A most következő poszt (melynek elkövetője Pici kolléga) egy kicsit talán kilóg a sorból, mert inkább műszaki területet érint (a technikai érdeklődésű olvasóink máris dörzsölhetik a kezüket), de mivel katonai telefonműszerészünk eddig még úgyse volt, úgy gondoltam, hogy belefér a katonasztorik sorába.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Pici kolléga folytatja:
A vacsora után beindult a beöltözési nagyüzem. Ebben a jóval éjfél utánig tartó procedúrában két emlékezetes epizód részese lehettem, akkor még nem is sejtve, hogy mindkettő az egész további szolgálati időmre is kihatással lesz. Az első az elhárítókkal kapcsolatos. A forgatókönyv szerint egymást követő eseménysor zajlott, orvosi vizsgálat, fodrász, civil ruha leadása, fürdés, kincstári ruha átvétele, beöltözés, én nem tudom mi és minden etapnál óhatatlanul kialakult egy sorban állás. Az szinte rögtön feltűnt, hogy a velünk rendeltetésszerűen foglalkozó hivatásos állományon kívül folyamatosan járt-kelt közöttünk néhány tiszti rendfokozatú fazon, akik kiszólítva egy-egy újoncot a sorból, félrevonultak a folyosó zugokba elhelyezett íróasztalukhoz és ott beszélgettek. Hát ők – mint később megtudtuk – elhárítótisztek voltak.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Pici kolléga (isten hozta köreinkben!) meglepett egy ötven oldalas visszaemlékezés-sorozattal, ennek az első részét olvashatjátok az alábbiakban.
Bemutatkozásként csak annyit, hogy én 1964. november 25. – 1967. február 14. között őriztem a Magyar Népköztársaság államhatárát a Szombathelyi Kerületparancsnokság hírszázadának mondhatom oszlopos tagjaként, merthogy 187 cm magas vagyok, amiből aztán nem meglepő módon következik, hogy „Pici” néven váltam ismertté, nem csak a „Vörös Bika Szálló”-ban, hanem Kőszeg mindkét laktanyájában, a FEP-en és Undtól Szentpéterfáig a kerület mind a tizenhat őrsén.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A hat és fél évvel ezelőtt szégyentelenül és méltánytalanul megszüntetett Határőrség nemes hagyományai között szerepel, hogy a sorkatonák és tisztjeik még évtizedekkel a leszerelés után is találkoznak és felelevenítik a régi emlékeket. Az egyik ilyen esemény a közelmúltban történt, erről Kelempájsz bajtársunk számol be az alábbiakban.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Kelempájsz kolléga mai posztja most sem nélkülözi a tőle megszokott, csöndesen nosztalgikus, lírai hangulatot, ugyanakkor azt sem tartom kizártnak, hogy vita kiváltására is alkalmas. A sorállomány és a hivatásosok közötti viszony mindig is neuralgikus pontja volt a laktanyák és az őrsök belső életének, s mindenkinek megvannak a szubjektív történetei a témáról. A szerző visszaemlékezéseit követően érdeklődve várjuk az olvasók pro és kontra élményeit.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Amikor már azt hittük, hogy Kelempájsz mindent kiírt magából, amit csak tudott, hálistennek újabb történet jutott eszébe. Igaz, ez inkább a kellemetlenebb emlékek sorát gyarapítja, de így van ez rendjén: egy objektív visszaemlékezés-sorozatba bőven belefér a szopások megörökítése is…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Szerintem abban minden katonaviselt ember egyetért, hogy micsoda nagy különbség van fegyverdörrenés és fegyverdörrenés között. Egészen másként szól teszem azt egy lövészeten, megint másként egy figyelmetlen fegyvertisztogatás közben, bent a körletben, s ismét másként egy éles őrszolgálatban. Arról pedig, hogy hogy szól egy ilyen éles harci feladat végrehajtása közben, ráadásul a nyugati határon, ahol – akárhogy is nézzük – mégiscsak két ellenséges világrendszer nézett farkasszemet az átkosban… nos, erről ki is lenne kompetensebb beszámolni, mint Kelempájsz barátunk.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Kelempájsz barátunk már eddig is tanúbizonyságát adta, hogy annak ellenére, hogy városi gyerek, a természet mindig is közelebb állt hozzá, mint a Nagykörút vagy az Astoria zsúfoltsága és benzingőze. Mai posztjában ismét kultúrmissziót teljesít: túl azon, hogy megismerteti olvasóit egy amatőr, de jól képzett gombász-határőr (vagy határőr-gombász?) élményeivel, még étvágyat és kedvet is csinál egy jó gombaételhez.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Azt már többször megállapítottuk, hogy a határőröknél kevés katona kerül közelebb a természethez. Rendszeres járőrözés tavasztól télig, erdő, hegyek, ösvények, vadcsapások, apró neszek, furcsa fények… És bármennyire is felnőttek vagyunk, bármekkora fegyver is lóg a vállunkon, akárhány skulóval is rendelkezünk, a természet (vagy illene talán nagybetűvel írni: a Természet) mindig képes arra, hogy (minden racionalitáson túl) megérintse bennünk a kisgyereket. Nedecz ma egy hasonló élményéről számol be a tisztelt klubtagoknak. És persze várjuk a félelemmel kapcsolatos katonaélményeket a hozzászólások közé!
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Az átkosban a Határőrségnek (az olyan alapfeladatain túl, mint az államhatár közvetlen őrzésével és védelmével összefüggő teendők) bizony komoly társadalmi küldetése is volt. Biztosan sokan emlékeztek még az önkéntes határőrökre, akiket a helyi lakosság köréből verbuváltk, és időnként komoly segítséget nyújtottak a határőröknek. Általában információkkal látták el az őrsöt, pl. ha valami idegen bukkant fel a faluban, és volt olyan ostoba, hogy a kocsmában kezdett érdeklődni a határ iránt. Kelempájsz bajtársunk most egy olyan történettel szórakoztat bennünket, ahol az önkéntes határőrök is szerepet kapnak, noha diszkréten csak a háttérben; a főszerepben egy belevaló százados és három sorállományú határőr tűnik fel.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Hozzászokhattatok már, hogy – a klasszikus katonasztorikon messze túlmutatóan – Kelempájsz barátunk írásai olykor elkalandoznak a blog szigorú értelemben vett tematikájától, s idegenforgalmi, históriai vagy természetrajzi érdekességekkel tágítják a bajtársi olvasóközönség látókörét. Mai posztjában (tőrőlmetszett határőrként) ismét tudományos-történelmi népszerűsítésbe kezd, ugyanakkor tartja magát a Milstory fő vonulatát jelentő katonatörténetek követelményeihez, hiszen elsősorban saját katonaélményeiből merít.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ahogyan az a posztcímnél is látható, a Milstoryblog (lassacskán araszolva a harmadik évfordulónk felé!) elérkezett a 350. katonatörténetünkhöz.
A gép (no és az irányított véletlen…) régi bajtársunkat és levelezőnket, Kelempájsz tizedest dobta, így őt éri az a hallatlan megtiszteltetés, hogy ilyen szép kerek számmal ünnepelheti a mai (a tőle megszokott módon ismét természetközeli, hangulatos és persze határőrségi) posztját.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Blogunk olvasóinak biztosan ismerős a címben szereplő forrás; több szerzőnk tett már említést róla, amikor sorkatonai (bocsánat: sorhatárőri!) emlékeik felelevenítése közben a Kőszegi-hegység turistalátványosságairól is szót ejtettek.
Ma régi bajtársunk, Kelempájsz kolléga döntött úgy, hogy egy kis kultúrtörténeti érdekességgel, valamint spontán idegenforgalmi kedvcsinálóval helyezi képbe olvasóinkat a Hörmann-forrás vonatkozásában. Nem klasszikus katonasztori ugyan, de nagy örömmel biztosítok neki helyet a blogon. Biztos vagyok abban, hogy ti is értékelni fogjátok.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Van néhány olyan történetem, amelyek (terjedelmileg vagy tartalmilag) önállóan – szerintem legalábbis – nem állnák meg a helyüket, de így egy csokorban talán… Mindegyik lenti eset nagyon mélyen megmaradt bennem; melyik ezért, melyik azért. Megpróbálok időrendben haladni a történések közt. Mindegyik történet kőszegi – írja Nedecz, majd elénktárja a szóbanforgó négyszálú csokrot.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Azt hiszem, minden különösebb rizikó nélkül elmondhatjuk, hogy Nedecz barátunkat lassan a Milstoryblog fagyás- és hidegügyi belső szakértőjévé léptethetjük elő. Mai történetében ismét a zord tekintetú, zúzmarás bajszú Tél tábornokkal lefolytatott egyik lokális ütközetéről mesél.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Az államhatáron szolgáló katonák munkájának csúcsát, mintegy a koronát a szolgálaton a határsértő elfogása jelenti. Túl azon, hogy automatikusan jutalomszabadság (és a bajtársak, valamint az elöljárók elismerése) jár érte, igen jót tesz az egyéni, továbbá a testületi önbecsülésnek is.
A határon (főként éjszaka) minden riadó éles harci helyzetet jelent békeidőben is, vagyis fokozottan észnél kell lenni. Kelempájsz tizedes újabb története következik a Kőszegi-hegységből.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Kelempájsz kolléga mai posztjában erősen nosztalgikus (és bizony egy kicsit szentimentális) húrokat penget, de az vesse rá az első követ, aki nem tud olyan katonaemlékeket előkotorni a memóriájából, amelyek első körben nem az ideges borzongást, hanem a jólesően sajgó érzelmeket aktiválják…
A katonaembert békeidőben megkörnyékező kihívások között (az unalom, az alkohol és az idióta elöljárók mellett) feltétlenül meg kell említenünk a hideget. Mindannyian fáztunk már őrszolgálatban, reggeli tornánál vagy akár a körletben is, de biztos vagyok abban, hogy olyanról, amit Nedecz barátunk határőrként közel 19 évvel ezelőtt átélt, viszonylag kevesen számolhatunk be.
Az alábbi, szívbemarkoló történet főszereplője régi jó bajtársam. Bár 280 km-re lakunk egymástól, sem a földrajzi távolság, sem az elgomolygott évtizedek nem rontottak barátságunkon. Ha találkozunk, jól hátbaveregetjük egymást és nevetve idézzük fel a régi szép időket, így a most elmondásra kerülő történetet is. Az eset tanulsága, hogy a baj nem jár egyedül. Ha valakit csapás ér, életbe lép az ősi törvény: „Három a magyar igazság, és egy a ráadás!” Ezúttal a ráadás elmaradt ugyan (bizonyára azért, mert a sors is megszánta szegény bajtársamat), de láthatjuk majd, hogy jár az, aki addig cibálja az alvó oroszlán bajuszát, amíg az fel nem ébred. De most már kezdődjék a szomorú, igaz történet – vezeti fel mai sztoriját Kelempájsz barátunk.
Kelempájszról eddig is tudtuk, hogy a marcona külső nemcsak érző szívet, hanem valódi természetjárót is takar.
Mai posztjában ismét az általa már többször megénekelt Kőszegi-hegységről, egészen pontosan az ott húzódó egyik (egykori) határőr-útvonal szépségeiről regél nekünk.
