Szinte biztosra veszem, hogy a katonatörténetekben elég nagy százalékban szerepel a kaja (az étel, az ennivaló, stb.), hisz Napóleon óta tudjuk (biztosan) hogy a katona leginkább a gyomrával menetel. Az is elő szokott fordulni a történetekben, hogy XY bevonult honvédnak/határőrnek/folyamőrnek és mire eljött a leszerelés ideje, felszedett 5-10 kilót. Mondjuk a 10 kiló plusz azért nem rossz, de tényleg hallottam már ilyet (ha ezt leosztom kettővel, akkor is 5) – vezeti fel proletair barátunk a mai, leginkább a gasztromilitary (vagy a militarygasztró) műfajához sorolható posztját.

A legénységi étkezdék (találó becenevükön: éhezdék) a tapasztalatom szerint nem törekedtek a híres, magyaros gasztronómiai ínyencségek tálalására. Megfigyeléseim (és azóta folyamatosan kopó emlékeim) szerint például kevés krumpliból készült ételt ettünk, aminek logisztikai és munkaerő-hatékonysági (vagy rondán írva: hatékonytalansági) okai voltak. A krumplipucolás a legrettenetesebb konyhai tevékenységek közé tartozott, inkább egy hét őrség tikk-takkban, mint egy este a stokin ülve, krumplit pucolva. A leleményes és lusta katonák hamar rájöttek, hogy egy szem krumplit méretétől függetlenül 6 egyszerű mozdulattal meg lehet szabadítani a héjától, bár így jelentős mennyiségű ehető rész került a szemétbe, viszont kockaalakú lett a krumpli. Könnyű belátni, hogy ezt a pazarlást kevés laktanyában engedhették meg, a krumplipucoló gép pedig a konyha egy eldugott sarkában pihent, mint a leleményes és krumplit pucolni lusta mérnökök néma emlékműve. A krumplipucoló gép sanyarú sorsának oka egyszerű volt: valaha meghibásodott, és senki sem javíttatta meg. Egyrészt talán azért, mert krumplipucológép-szerelőt jóval nehezebb volt találni, mint mosógépszerelőt (és senkinek sem jutott eszébe, hogy talán a mosógépszerelő is meg tudná javítani), másrészt kopaszokkal krumplit pucoltatni azért mégiscsak hagyományosan katonás feladat. A tojásos ételek is hiányoztak az étrendből, hogy miért, erről is van ötletem, de szerintem mindenki másnak is.

Szolnokon felderítőnek lenni egyet jelentett a szabad levegőn való léttel. Viszonylag sűrűn jártunk gyakorlatokra, és mivel egy felderítő csoport kis létszámmal működött, ráadásul rejtve, ilyen burzsoá luxust, mint gulyáságyú, nem vittünk magunkkal sosem. Vagyis egyszer igen, de abban sem gulyás főtt, hanem tea, a tea meleg vizében meg konzervek melegedtek. Hiába, a katonás lelemény, ugye…

És el is érkeztünk a konzervek kérdésköréhez. Egy-egy kihelyezésen a katona minden napra kapott reggelihez, ebédhez és vacsorához … na mit? Konzervet. A reggeli rendszerint egy kis sertésmájkrém-konzerv volt, az ebéd valamilyen nagykonzerv, a vacsora meg vagy ismét sertésmájkrém, vagy valamilyen vagdalthús-konzerv. Mindehhez járt fél vekni kenyér, de egynapos gyakorlat ritkán volt, így simán egész vekniket kaptunk. A kenyér a hátizsákba begyömöszölve rövid úton elnyerte végleges formáját, s így hivatalosan és büszkén viselhette a „deszantkenyér” címet.

Na de lássuk, hogy 1995 és 2001 között milyen konzervkajákkal kényeztette el mélységi felderítő katonáit a Honvédség.

Kezdjük a kicsikkel: Sertésmájkrém. Ez maga a velünk élő retró. Méretéből adódóan csak jelentős mennyiségű deszantkenyérrel fogyasztva lehetett vele lecsillapítani a hasunk korgását. Természetesen a konzerv nem volt fülecskével nyitható, hogyisne, azért van a kanálgépen a konzervnyitó, tessék azzal molyolni. Más májkrémkonzervre nem is emlékszem, pedig létezett (létezik) szárnyas is, nem csak sertés.

A következő, egy mérettel nagyobb konzerv a vagdalthús-konzervek családja volt, ezt a katonai szakzsargon egységesen „gyíkhús” néven említi, bár én nem ettem gyíkot, meggyőződésem, hogy az finomabb, mint a konzerv. Volt „Tavaszi” vagdalthús, de hogy mitől volt az, máig nem tudom, mert sem ízében, sem illatában (szagában) nem utalt kedvenc évszakomra. Volt „Különleges” vagdalthús, ami semmiben sem különbözött a tavaszitól, talán csak a konzervdobozt díszítő képben. A vagdalthúskonzervek családjának egy rejtőzködő, ritka fajtája volt a „Sonkás” vagdalthús, ami meglepő módon egész ehetőnek bizonyult, bár sokan alapból dobták a kukába, mondván ez se lehet jobb, mint a fajtársai, de én úgy emlékszem, hogy ez tényleg tűrhető volt. Dizájn tekintetében a kimért egyszerűség és az informalitás keveredett, tehát nem volt rajta semmilyen étvágygerjesztő kép retekkel, zöldhagymával, meg petrezselyemmel, csak a beltartalom leírva. Ezekre a konzervekre is jellemző volt, hogy csak jópár kalória elégetésével, kanálgéppel lehetett kinyitni. Viszont mérete kísértetiesen hasonlított a rendszeresített nyeles kézigránát fejrészéhez (ami egyébként a háborús Vécsey kézigránát továbbgyártása).

A nehézpáncélos konzervek a főétkezésekhez lettek kiosztva. Gyakoriságukat tekintve (legalábbis Szolnokon) a prímet a káposztafélék családja viszi. Ha csak pár napra mentünk gyakorlatra, tuti, hogy csak káposztakonzervet kaptunk. Igaz, ezt próbálták variálni: volt Toroskáposzta, Székelykáposzta és Rakottkáposzta. Valójában tökmindegy volt, melyiket bontja fel az ember (természetesen szigorúan kanálgéppel), mert ugyanolyan savanyú volt mind. A toroskáposzta ráadásul a tűzben történő melegítés után agresszíven viselkedett: a kanálgép beleszúrásánál a forró, zsíros lé hajlamos volt kispriccelni, ami rendszerint mások egyenruhájában, és szabadon hagyott bőrfelületében tett kárt. Ez ellen a jelenség ellen aképp lehetett védekezni, hogy a forró konzervet talpával a kemény talajhoz ütögettük, erélyesebbek oda is vágták. A kispriccelés jelenségének esélye ettől nem szűnt meg, de tényleg csökkent. Én személy szerint ősi gyűlölettel viszonyultam mindegyik káposztához, így igazi felüdülést jelentett, ha más is bekerült az étrendbe.

Elöljáróban le kell szögeznem, hogy a következő konzervfajták annyira ritkák voltak, hogy ünnepi menüként ettük. Ilyen volt a Zöldborsófőzelék főtt hússal, ami tényleg azt tartalmazta, amit ráírtak. Finom volt, a hús is elég nagy volt, csak hát az összmennyisége nem volt túl sok. A másik nagy kedvenc a Paradicsomos húsgombóc volt. Ez is jóízű étel volt, két kicsi gombóccal, de sajnos ez is kevés, ráadásul ebben az esetben a konzerv mérete is kisebb volt, legalábbis a magassága nem érte el az eddig felsoroltakét. Az átmérője viszont standard átmérő volt. Egyesek szerint a „nagykonzervek” mérete a GYATA-64 gyalogsági taposóakna méretével volt azonos, ami – mint tudjuk – nem lehetett véletlen. Bár én is telepítettem gyatát, bevallom, sosem jártam utána, hogy igaz-e a feltételezés.

Sokáig csak az eddig felsorolt, a kereskedelmi forgalomban is kapható konzerveket kaptuk, aztán megjelentek a kifejezetten MH konzervek. Ezeket a Kiskőrösi Konzervgyár gyártotta, és egyszerű, fehér papírszalag vette körbe, amin egy nemzetiszín MH-pajzs volt, meg a szűkszavú ismertető, hogy mi van benne. A papírszalag azonnal leázott, ha meleg vízben melegítettük, ha meg tűzben, akkor leégett. Ennek az MH szortimentnek a jellemzője volt, hogy kisebb átmérőjű, de magasabb konzerves dobozokba töltötték a kaját.

Az egyik ilyen finomság a Rizseslecsó volt. A rizsen kívül semmi sem utalt a lecsóra, ellenben jó sűrű volt, és jól lehetett vele lakni. Aztán ott volt a két ikerpár: a Sárgaborsófőzelék füstöltkolbásszal és a Lencsefőzelék lecsókolbásszal. Egyik sem indulhatna sikerrel egy military Michelin-csillagért, de a káposzták után ezek már igazán jó kajának számítottak. Érdekes módon a konzervek királyát, az ilyen-olyan módon elkészített babot sosem osztották ki.

A felületes olvasónak is feltűnhetett, hogy az imént felsorolt nagykonzervek (a rizseslecsó és a paradicsomos húsgombóc) kivételével jelentős… khm… vegyi-harcanyagképzők… Mivel elég gyorsan rájött minden katona, hogy egy egyhetes gyakorlaton érdemes jót is enni, ezeket a konzerveket ritkán vittük magunkkal. Az indulás előtti napon elsétáltunk egy boltba, és vettünk magunknak konzervkaját, meg levesport. Én a zúzapörköltet, csikóstokányt és a pacalt favorizáltam, de paradicsomos hal is becsúszott néha. Amúgy a konzervnek volt létjogosultsága: nem kellett félteni, hogy összenyomódik, kifolyik, megromlik. Aztán ahogy megismerhettük más nemzetek katonáinak tábori étrendjét, kicsit felértékeltük még a káposztát is: az amerikai gyorskaja rettentő íztelen volt, az olaszok meg még a konzervbe is tésztát tettek (lásd a Vendégségben Villáméknál c. sztorit). És akkor ott volt még a magyar legenda, a veteránok által könnyes szemmel emlegetett sonkás-tojás konzerv. Ahol az étel zöld színe még azt jelezte, hogy ehető. Csak ha fekete volt, akkor kellett gyanakodni.