Zweitakt kolléga ma ott folytatja a püspökszilágyi éleslövészet történetét, ahol a múltkor abbahagyta. Nem akarom fájdítani a szívét, csak annyit mondok, hogy (szerintem) az első igazi sorozatlövés által biztosított élmény és adrenalinlöket bizony semmi máshoz nem hasonlítható…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A sok üresjárat, unatkozás és egyéb kamutevékenység soha nem erősítette a katonák és a hadsereg közötti szoros érzelmi kapcsolat kialakulását (hogy finoman fogalmazzunk), de azt el kell ismernünk, hogy az éleslövészet az mégiscsak egy olyan esemény, ahol és amikor az angyalbőrt viselő végre érzi, hogy na kábé ez az, amiért itt vagyunk. Zweitakt barátunk most az első éleslövészetéről osztja meg velünk emlékeit, pontosabban azok első részét. Folytatása nemsokára következik.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Mi, egykori és jelenlegi katonák (illetve rend-, határ-, börtön- és kormányőrök, vagyis mindenki, aki valaha is egyenruhát viselt) tudjuk, hogy milyen fontos kérdés az utánpótlás. Nos, ma ismét egy új kollégát köszönthetünk az örvendetesen bővülő Milstory-klubban: cattani barátunk egyfelől a hajdani zöldbarettesek táborát erősíti, s egyúttal a gyakorló rendőrök soraiba tartozik. Olvassátok hát a székfoglaló posztját, amelyet (ígérete szerint) továbbiak követnek majd.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A jó egy hónapos pihenő után újult erővel és változatlan lendülettel folytatjuk a katonatörténetek közlését.
Mai szerzőnk Wendiii, aki hajmeresztő posztjában arról mesél, hogy milyen érzés újjászületni egy rozzant katonai Csepelen. Elöljáróban csak annyit, hogy megfizethetetlen; a többire – mint tudjuk – ott az Eurocard/Mastercard.
Külső szemlélők (és örök civilek) számára talán mulatságosan hangzik, de a hadseregben (legalábbis békeidőben) a legnagyobb cirkuszok és botrányok mindig a lőszerrel voltak összefüggésben. Optika egyik régi cimborája majdnem ráfaragott erre, de – ahogyan azt a régi katonamondás is állítja – minden jó, ha a végén folyik a szesz. Parancsra berúgni meg tiszta fles.
