A hirtelen jött nyári hőség egy újabb friss húst hozott a Milstoryblog olvasói számára: Emil barátunk azon szerzők számát szaporítja, akik a legendás szombathelyi Hotel Garasin (és az MN 3715) krónikásaiként lépnek fel.
Ahogy az a legtöbbször lenni szokott, beugró posztja a sorkatonaság első benyomásait rögzíti, de a szerzőtől ígéret van arra, hogy folytatás következik!
Janicsár kollégának tökéletesen igaza van abban, hogy a katonaélet nem bővelkedik szellemi, elmebéli élményekben. Valljuk be: bármennyire is intellektuális alkat lenne az ember, a seregben töltött évei/hónapjai nem igazán az elmecsiszolásról szólnak. Ennek ellenére azok a katonák, akik izomkoordinációjuk, lőkészségük vagy parancsvégrehajtási és alkalmazkodási képességeik finomításán túl is szeretnék továbbfejleszteni személyiségüket, mindig megtalálták erre a megfelelő alkalmat, még egyenruhában is. Lássuk, hogy csinálták ezt az MN 3715-ben a táposok.
A kecskeméti laktanya – mint tudjuk – a Légierő bázisa, nem szokatlan hát a repülő ojjektumok feltűnése. De egy repülő lécdarab bizony még a sokat próbált katonák képzelőerejét is megmozgatja – kezdi mai posztját egy olyan erős felütéssel Wendiii, amely még a sokat próbált konteósokat is arra készteti, hogy felkapják a fejüket.
A következő történetben szerepelnek magyar és szerb tűzoltók, magyar és szerb határrendészek, szóval ez egy igazán multikulturális milstory lesz – kezdi cattani barátunk a történetet, s mivel mi mindannyian a sokszínűség szószólói vagyunk, érdeklődve várjuk a fejleményeket. Külön öröm, hogy végre a tűzoltókat is megemlíti valaki, mert ugye nem csak nekem hiányoznak az igazi tűzoltósztorik ebből a blogból..?
BigJoe édesapjával már találkozhattunk párszor ezeken az oldalakon. Mai története elég hosszú ugyan, de úgy gondoltam, nem lenne célszerű kettőbe vagy háromba tördelni, hiszen a sztori fonalát vétek lenne megszakítani.
Olvassátok tehát az ÖregBig visszaemlékezését az átkosból, amikor bizony elő-előfordult, hogy a katonáknak nem csak a haza és a dolgozó nép védelme volt a feladatuk. A nyitókép logikájára pedig majd a történet végefelé fény derül.
Kedves Milstoryblog-szerzők, olvasók és kommentelők!
A bloggazda bokros teendői miatt (sajnos a bloggerkedésből továbbra sem lehet megélni…) a szokásos nyári szünet első részét kénytelenek vagyunk előrehozni májusra. A jó hír az, hogy a várólistán per pillanat úgy 30-35 sztori vár beszerkesztésre, tehát a júniusi újrakezdéstől számítva legalább három hónapig biztosított az utánpótlás.
Az elkövetkezendő négy hetet tehát azzal tölthetitek (sok más egyéb mellett), hogy egyrészt visszaolvassátok a régi posztokat, másrészt pedig előkotorjátok memóriátokból a még ott lapuló történeteket és elkülditek őket nekem.
Kellemes májust kívánok mindannyiótoknak!
tiboru
Megszokhattátok, hogy Szögyi történetei elé már nem nagyon írok bevezetőt, hiszen elég nehéz felvenni a szerző fordulatszámát, a stílus pedig egyenesen utánozhatatlan.
Mai posztja elé is csak annyit írok felvezetőül, hogy a szórakozás (a többszörösen összetett mondatok ellenére) most is garantált, no és a vizuális fantáziájú olvasók (mint annyiszor) most is előnyben vannak.
Janicsár egy minimalista túlélőgyakorlatról számol be mai írásában, melynek során ismét bepillanthatunk a szombathelyi bázisú MN 3715 gépesített lövészezred dolgos hétköznapjaiba. Az írás roppant szuggesztív: most, a nyárba hajló április végén szinte mi is a csontjainkban érezzük 1985 legelejének hidegét.
Nem kell ahhoz katonának vagy obsitosnak lenni, hogy belássuk: az élet számtalan területén a meghatározó élmények az elsőhöz kapcsolódnak. Az első cigi sokkal emlékezetesebb, mint a tízezredik, az első éleslövészet, az első gránátdobás, az első csók, az első lerészegedés, az első szerelem, az első…, naszóval, műfajtól függetlenül az első roppant fontos és megmarad az emberben. Zweitakt barátunk sem akart lemaradni, s mai posztjában (a címnek megfelelően) az első katonaélményeiről mesél. És ha vannak kiemelkedő „első” élményeid, várjuk őket a kommentek közé! Persze csak ha tűrik a nyomdafestéket :-)
Örömmel tapasztalom, hogy a jócskán késve beköszöntött tavasz megbizsergette a mindeddig read only üzemmódban működő kollégákat, s egyre többen jelentkeznek saját katonatörténeteikkel. Ebbe a csoportba tartozik mai szerzőnk, Stocky is, aki egy dupla írással mutatkozik be szakértő közösségünknek. Látni fogjátok, hogy módszeres, precíz ember, aki kronológiai sorrendben vetette virtuális papírra emlékeit, tehát egy előhanggal és a bevonulással kezdi memoárjait.
Noha pilotax barátunknak nem ez a székfoglaló posztja (azt itt olvashatjátok újra), mégis csak most, a másodiknál használja ki a lehetőséget, hogy pár mondatban bemutatkozzon a Milstoryblog úri katonai közönségének, majd beszámoljon egy olyan történetről, aminek komoly pedagógiai vonzatai voltak, ráadásul olyan finom módszertannal, ami kizárólag az ejtőernyősöknek adatik meg.
Kelempájsz barátunk már eddig is tanúbizonyságát adta, hogy annak ellenére, hogy városi gyerek, a természet mindig is közelebb állt hozzá, mint a Nagykörút vagy az Astoria zsúfoltsága és benzingőze. Mai posztjában ismét kultúrmissziót teljesít: túl azon, hogy megismerteti olvasóit egy amatőr, de jól képzett gombász-határőr (vagy határőr-gombász?) élményeivel, még étvágyat és kedvet is csinál egy jó gombaételhez.
Előre leszögezném, hogy ez a történet nem ivászatról, nem idióta tisztekről, s még csak nem is fegyverekről szól. Olyan, a véletlen által összekerült emberek a szereplői, akik 18 hónapra megvalósították a címben szereplő Dire Straits dal címét, vagyis Fegyvertársak vagy Bajtársak– írja daneel kolléga a bevezetőjében, s mivel a szerzőnek ez az első posztja a Milstoryn, külön is köszöntjük!
A közszolgálati rádió főadójának legendás komolyzenei vetélkedője 1969-től 2007-ig volt megkerülhetetlen viszonyítási pontja a magyar nyelvterületen élő (óhazai és határokon túli) rádióhallgatók déli programjának. Saját tapasztalatból mondom: ha tehette, még az is meghallgatta, akinek prioritási listáján a komolyzene elég hátul helyezkedett el. Csapos barátunk egy régi adásra mereng vissza: közel negyven évvel ezelőtt történt a Kiliánon…
Határőrségi ismereteim alapjait a körmendi tiszthelyettes-képzőn szereztem. Nagyon jó emlékek fűznek ahhoz a két évhez, amit ott töltöttem. Élveztem, hogy végre elszakadhattam a szüleim néha túlzásba vitt aggódásától. Alföldi gyerekként a táj is nagyon tetszett arrafelé. Azóta is úgy gondolom: abban a két évben váltam gyerekből férfivá, nyegle középiskolásból hivatásos határőrré. Bár sorkatona nem voltam, de úgy gondolom, ez a két év simán felért egy 6 hónapos honvédségi szolgálattal. Nálunk is elég komoly alaki foglalkozások voltak, melyeket nagyon szigorú kiképzők tartottak. Egy ilyen alaki foglalkozás körül bonyolódtak azok az események, amelyek a következő történetem apropóját adták – vezeti fel mai posztját cattani kolléga, majd így folytatja:
Janicsár barátunk túllép a sima katonatörténet-beszámolókon, s mai posztjában a rendszer (akarom mondani: A Rendszer) filozófiai alapjait feszegeti. Mi – és miért – történik velünk? Honnan jövünk és hová tartunk? Milyen törvényszerűségek tartják vasmarkukban a mindenkori körülményeket, s van-e ezekből menekülési lehetőség?
Valljuk csak be: egyenruhában (majd később polgári életünkben) mindannyian feltettük magunknak ezeket a kérdéseket, még akkor is, ha nem ilyen cizelláltan. A válaszokat mindenkinek önmagának kell megkeresnie; janicsár most a saját példájával hozakodik elő.
Kedves milstorys barátaim!
A Goldenblogot kihagytuk a tavaly (és valószínűleg az idén is ezt fogjuk tenni), de van itt egy új lehetőség, egy vadiúj (ezúttal nemzetközi) blogverseny, melynek részleteit ide kattintva olvashatod el.
Egy kis vívódás után úgy döntöttem, hogy benevezem a Konteóblogot; veszítenivalónk nincs, legfeljebb kattintgattunk egy jót és a végén megnézzük, hogy kik voltak jobbak nálunk.
Ha úgy gondolod tehát, hogy a Konteóblog megérdemel egy jó helyezést, nincs más dolgod, mint rá(nk) szavazni. Regisztrálni nem kell, csak egy email-címet megadni. Ha nyerek egy külföldi utazást, természetesen részletes beszámolókra és helyi konteók kivesézésére számíthattok.
Itt a lehetőség, hogy egy kattintással kifejezd ragaszkodásod és elkötelezettséged a Konteóbloghoz. Ennek érdekében kattints itt alul a bannerre, majd a ciklámenszínű (?) “vote” gombra ott jobboldalt. Ezután már csak az emailcímedre küldött linkre kell kattintanod és regisztrálták is a szavazatod.
Sajnos citromaillel nem működik…
Ezt április 15-ig megteheted, s nem csak te, hanem a teljes családod, barátaid, rokonaid, munka- és osztálytársaid, továbbá az összes háziállatod is, már ha rendelkezik egy saját emaillel és rendszeres olvasónk.
Most (2013. március 30-án) a Konteóblog a második a világranglistán (voltunk már elsők is…), és a kanadai kolléga erősen jön felfelé a harmadik helyen, úgyhogy ha a húsvéti hajtás után még beleférne egy voks részedről, megköszönném.
Köszönöm! És kedden itt folytatódnak a katonatörténetek!
Újabb friss belépőt köszönthetünk, fzr kolléga személyében. Öröm az örömben (ha lehet ilyet mondani), hogy új barátunk a katonaélet igazságtalanul elhanyagolt vetületéről, a katonazenei életről írta székfoglalóját. És most ne a hagyományos, cintányéros, indulókat harsogó katonazenekarokra gondoljatok, hanem a hatvanas évek közepének beathangulatú bandáira. De nem is szaporítom tovább a szót, következzék tehát fzr és az Albatros.
Elöljáróban el kell mondanom, hogy mivel a búvár egészen jól elvan a víz alatt, ezért a Rendőrség egyes víz alatti kutatásokhoz a katonai búvárok segítségét szokta kérni.
A mai két sztorink is ilyen esetekhez kapcsolódik – így indítja mai búváros történeteit BigJoe kolléga, akinek édesapjáról már tudjuk, hogy ennél a szakcsapatnál töltötte katonaideje jó részét.
Bár őszintén remélem, hogy mire a poszt megjelenik, a tél már az utolsókat rúgja, azért egy kis aktualitása van mai írásomnak. Igaz, én nem tudok olyan telekről beszámolni, mint az egész katonaidejüket a természet (néha nem annyira) lágy ölén letöltött határőr bajtársak, vagy a huzatos toronyban órák hosszat ácsorgó-toporgó őrök. Kapus élménybeszámoló következik megint, ezúttal arról, hogy mik történtek 2000/2001 telén, a koronázóvárosunkban elterülő, annak latin nevére keresztelt honvédségi objektumban – Estván így vezeti fel a mai posztját, s ami a téltemető jelleget illeti, mi is csak remélni tudjuk, hogy elkezdődött végre az igazi tavasz…
