, könny szökik a szemünkbe (örömkönny), mindennap elimádkozom egy rózsafüzért az elöljáróidért, hogy belőled fáradságot nem kímélve állóképes határőrt faragjanak. (…) Van másféle lövészet is, ami ugyan lányok nélkül nehezen megy, de az orvosok azt tartják, hogy a raga-baga nem káros, sőt, némely esetben jót tesz. (…) B@szni rá, én is így voltam (…). Ne haragudj, hogy most már vége a levelemnek, de itt az asztalon egy üveg tőke bor és nálam a pohárforgatás jobban megy, mint a tollforgatás. (…) Üdvözöl cimborád: Sebi.”

Sajnos, Sebi barátomra a fent idézett levelén kívül már csak egy fűvel benőtt sírdomb emlékeztet az óbudai temető egyik sarkában. De most evezzünk vidámabb vizekre – szó szerint is. Árpi barátom és felesége, Mary, akikkel sokszor eveztem a Dunán még bevonulásom előtt, a következőképpen írnak:

„… Voltunk vasárnap evezni, 5 fiúka és én. Ebből természetesen csak Árpi és én tudtunk evezni, de estére a tudók tábora gazdagodott 4 emberrel. Irtó jó idő volt, felvergődtünk Lupáig. (…) Jókat röhögtünk, de nagyon hiányoztál. Siess haza szabira, 4-5-6-án megyünk hosszú túrára (…) majd arról is beszámolok. Szióka, puszi neked: Mary.”

Innen Árpi veszi át a szót, a következő stílusban:

„(…) Sajnálom, hogy ilyen rossz levélíró vagyok, de ebben a lób@szó melegben még a levegővétel is nehéz. Tegnap kinn voltunk a Dunán, s az ég olyan felhőtlen volt, mint egy kopasz p*csa, s a nap úgy tűzött, hogy majdnem megfőttek a tojásaim, de szerencsére megúsztam baj nélkül. Képzeld el, mit szólt volna a Mary? (…) Üdvözletem küldöm hör et. és egy marék csont [kézfogás] neked: Árpi”

De nem csak kaptam, hanem magam is írtam leveleket. Biztosan sokan emlékeznek még rá, voltak a katonaélet pillanatait ábrázoló humoros képeslapok, egész sorozatot lehetett venni a kantinban. Egyet bemutatok a következő képen, amit újonc koromban küldtem haza a szüleimnek, csodálatos módon ez is megmaradt.
A legutolsó levelemet a gőzmozdonyos borítékban küldtem haza: erről is van egy kép, bár kicsit viharvert, de azért látható a lényeg. A mozdonyt egy vasutas folyóiratból rajzoltam rá egy furnérlemezre (el is ment vele egy éjszakai ügyelet fele). Utána hegyes bicskával faragtam ki, így készült el a klisé. Egy seprűnyél-darabra ráhúztam egy locsolótömlőt, ez lett a nyomóhenger. Fekete temperafestékkel sokszorosítottuk, mindegyik bajtárs kapott belőle, aki kért.

A levelek leszerelés után is jöttek-mentek egy darabig, ezekből is idézek.

Legjobb barátom Hörmannforrásról írja:

„Kedves Kelempájsz! Igazán jól esett a bandának, hogy gondoltál ránk. Eddig még egy öreg harcsától sem kaptunk levelet. (…) Most éppen éjszakai ügyeletes vagyok, ráérek csevegni. A gárda (…) most már jól összeforrott. Olyan emberekkel, mint a Spéci, a Húzós, a Nyeles, ki lehet jönni. (…) Most éppen ker pk-i [kerületparancsnoki] szigorú megrovásom van (…) gesztenyét sütöttem a Stájeren. (…) Sokat emlegetünk téged. Mi újság Pesten? Az a nagy keblű barátnőd még megvan? Különben igen tetszett a kép mindenkinek, de legközelebb valami nagy, szőrös p*csát küldjél, mert brokmajert sokat látunk. A csizmád még megvan, aránylag jó állapotban, vigyázok rá nagyon. Lassan zárom soraimat, mert kezdődnek az ébresztések. Írjál! Minden jót: Pinduska, 1977. XI. 7.”

Tamás barátom így ír:

„Kedves Kelempájsz! Ne haragudjatok, hogy búcsú nélkül váltam el tőletek, de a kocsi is hirtelen indult, de talán jobb is így, mert valószínű, hogy megitattam volna az egereket. Nagyon örülök, hogy találkoztam veletek, mert úgy érzem, hogy nem mindennapi srácokat ismertem meg bennetek. (…) Gyerekek! Írjatok, mi újság, remélem, minden oké! Szeretném a kapcsolatot tartani veletek. Talán beleegyeztek. Ölel barátotok: Tamás”

Végezetül néhány sor Bika barátomtól, akit Hétforráson hagytam:

„Kedves Kelempájsz Cimbi! Leveled megkaptam, igazán örülök, hogy nem feledtél el. Jól vagyok és az idő is lassan nekünk dolgozik, de még sajnos 117 napom van hátra. Az idő már nagyon kegyetlen, esett a hó is, te jól tudod, milyen a tél itt a hegyekben. (…) Sokszor gondolunk rátok, mert jó gyerekek voltatok. Sziklán, mikor kopasszal vagyok, mindig megmutatom a nagy fát, amibe te vésted a nevünket. (…) Örülök, hogy a bérbaltavári borról nem feledkeztél el, de majd, ha az időd engedi, és ha leszerelek, igazán egyszer eljöhetnél, és akkor megkóstoljuk. Szeptemberben voltam otthon és akkor leszüreteltem, biztos, hogy jó bor lett belőle. Sajnos, én nem ittam még belőle, mert nem engednek haza, fenyítés körül állok. Minden összejön körülöttem, zabhordáskor a Tőke, Sólyom és én berúgtunk cefetül. Tőke a hegyek koronázatlan királya a répájával. Mióta te elmentél, azóta ő vezet. (…) Ha ráérsz, írjál még magadról többet. Zárom soraimat, mert még három levél vissza van. A jó cimbiid mind üdvözölnek! Üdv: Bika, Gyepi, Propi, Rumcájsz.”

Tudnék még sok kedves levélből idézni, de terjedelmi okokból – és olvasóm türelmének határaira való tekintettel – ennyi elég is lesz. A régi sorokat olvasva úgy érzem, mintha az íróik szólnának hozzám személyesen. Évtizedek teltek el, de a levelekből sugárzó kedvesség ma is éppen olyan friss, mintha a nap sütne rám, és ezért örökre hálás vagyok mindazoknak, akik szeretettel gondoltak rám és leveleikkel vidám perceket hoztak katonaéletembe.

Kelempájsz