Tudjátok, hogy nem szoktam csak úgy ajánlgatni, de ez a poszt a Cinkről minden további nélkül megéri, hogy elolvassátok. És ha gondoljátok, kommenteljétek is itt, a Milstoryn (már ha nincs cinkes regisztrációtok).
Nem tudom, a blog olvasói közül hányan élték át a mai poszt címében megfogalmazott tevékenységhez kapcsolódó érzést. Vélelmezem, hogy nem sokan; a Második Magyar Hadsereg egykori katonái, akiknek ez tömegesen megadatott (igaz, bárcsak ne adatott volna…) már nem nagyon vannak abban a helyzetben, hogy blogokat olvasgassanak… Nos, közel harminc évvel ezelőtt janicsár barátunk magyar egyenruhában bizony átlépte a magyar-szovjet határt.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Szögyi történeteinek két (olykor-olykor) visszatérő alakja ma külföldre látogat, hogy a szélesebb béketáborba is elvigyék a magyar katonatiszt-palánták baráti (és kicsit sörszagú) üdvözletét.
Hiripiri kolléga belépőjét olvashatjátok, amely pont 23 évvel ezelőtt, egy „baráti” ország hadseregében történt apró kis momentumot elevenít fel. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy ugye katonaként mindannyian álmodtunk arról, hogy valamelyik vadbarom akkor kezd el velünk okoskodni, amikor őrszolgálatban vagyunk, lehetőleg minimum 30 éleslőszerrel..?
Ahhoz már hozzászokhattunk, hogy Proletair (azzal a kamu dumával, hogy ejtőernyős cserekatona) végigutazta a fél világot, azt azonban (meglepetten) most halljuk először, hogy nem szereti a parmezános tésztát.
További olaszországi szakmai részletek az alábbiakban.
A milstoryblog kétszázadik katonasztoriját egy vendég szolgáltatja, akit nevezzünk mondjuk Krisztiánnak. Annyit kell tudni róla, hogy nem olvassa a blogot (nem is tud magyarul), de a múltkoriban (mintegy tíz év kihagyás után) találkoztam vele és a sörözés mellett katonasztorikról is eszmét cseréltünk. Akkor mesélte ezt el nekem. Krisztián máskülönben ugyanabban a „baráti” hadseregben, és ugyanabban az ezredben nyomta le a sorkatonai időszakát, ahol én is voltam (még a századparancsnoka is ugyanaz volt), csak egy évvel előttem; a történet másik szereplőjét, M. hadnagyot én már főhadnagyként ismertem meg és ugyanolyan féreg volt az én időmben is.
Pista egy roppant tanulságos történettel rukkol elő, ami igaz ugyan, hogy lassan harminc éves, de a benne foglaltak megszívlelése túlmutat konkrét haditechnikán, országhatárokon és tán még szövetségi rendszereken is. Ha össze akarnánk foglalni négy szóban, mindössze azt kellene leírnunk, hogy: Aki pofázik, az szív!
Proletair a katonai nemzetköziségről szóló újabb történetével lep meg bennünket. A partnerország ezúttal a söreiről és a (részben magyar származású) pedofil sorozatgyilkosairól méltán híres Belgium.
Bloggazdaként megtisztelő kötelességnek érzem, hogy időnként saját katonasztorival is előálljak, hiszen máskülönben olyan lennék, mint az a szakács, aki nem szeret enni, avagy mint az olyan jógi, amelyik nem tud felmászni a semmiből lelógó kötélen: hiteltelen.
Egy kommentben már tettem célzást az esetre, de most egy kicsit bővebben kifejtem.
Vegyük csak sorra, milyen állatokkal találkozhat(ott) katonai szolgálata alatt egy átlagos, anyaországi honvéd: kutya, macska, patkány, különféle madarak, sündisznó, esetleg lapostetű… Egyik sem valami nagy kihívás, ugye?
Nos, egy határral arrébb azért másként mennek a dolgok. Dogoo egykori munkatársa egy életre szóló élményt szerzett, valahol a Kárpátok szent bércén.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Vérnűsző Barom – a tőle megszokott stílusban és fordulatokkal – egy alkalmi ismerőséről mesél ma nekünk, akinek élettörténete első blikkre is megérdemelne szerintem egy minimum tízrészes sorozatot valamelyik reality csennelen. Tényleg jó lenne tollvégre kapni; aki hallja, adja át…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Vérnűsző Barom mai írása a régmúltba repít vissza bennünket, amikor nemcsak az internacionalista érzelmek kötötték össze Közép-Európát (ugyancsak Közép-)Amerikával, hanem a mély konspiráció, továbbá a közös eszmék iránt érzett szüntelen aggódás is. A sorsjegyekről nem is beszélve.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Hogy ne érje szó a ház elejét, most ismét egy saját katonaemléket osztok meg veletek. A színhely továbbra is egy szomszédos állam egykori hadserege (nem lesz olyan nehéz kitalálni, de gyengébbeknek az illusztrációk is segíteni fognak), az időpont pedig – amit joggal reklamáltak olvasóink, úgyhogy innen is kérem a posztszerzőket, kezdjék az évvel a történeteket – szóval az időpont az Úr 1983. évének tavasza, a helyszín pedig Caracal városa, s az abban található 56. Ejtőernyős Ezred (levelezési címén az UM 01841). Ja, még valami: a fotók láttán azok sem röhöghetnek, akik ismernek!
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Kőmíves Kelemen sztoriját olvasgatva az ember keblét valami melegség önti el: hát tényleg igaz, hogy volt idő, amikor a román hadseregre mint ellenségre tekintettünk?! Hiszen mennyire igazuk van a pacifistáknak és a megbékélést hirdetőknek: azok a srácok a határ túloldalán pontosan olyanok, mint mi; szeretik a whiskyt és még a katonai büntetőeljárást is megkockáztatják, ha felebaráti segítséget kell nyújtani az arra rászorulónak.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ahogy a szólás is mondja: nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Ahogyan azt látni fogjuk, a fizika alaptörvényeinek ismerete – valamint az idejétmúlt VIII. (református) parancsolaton történő átlépés – nagymértékben megkönnyítheti egy századnyi katona téli hónapjait.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
